Kiképzés, kutyaiskola
Borostyánszemek az emberért
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Balaskó Norbert  |  2007. január 02.

Talán a vakvezető kutyák feladata az egyik legösszetettebb, hiszen ebben a feladatkörben az állatnak az emberek szabályai által irányított világban, sőt mi több, mindeközben egy ember számára támaszt, vezetést nyújtania.


Nem túlzás azt állítani, hogy a vakvezető kutyák munkája az egyik legkülönlegesebb aspektusa az ember-kutya kapcsolatnak.

Annak érdekében, hogy mélyebb betekintést nyerhessünk e csodálatos négylábúak munkájába, Vasteleky-Einbeck Pétert kértem segítségül, aki az országban egyedül vakvezető kutyákat képző intézményt, a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének Vakvezető kutyakiképző Iskoláját vezeti, egyben a Vakvezető kutyakiképzést Segítő Somlai Angyalka Alapítvány kuratóriumi elnöke.

- Szerintem sokan láttak már vakvezető kutyát "munkában", vagyis az utcán gazdáját vezetve, mégis kevesen tudják pontosan, hogy mi is igazán a kutya szerepe.

- A válaszban kettéválasztanám a kutya szerepét és feladatait. A vakvezető kutya szerepe, hogy függetlenséget biztosítson gazdájának, illetve biztonságot nyújtson neki a közlekedésben. Nem elhanyagolandó emellett, hogy társként szolgáljon az ember számára, valamint segítsen kapcsolatot teremteni az emberek között. A tapasztalatok azt igazolják, hogy a kutyával közlekedő vak embert - pusztán a kutya ürügyén - könnyebben szólítják meg, előbb kezdeményeznek beszélgetést vele mások.

A kiképzés során arra kondicionáljuk a kutyát, hogy a mindennapi életben megtanuljon számolni az ember méreteivel, elsajátítsa és alkalmazza az összetett probléma- és akadályelkerülő viselkedést, valamint kifejlessze az ún. "értelmes engedetlenséget". Ez utóbbi viselkedés kicsit paradoxonként hangzik, de tulajdonképpen azt jelenti, hogy adódhatnak az életben olyan helyzetek, mikor a kutyának - gazdája testi épségének, biztonságának megóvása érdekében - meg kell tagadnia a kiadott parancsot.

Pár éve az ELTE Etológia Tanszéke folytatott egy vizsgálatsorozatot, melyben a kutya-gazda kapcsolatot elemezték, rendőr-, sport-, hobbi- és vakvezetőkutyás párosok esetében. Ennek során megállapították, hogy az összes párosnál - közvetve vagy közvetlenül - a gazda irányította a kutyát, ám a vakvezető kutya és gazdája között az irányítás felváltva ide-oda vándorolt, és egymás döntéseit elfogadva irányították egymást. Azt gondolom, hogy ez némileg megvilágítja ennek a szépséges munkának a mélységét.

- Számos ember számára a vakvezető kutya egyet jelent a golden vagy labrador retrieverrel. Valóban ez a két fajta a legjellemzőbb ezen a területen?

- Én úgy fogalmaznék, hogy míg más fajták - vagy akár keverékek - egy-egy egyede alkalmas erre a feladatra, addig a retrieverek, és közülük is a labradorok között átlagosan többen állják meg a helyüket ebben a munkában. Korábban német juhászokkal dolgoztunk, de a mai sporttenyésztés inkább az őrző-védő munka irányába tolódott, és egyre kevesebb ebben a fajtában az olyan egyed, amely annyira kiegyensúlyozott, hogy megfeleljen. Érdekes, hogy Angliában nagy sikerrel használnak erre a munkára golden-labrador keverékeket. Az ilyen almokból származó kutyák általában, 90%-ban(!) alkalmasak vakvezetésre. Hozzá tartozik, hogy ezt csak az első generációnál figyelték meg, az említett párosításokból származó keverékek kölykei már nem szerepelnek ilyen jól.

