Jog-ügyes
Kutyaugatást szőrével
Dr. Czerny Róbert állatvédelmi jogász rovata
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Czerny Róbert  |  2008. március 21.

A magyar állatvédelem minden év elején elsősorban a kutyákra összpontosít. Ez így normális, mivel újév napján az ember nem normális. Akkor űzi el ugyanis a legtöbb kutyát - akár a sajátját is - a környezetéből.


 

A petárdák és tűzijátékok két napon át okoznak frenetikus élvezetet (nekünk) szerte az országban. Eközben árkon-bokron át menekülnek legjobb barátaink, leghűségesebb társaink, a domesztikált farkasból kitenyésztett őskutya leszármazottai a saját otthonukból, féltett területükről.

Ennek az évnek a kezdetét egy okos társaság megfejelte a kutyaugatás-kutatás világgá kürtölésével. Sztárok és tévéműsorok "kajálták" be a szenzációs hírt, nyilatkoztak és kérdeztek a témáról, amelynek "headline"-ja ez lehetne: értsünk szót a kutyánkkal! Az ötletet tudományos nézőpontból érdekesnek, üzleti vizsgálódás alapján nyereséggel kecsegtetőnek, állatvédelmi szempontból óriási ostobaságnak tartom. Ez a munka ugyanis semmiben sem fog segíteni az ember-állat kapcsolatrendszerére épülő állatvédelemnek, sőt, még jobban össze fogja kutyulni azt!

Újabb lombroso-elméletek megszületését jósolom, amelyek ezúttal nem az emberek külső tulajdonságaira, hanem az ebek belső késztetésből fakadó vakkantásaira, nyüszítéseire, csaholásaira, ásításkor kilehelt sípolásaira építenek. tudomásul kellene venni, hogy hang alapján csak hangot lehet elemezni, személyiséget, mondanivalót lehetetlen. Az indok nagyon egyszerű: a kutyák tökéletesen hasonlítanak ránk. És ahogy az embert sem lehet megismerni sem kimondott szavai, sem leírt gondolatai, sem elbeszélt álmai alapján - csak benyomásaink lehetnek róla -, a kutyánál is csak sejthetjük (mint macska az esőt), hogy mit is akar "kihozni magából". Ha nem értjük a szomszédban lakó, művésznek készülő gyerek festményeinek üzeneteit, ugyan miből fogunk következtetni a gyerek kutyájának gondolataira?

Az ember által kitenyésztett állatfajta olyan, mint bármely emberi alkotás: csodálkozni szabad rajta, lenyugözőnek és botrányosnak tartani is megengedett. Ám magyarázni felesleges önmarcangolás magunkkal szemben, a kutya(és tenyésztője) irányában pedig illetlenség. A hangelemzés és az ebből kihámozott kutyabeszéd könnyen arra a tévútra vihet, hogy fajtacsoporton belül is vannak olyan fajták, amelyek a többihez képest alkalmasabbak házőrzésre, vadászatra, ölebnek, pásztorkutyának, vakvezető kutyának stb. Tenyésztők mehetnek tönkre, kutyák kerülhetnek a pöcegödörbe, félrevezetett gyerekek toporzékolhatnak a legszebben "beszélőnek" (vagy éneklőnek) titulált kutyakölyköt forgalmazó bolt kirakata előtt: nekem is ilyen kell! Aki pedig nem a favorizált "ebtípust" kapja a szüleitől karácsonyra, lógó orral bandukolhat ünnepek után a suliba, és minden kóbor ebbe nyugodt szívvel belerúghat.

Ahogyan nincs felesleges ember, nincs felesleges állat sem. Ezt általában megértik az emberek akkor, ha a természeti környezet élővilágáról van szó. Ha máshonnan nem, a természetfilmekből kaphatunk képet arról, milyenek a "mindenkire szükség van" elven működő tájak nélkülünk! A tengerek mélyét bemutató alkotások narrátorai nem győzik hangsúlyozni, hogy ahová az ember nem teszi be a lábát, ott soha semmi visszafordíthatatlan nem történik. előfordul mégis, hogy nem engedhetjük meg magunknak a felfedezés, a tudományos kutatás sutba dobázását akkor sem, ha állatok macerálása, kínzása árán történik. Gondoljunk csak Pavlov doktor megfigyelésére, amely a kutyanyáladzásától indult, és a feltételes reflexszel kapcsolatos tapasztalatokig jutott! Az állati hangelemzés sem újdonság. 1973-ban nagy sikert aratott a Robert Merle Állati elmék című regényéből készült, A delfin napja című amerikai film, amely nemcsak azért lett népszerű, mert egy csodálatos delfinről szólt, hanem mert bemutatta az ember és állat közötti, mindkét fél számára hasznos "beszélgetést" is. A romantikus társalgások mellett a delfinbeszéd elemzői mégsem szolgáltak még elfogadható magyarázattal arra, hogy miért követnek el tömeges "öngyilkosságot" a delfinek, miért vetik magukat maguktól a partra.

"Zenélő Dávid", "Maugli" és "Matula bácsi" megjelenése óta tudjuk, hogy nem bolond az, aki állatokkal kommunikál. Nem kell azonban irodalmi hősnek lenni ahhoz, hogy ezt a hétköznapok embere, főleg a kutyatulajdonos kipróbálja. Legalább annyira szót tud érteni egymással tízéves együttélés során gazdi és kutya, mint férj és feleség - talán az előbbiek még többet is beszélgetnek. Minden kutya tanulékony, figyel az emberi beszédre, és testbeszéddel, szemhéjráncolással, jól kivehető "vigyorgással" képes tükröt tartani aktuális hangulatunknak. Kutya és gazdája között kialakulhat "szerelem", világra szóló barátság, "szülő-gyermek" kapcsolat, az egyke gyerekeknél pedig akár testvérszeretet is. Nem vagyok a monológok híve, szeretem a párbeszédet, és örülök, ha ez megtörténik ember és állat között, de az ebbeszéd elemzésével csak szőr kerül ebbe a levesbe.

Egyébként kinek az érdeke, hogy az én kutyáim bárkinek bármit kifecsegjenek rólam? (Ez az írás a magánvéleményem, és nem fogok senkire rámordulni azért, ha vitába száll velem...)




Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)