Nem FCI besorolású fajták
Itt gyűjtöttük össze azon kutyafajtákat, amelyek nem rendelkeznek FCI besorolással
Az észak-amerikai indiánok kutyája
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Stefan Siman  |  2011. június 30.

Az észak-amerikai indiánok kutyája

A Carolina Dog a leírásokban, szakirodalomban és az észak-amerikai névhasználatban több elnevezéssel is szerepel: American Dingo, Dixie Dingo, North American Native Dog, Indians Dog. De bármilyen néven is nevezik, ugyanarról az ősi kutyafajtáról van szó.


Amikor az első emberek a Bering-szoroson keresztül, a legutolsó jégkorszak idején, kb. 8000 évvel ezelőtt Ázsiából Alaszkába átvándoroltak, már kutyák társaságában tették meg ezt a nem éppen rövid távolságot. Ezeket a kutyákat feltehetően még néhány száz évvel korábban, valahol a délkelet-ázsiai földrészen domesztikálták. Ezekből a páriakutyák által kísért, nomád életmódot élő, vadászó bevándorlókból fejlődtek ki később a különböző észak-amerikai indián törzsek, amelyek a földrész őslakosságát jelentették.

A carolina dog származása

Az indiánok barlangrajzai, valamint a Kolumbuszt követő első európai művészeknek az indiánokat megörökítő rajzai olyan kinézetű kutyák társaságában örökítették meg az őslakókat, amelyek nagyon hasonlítanak a mai carolina dogra. Szintén bizonyító erejűek azok a modern tudományos vizsgálati módszerekkel megállapított tények, melyek szerint a carolina dog csontozatának a szerkezete teljesen megegyezik azokkal a több mint ezer éves kutyacsontvázakkal, amelyeket az indiánok temetkezési helyein találtak a régészek.

Az indiánok majdnem teljes kipusztítása során kutyáik egy része az észak-carolinai szavannavidéken talált menedéket. Ezen az emberek által szinte mai napig járhatatlan területen, mint vadkutyák, mindenféle emberi beavatkozás nélkül, egyéb, háziasított kutyafajtákkal való párzási lehetőség nélkül, különböző nagyságú falkákban éltek több mint száz évig, egészen a múlt század '70-es éveiig. Ebben az időszakban fedezte föl ezeket a falkákat Dr. I. Lehr Brisbin biológiaprofesszor, a Georgia State University tudományos munkatársa, a Savannah River Ökológiai Laboratórium vezetője. Az általa nyilvánosságra hozott dokumentumokon keresztül ismerte meg a nyilvánosság ezt az észak-amerikai páriakutya-fajtát, mely hosszú időn keresztül a természetes kiválasztódás alapján szaporodva maradt fönn. Ezért ma azon kevés kutyafajták közé tartozik, amelyik semmiféle olyan örökölhető betegséget nem hordoz a génjeiben, amelyet a többi kutyafajták az emberi közreműködéssel végzett tenyésztés miatt nagy mértékben magukban hordoznak. Azt be kell látni minden kutyakedvelőnek, hogy a csípődiszpláziában, különböző látási, légzési, mozgásszervi problémákban szenvedő kutyák utódgenerációi nem sokáig élnének a vadon természetes törvényei között.

A vadon élő kutyák esetében, egy bizonyos idő elteltével, megfigyelhető a domesztikációs folyamat visszafordulása: a háziállat, generációk során, lassan elkezd ismét visszaalakulni vadállattá. Ennek megfelelően a természetben élő carolina dog életvitelében és viselkedési megnyilvánulásában sok farkashoz való hasonlóságot állapítottak meg a kutatók:

√        hierarchikus szerkezetű falkákban éltek;

√        közösen vadásztak;

√        közösen nevelték a kölykeiket;

√        a 4-6 hetes kölyköket a falka minden tagja a szájából etette.

A carolina dog kinézete és karaktere

Ahogy ezek a kutyák kinéznek, azt nem az ember találta ki, és még csak nem is befolyásolta: a szelekciót a természet végezte. Ezért nem csoda, hogy a carolina dog nagyon hasonlít a hozzá legközelebbi származási kapcsolatban lévő Ausztráliai dingóhoz. Közepes testméretű, könnyed felépítésű, mindenféle erős testi kiszögeléstől mentes kutya. Átlagos marmagassága 55-65 cm, testsúlya 13-18 kg közötti. A hegyes orrban végződő, ék alakú fejforma nagyon határozott és jellegzetes kutyaarcot kölcsönöz ennek az állatnak, egyben nagyfokú hasonlóságra enged következtetni a farkassal vagy akár a rókával is. A fülei feltűnően nagyok, és rendkívül jól mozgathatók. Amikor nagy figyelemre van szüksége, akkor úgy működteti, mint két modern szatellitantennát, de szükség esetén a nyakára is tudja hajtani, lapítani őket.