- A labradorokról úgy tudni, hogy vadászaton a gazda irányítására dolgozó kutyák, a vakvezetésnél viszont szükség van némi egészséges önállóságra is. Ez nem okoz nehézséget?

- Ezen a ponton el szeretnék oszlatni egy kis félreértést. Egykoron az ősi labradoroknak, melyek halászhajókon szolgáltak, bizony komoly önállóságra is szükségük volt. Tapasztalataink igazolják, hogy ez a fajta nagyon is alkalmas arra, hogy adott esetben önállóan viselkedjék, úgy, hogy az ne csapjon át önfejűségbe. Véleményem szerint a labrador retriever univerzális munkakutya. Kellőképpen játékos, roppant módon kötődik, és könnyen irányítható. Mindemellett a vakvezető kutyákkal szemben támasztott követelményeknek is tökéletesen megfelel. Szelídsége, emberszeretete, könnyű mentális és fizikai kezelhetősége miatt kellemes partner a mindennapokban. Intelligenciája, tanulékonysága megkönnyíti a vele való foglalkozást. Mérete kellőképpen nagy ahhoz, hogy biztonságot nyújtson, ugyanakkor nem túl nagy, hogy akadályt jelentsen. A munka során tapasztalt kitartása, összeszedettsége pedig igen megbízhatóvá teszi. Csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy például Svájcban előnyeként említik, hogy igen ritkán fordul elő nála a gyomorcsaravodás. Saját megfigyeléseink is ezt támasztják alá: nálunk 30 év alatt egyetlen ilyen eset fordult elő.

- Létezik valamilyen adat arra vonatkozóan, hogy a vak embereknek körülbelül hány százaléka igényli a kutya segítségét?

- Van, bár első hallomásra igen meglepőnek fogja találni ezt a számot, amely megfelel a nemzetközi átlagnak: általában a vak emberek 1%-a tart igényt vakvezető kutyára. Ennek oka leginkább abban keresendő, hogy a vaktársadalom 60%-a időskori vak (pl. cukorbetegség miatt), akik már nem szívesen váltanak életformát egy kutya miatt. Akadnak persze olyanok is, akik egyszerűen nem akarják rábízni magukat egy állatra. Csak az közlekedik szívesen kutyával, aki igazán "kutyás", illetve akinek korábban már volt kutyája.

Hazánkban a vakvezető kutyára váró emberek várólistára kerülnek, melyen súlyozásos pontrendszer szerint kerülnek besorolásra. első helyen szerepelnek a korábban már kutyával munkába közlekedő személyek. őket követik az ezt megelőzően már vakvezető kutyával rendelkező emberek. Utánuk jönnek a munkába járáshoz kutyát igénylők. Ezután az egészségügyi okokból (rendszeres testmozgáshoz) kutyára vágyók, végül pedig azok, aki főként társként szeretnének maguk mellé kutyát. Jelenleg 85 személy várakozik a korábban említett listán.

- Feltételezem, hogy nemcsak az embereknek, de a kutyáknak is időbe telik, mire gazdához kerülhetnek. Mennyi ideig tart és hogyan épül fel a kiképzésük?

- A kutyák kiképzését profi és teljes mértékben elhivatott kiképzők végzik, napi nyolc órában. A kutyák bentlakásos rendszerben tanulnak, és kiképzésük körülbelül hat hónapot vesz igénybe. Az egész a kölyökkori kiválasztással veszi kezdetét. Mivel az iskolában irányított tenyésztés is folyik, alkalmunk nyílik egészen fiatal kortól nyomon követni a kölykök viselkedését, így később nagyobb biztonsággal tudjuk kiválogatni a céljaink számára legalkalmasabbakat. A kiválasztás során hétköznapi módon vizsgáljuk a kiskutyákat. A szélsőséges viselkedésű (túl félénk vagy agresszív), ami egyébként a labradornál elég ritka, valamint a túlzottan domináns természetű kutyákat nem vesszük be a programba.

A kiválogatott kiskutyákat nevelőcsaládokhoz adjuk, ahol anyagi segítséggel (táp), állatorvosi felügyelet és szakmai irányítás biztosítása mellett, inger gazdag környezetben és szeretettel körülvéve zajlik a kiskutyák nevelése, szocializálása, mely megalapozza a későbbi kiképzés sikerét. Mondanom sem kell, hogy nem egyszerű olyan családok találása, ahol vállalják, hogy alaposan körültekintéssel és nagy szeretettel foglalkoznak a kölyökkel úgy, hogy tudják, utána majd meg kell tőle válniuk. A családoktól ugyanis egyéves korában kerül vissza a kutya az iskolára, ahol ismételt teszten megy keresztül, melyet egy hónapos megfigyelés, tanulmányozás követ. Ezután dől el, hogy a kutyát alkalmasnak ítéljük-e a kiképzésbe állításra. Ezt követően a kutya többlépcsős tanítási folyamatban vesz részt, ahol minden egyes fázisból csak egy összetett vizsgát követően léphet tovább. Azt szoktam mondani, hogy még a kiképzett vakvezető kutya is egész élete során minden nap vizsgázik.

A kiképzés első szakasza tulajdonképpen az általánosan ismert engedelmes kiképzésnek felel meg, bár jóval több és változatosabb életszituációt tartalmaz. Nagy hangsúlyt fektetünk például arra, hogy a kutyának semmilyen külső figyelemelterelő jelenségre (pl. idegen állat, zaj, labdázás) nem szabad reagálnia. Ezután következik a konkrét vezetési technika tanítása. A kutyát ekkor neveljük arra, hogy elsajátítsa a saját méretétől és kiterjedésétől eltérő, "emberi testben való gondolkodást". Ehhez régebben - különösen a németjuhászoknál - egy speciális kocsit alkalmaztunk. Működésének lényege, hogy az emberi testet modellezve, megfelelő pontokon ütközők helyezkednek el rajta, melyek rántanak egyet a kutyán, ha azokat figyelmen kívül hagyva közlekedik. Ez különösen a rámenősebb, agilisabb kanoknál bizonyult hatásosnak, és az alapokat gyorsan elsajátította vele a kutya. Ma már nem használjuk ezt a szerkezetet, mert a labradorok nagyon könnyen és jól kezelhetők nélküle is.

Ezután következik a mindennapi élet során alkalmazható feladatok és parancsok tanítása. Ennél a fázisnál kap hangsúlyt a korábban már említett "értelmes engedetlenség" elsajátítása is. Erre mondok egy egyszerű példát: a pályán jól látható helyen, fejmagasságban egy könnyű lécet helyezünk el. A gazda utasítást ad a haladásra. Ekkor a még tapasztalatlan kutya rávezeti gazdáját a lécre, amit az a fejével lever. A lehulló léc a kutyára esik. Ez a kellemetlen tapasztalat megtanítja a kutyát arra, hogy időnként felül kell bírálnia gazdája parancsát. Lényeges az is, hogy ennél a fázisnál a kiképző vak emberként viselkedik, sőt a háromfázisú vizsga (engedelmes, tanpálya, utcai) tanpályán bonyolított részét bekötött szemmel kell végigcsinálnia.