Szintén jellemzője a hosszú, dús szőrzetű farok, amelyet jó kommunikációs eszközként tud használni. Rövid, de nagyon tömör szőrzete van, amely nagyon finom tapintású, és szinte öntisztulást mutató tulajdonságú. A szőrzet színe a világos homokszíntől a sárgás-vöröses barnáig terjed, de jelenleg léteznek fekete rajzos példányok is. Sok esetben a világos, majdnem fehér foltok az ajkon, nyakon, mellkason megerősítik a farkasszerű kinézetet.

Annak ellenére, hogy a carolina dog jelenleg élő állományát kivétel nélkül a vadonból visszamentett kutyák leszármazottai jelentik, rendkívüli alkalmazkodóképességgel rendelkező állatok. A fajta jelenlegi tulajdonosainak egyöntetű véleménye, hogy a kölykök nevelése nagyon nagy mértékben befolyásolja a későbbi karakterüket, jellemüket. A megfelelő, jól ütemezett szocializációval nagyon szeretetreméltó, ragaszkodó és kedves kutyákká válnak. A gyerekeket szeretik, és az első pillanattól kezdve az ember/kutyaközös falka teljesértékű tagjainak fogadják el. A környezeti ingerekre érzékenyek, de hamar megszokják, és bizalommal fogadják azokat. Idegenekkel szemben vagy idegen környezetben szkeptikusak, bizalmatlanságot mutatnak, nem közelednek barátsággal, minden szeretetüket és vonzalmukat a saját emberi társaik számára tartalékolják.

A kemény, de logikátlan nevelés és oktatás nem hoz ennél a kutyánál jelentős eredményt, a következetességgel azonban csodákat lehet nála elérni. Alapjában rendkívül tanulékony és okos, tehetségét különösen a mai kutyás sportok területén lehet nagymértekben és sokoldalúan kihasználni. Mint általában a páriakutya-származású fajták, úgy a carolina dog is különleges, kölcsönös tiszteleten alapuló kapcsolatot tud kialakítani az emberrel, amely jóval több tud lenni, mint az állat és ember közötti szimbiózis egy formája. A carolina dog igazi "outdoor" (kültéri) kutya, az egész napi bezártság, emeleti lakás vagy a szuk garzon nem jelent számára megfelelő életteret.

Az új-guineai rokonság

A mai házi kutyák származását kutató szakemberek egy része már nem azzal foglalkozik, hogy a kutyaa farkas leszármazottja-e, vagy sem. Inkább azzal, hogy a ma is élő kutyafélék (Canidae) 37 különböző faja közül melyik, és milyen hatással volt az egyes, jelenleg élő kutyafajták kialakulására. Az egyik ilyen állatfaj a Föld második legnagyobb szigetén, az óceániai Új-Guinea területén, a világ egyik legkevésbé ismert állat- és növényvilágával rendelkező helyen él. Bennszülöttek generációk óta ismernek és mítoszokkal, mondákkal öveznek egy szerintük kutyára (vagy dingóra) hasonlító állatot, amelyet "éneklő kutyának" neveznek. Ezt az állatot 1957-ben sikerült a korabeli biológusoknak beazonosítani: jelenleg New Guinea Singing Dog (új-guineai éneklő kutya, Canis lupus hallstromi) néven ismert, és 2006-tól sajnos a kipusztulással fenyegetett állatok listáján található.

A sziget északi részén kb. 1000, a déli részén kb. 2000 éve élnek ezek a dingókkal szoros rokonságot mutató kutyák. A kutatók megállapításai szerint ezeknek a kutyáknak többféle szerepe volt az őslakók életében. Egyrészt előszeretettel használták a kistermetű kenguruk vagy vaddisznók vadászatához, mint segítő vadászkutyát. Másrészt misztikus, spirituális vonatkozású szereppel is fölruházták, amely szerint az őslakók egyik csoportja előtt egyszer egy isteni lény jelent meg egy szelíd dingóval, amely Natekari névre hallgatott. A hiedelem szerint Natekari egyszer egy nagy bogarat evett meg, majd visszaöklendezte a földre, ahol azon nyomban egy növény növekedett ki a földből: a táró (Colocasia esculenta), Új-Guinea talán legfontosabb élvezeti növénye.