Ha ez is sikerrel zárult, elkezdődik a leendő tulajdonosok kiválogatása, és a megfelelő kutya-gazda párosok kialakítása. A gazdajelöltekkel való személyes elbeszélgetést követően összeismertetjük őket kutyáikkal, majd a leendő tulajdonos két hétre beköltözik az iskolára, a kutyával közös szobába. Ezalatt elméleti képzést kap, és mindennap - a kiképzők felügyelete mellett - gyakorol a kutyával. A kiképzők eközben fokozatosan a háttérbe húzódnak, hogy teret engedjenek a kutya és a gazdajelölt számára kapcsolatuk elmélyítéséhez. Sokszor nem is olyan könnyű egy kutyát "átjátszani" egy másik ember kezére. Szerencsére azonban a labradorok szeretik azokat, akik őket is szeretik, úgyhogy ezzel kapcsolatban nem szokott komoly probléma előfordulni.

Végül a gazda és kutyája záróvizsgát tesznek, mely a korábban említett metodika szerint engedelmességi, tanpályán és az utcai forgalomban végrehajtott feladatokból tevődik össze. A sikeres vizsgát követi az utógondozási program. Ennek kezdetén a kutyát a kiképző segítségével bevezetik új otthonába, vagy ha szükség lesz rá, új gazdája munkahelyére, majd évente egyszer meglátogatjuk a párost. Ha szükséges, 1-2 napos továbbképzésre visszarendeljük a kutyát, vagy a páros mindkét tagját.

- Előfordul, hogy az új tulajdonos nincs közös hullámhosszon a kutyájával? Ennek kapcsán szeretném megtudni, hogy mi lesz azoknak a kutyáknak a sorsa, akik "kipotyognak" a kiválogatásnál, vagy a vizsgasorozat valamelyik állomásán? Ezt a közelmúltban egy interneten keringett körlevél miatt kérdezem, melyben egy alomnyi lealtatással fenyegetett, vakvezető szülőtől származó labradorkölyökről szóló (ál)hírrel gerjesztett felesleges email-dömpinget egy vélhetően felettébb unatkozó személy.

- A kérdés első felére válaszolva: ritkán, de adódik olyan helyzet, hogy az új tulajdonos és kutyája nem ért szót egymással. Ilyenkor természetesen a kutyák gazdát, a gazdák pedig kutyát cserélnek. Itt szeretnék eloszlatni minden rosszindulatú feltételezést: a vakvezetésre nem alkalmas kölyköket, illetve a vizsgán nem megfelelően teljesítő kutyákat soha nem altatjuk el, hanem eszmei áron értékesítjük, vagy más szervezettel (pl. rendőrség, vám- és pénzügyőrség) elcseréljük. Egyébként teljesen logikátlan dolog ilyen botorságot állítani. Iskolánkat sosem "vetette fel a pénz", az itt dolgozók anyagi megbecsülése meglehetősen alacsony, az erkölcsi megbecsüléssel - bár valóban mérhetetlenül jólesik - sajnos nem lehet csekkeket befizetni, vagy kenyeret venni a boltban... Ha el is tekintenék attól, hogy semmilyen indokból nem értek egyet kölyökkutyák megölésével, a vázolt körülmények között még akkor sem volna értelme lealtatni olyan kutyákat, melyeknek eladásából csekélyke bevétel származhat a többiek javára!

Intézményünket két éve a bezárás réme fenyegette, amikor késett az állami támogatás, és a Szövetségnek sem volt anyagi háttere kiadásaink fedezéséhez. A kutyák élelmezésére egy hetes tartalékunk volt, nem több. Ekkor a nyilvánossághoz fordultam, és szívmelengető volt az a szolidaritás és segítőkészség, melyet akkor az ország minden részéről megtapasztaltunk. Volt például egy idős bácsika, aki mankóval bicegett el hozzánk, hogy csekélyke nyugdíjából 5000 forintot adjon nekünk, mondván: "Az nem lehet, hogy a vakvezető kutyák ne egyenek!" A krízist segítséggel átvészeltük, és bízom benne, hogy az Alapítványon keresztül magánszemélyektől, kis- és középvállalkozásoktól, valamint az egyik hazai mobiltelefon-társaságtól kapott támogatásoknak hála, ilyen helyzet nem fog többet előfordulni.




Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)