Kinézetre ez a kutyaféle nagyban hasonlít az Ausztráliai dingóhoz, marmagassága azonban kb. 5 centiméterrel kisebb é a farka is valamivel rövidebb. Klasszikus ugató hangot nem képes adni, helyette egyedi, éneklő, vonyító hangadást használ, erről kapta az elnevezését.

Ezekből az őskutyáknak nevezhető dingókból az '50-es évek végén egy pár a Sydneyi Taronga Zoo állatkertbe került, majd későbbi leszármazottai elkerültek európai állatkertekbe is. A carolina dog fölfedezője, Dr. Lehr Brisbin 1987-ben kért és kapott ezeknek az állatoknak a leszármazottaiból egy kant. Alapos DNS-vizsgálatnak vetette alá, amelynek az eredménye szinte teljesen megegyező volt a tulajdonában lévő, vad populációból származó carolina dogok DNS-eredményeivel, ami annak a bizonyítéka, hogy a carolina dog és az új-guineai éneklő kutya rokoni kapcsolatban állnak egymással, és valamikor közös ősük volt.

A carolina dog jövője

Jelenleg Észak-Amerikában ebből a kutyafajtából egyaránt létezik a vadonban, illetve emberekkel közös élettérben élő populáció is. A vadon élő populációt, hasonlóan a többi vadonélő állatfajhoz, emberi odafigyelés és védelem nélkül könnyen a kipusztulás veszélyeztetheti. Ennek az egyik oka, hogy az észak-carolinai szavanna területe egyre csökken, és az ott élő állatfajok számára egyre kevesebb a természetes élettér. A máik veszélyt az jelenti számukra, hogy az ugyanezen a területen élő kojotpopuláció nagy konkurrenciát jelent, és fokozatosan kiszorítja őket az élettérből.

Ezeknek a tényeknek a tudatában lelkes és szakértő kutyabarátok, biológusok segítségével egy tenyésztői programot dolgoztak ki, amelynek elsődleges célja, hogy sikerüljön biztosítani ennek a legősibb észak-amerikai kutyafajtának a jövőjét.

Jelenleg két hivatalos szervezet vette pártfogásba ezt a kutyafajtát: az United Kennel Club (UKC) és az American Rare Breed Association (ARBA – Amerikai Ritka és Különleges kutyafajták Szövetsége). Ez utóbbi az amerikai tenyésztőkkel és a Georgia State University  munkatársaival összeállította a fajta előzetes standardleírását, s a jelenlegi vadonélő populáció adatait génbankba rögzítették és elraktározták. Ez utóbbi végső esetben lehetőséget teremthet a fajta kipusztulása esetén a reprodukáláshoz.

Ennél a kutyafajtánál is joggal merül föl a kérdés: hol lehet a határ a vadkutyák és a társállatként tartható családi, házi kutyák között? előítéletekkel és az FCI hagyományos adminisztrációs besorolásaival valószínűleg nem lehet erre a kérdésre megfelelő választ adni. Gondoljunk csak a basenji fajtára, amelyet a kongóban élő pigmeus törzs a mai napig vadon tart, de vadászatain használja, miközben ugyanezen kutyafajta más egyedei a világ számtalan pontján kitűnő társállatként élik életüket, és nemritkán a nagy szépségversenyek ünnepelt sztárjai. Vagy a Sarloos-farkaskutyára és a csehszlovák farkaskutyára, amelyek farkaskeverékek, és ennek ellenére az FCI által elismert, tenyészthető, kiállítható fajta mind a kettő. Vagy az Ausztrál dingóra amelyet az Australian National Kennel Council (ANKC, a MEOE Ausztrál megfelelője) elismer, mint kutyafajtát, de az FCI, az ANKC felügyelő szervezete nem.

A carolina dogból európában csak néhány példány él, ezért örvendetes volna, ha valakinek sikerülne egy USA-ból importált állat és a vele nem rokoni kapcsolatban álló európai példányok valamelyikének keresztezésével új tenyészvonalat létrehozni. Ezzel nagymértékben hozzá lehetne járulni ezeknek a kitűnő, rendkívül jó tulajdonságú kutyáknak a népszerűsítéséhez, és a fajta megőrzésén túl annak terjesztéséhez is.



nyitókép: archív

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)