Tenyésztésről általában
A pireneusi hegyikutyáról, tenyésztésről IV.
A forrás
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Gaál Péter  |  2007. május 01.

Szinte bármiből lehet küllemre jó kutyát csinálni. Itt van például az orosz fekete terrier, ez a fekete gyönyörűség, az egyik kedvencem.


 

Az embernek sírni támad kedve, ha megnézi azokat a kutyákat, amelyekből kitenyésztették. Most nincs előttem Vinnai András-László Pista könyve /Orosz kutyafajták/, de a méreten aluliságtól a harapáshibáig, a rossz végtagállástól az "egyszerűen rondá"-ig mindent láttam benne, ami nem tetszett, kivéve a végeredményt. Nem csak szép, de végtelenül érdekes kutya lett belőle. Ámde...

 

Az orosz fekete terriert hadikutyának szánták. Valaha, addig, amíg valaki rá nem jött, hogy egy tökéletes show-, hogy ne mondjam, látványkutyalehetősége rejlik benne, erre még talán volt is egy hangyányi esély. Az orosz fegyverek előnye a könnyű kezelhetőség, kis karbantartásigény, egyszerűség volt. Amikor mínusz negyven fokban a német Schmeisser-géppisztolyok, harckocsimotorok precízen gyártott alkatrészei felmondták a szolgálatot, a már korántsem olyan precizitással készült dobtáras géppisztolyok, a T 34-esek, amelyeknek ujjnyi rések tátongtak trehányul összerakott páncélborításán, még vidáman működtek. És most akkor tessék elképzelni, hogyan állná meg a helyét orosz mentalitású gazdánál (ne a kőgazdag felső tízezerre és az ennek, valamint külföldre szállító luxustenyészetekre gondoljunk), orosz körülmények között, tömeges katonai alkalmazásban egy olyan kutya, amelyiknek mérhetetlenül bonyolult, érzékeny lelke van, amelyiket minden kiállítás előtt, akkor is, ha ezek pár nap eltéréssel követik egymást, sőt hétköznapi szinten is rendszeresen kozmetikázni kell, naponta gondozni a bundáját, amelyik, azon túl, hogy még mindig nem százszázalékosan stabil állományú, ráadásul szép számú, a látvány mellett másodlagos problémának tekintett anatómiai terheltséggel is küszködik!

Az igazi érdekességeket nem kiállításon lehet látni. Oda általában azokat a kutyákat viszik, amelyeket oda szánnak, vagyis amelyekről úgy gondolják, jó eséllyel képviselik az épp divatos trendet. Valahol azt olvastam egyszer, hogy mindennek, ami valaha létezett a Világegyetemben, nyoma maradt. Valamennyi fénykép, amelyet e cikkünkben leközlünk, pireneusi hegyikutyákról készült. Azok számára, akik nem olvasták volna az előző részeket, röviden: amíg nem standardizálták, a pireneusi nagytestű, fehér vagy tarkabarka, csak bizonyos szempontból homogén tömeget alkotó pásztorkutyavolt a mai Spanyol- és Franciaország határvidékén. Létezett karcsúbb, magasabb változata, magasabban tűzött füllel, létezett tömegesebb, erősebb csontozatú változata alacsonyabban tűzött füllel, és léteztek ezek keverékei. Minthogy a fényképeken szereplő kutyák mindegyike az utóbbi tizenöt évben született, bátorkodom megkockáztatni, van remény rá, hogy ha az ősi, bár mai szemmel általában egyáltalán nem kívánatos, otromba vagy túl levegős formák nem vesztek el, a beltartalom sem veszett el. Jelenleg tehát létezik egy különböző elvek és ízlések alapján tenyésztett, de mégiscsak tenyésztett, küllemorientált tömeg, amely gyakorlatilag csak ebben az utóbbi jellemzőjében egységes, és létezik egy nem tenyésztett, ellenőrizetlen kulimász. Mármost az a paradox helyzet alakult ki, hogy pontosan ez az ellenőrizetlen kulimász az utolsó esély arra, hogy vérrel, verítékkel és könnyekkel visszacsepegtessük a fajtába azokat a tulajdonságokat, amelyekkel momentán senki nem törődik, és amelyek ezért majdnem eltűntek belőle.

Egy korábbi fejezetünkben azt mondottuk, hogy mivel a mai ember eltompult agyának egyre erősebb ingerekre van szüksége, a kutyatenyésztés (is) az extrém látványra törekszik. E nélkül sem lenne azonban könnyű dolga az anyatermészetnek, ha akár egy olyan viszonylag szolid átalakuláson átesett ragadozót, mint a pireneusi, ismét versenyképes vadállattá akarna visszaalakítani. Itt van mindjárt a fej. Azt mondja a bédekker, a szem "kicsi, ámbrásbarna színű, kissé ferde". Minél sötétebb, annál jobban értékelik. Csakhogy ragadozónak nincs sötét szeme. A nagymama bizalmának megnyerésén kívül, akinek Piroska az uzsonnát viszi, semmiféle előnyt nem jelentene számára, viszont nem látna vele jól az éjszaka. Azt akartam írni, kutyaféle ragadozónak nincs lógó füle sem, de aztán belelapoztam az Állatvilág enciklopédiájába, és nemcsak ragadozót, de egyetlen vadállatot sem találtam, amelyiknek ilyen lenne. A "széles és mély mellkas" kovácsfújtatónak kiváló, száz kilométeres üldözéseknél már nem annyira előnyös. A hátulsó végtagon a kutyafajták többségénél semmiféle farkaskarom (nem köröm, nekünk van) nem megengedett, szimpla sem, hát még dupla (egyiknél se lenne kívánatos). A fehér alapszín előnyeit nem kell ecsetelnünk, valószínűleg a hosszú, helyenként filcesedésre hajlamos, az ujjak közt télen jég-, nyáron toklászgyűjtő bunda előnyeit sem.

Leírtam már jó párszor: ha a hibalehetőségekre vagyunk kíváncsiak saját kutyánkban, nézzük meg a kutyaősének momentán általánosan elfogadott farkast, és ahol eltérést tapasztalunk, ott lesznek a kritikus pontok. A harmadik evolúcióellenes könyv elolvasása után azonban engem is megkísértett az ördög: mi van, ha az állatvilág tetemes részét tekintve senki nem őse senkinek, és a farkas is csak kedves rokon? Nagyon sok teória bizonyítására áll, hogy ha belemaszatolunk, már nem tűnik annyira egyértelműnek az egész. (A bizonyítására, testvéreim, nem a teória helyességére!) Nekem kissé elnagyoltnak tűnt az a gondolat, hogy a farkas, mely az ember konkurrense volt a táplálékért folytatott küzdelemben, fogta magát, hogy halálos ellenségéhez szegődjön annak legnagyobb örömére, majd megváltoztatva jelrendszerét, őrszolgálatot lásson el körülötte, saját fajtája ellenében is. A farkas nem akkor üvölt, amikor valaki vagy valami veszélyezteti a falkáját vagy területét, ugatni meg egyáltalán nem ugat - kivéve kölyökkorában. Kvázi ez azt jelenti, hogy előbbiek tetejébe még a szülőnek tekintett ember örökös gyámsága alá is helyezte magát, megtartva fiatalkori viselkedését. Olyan új szokásokat vett fel, amelyekre az égvilágon semmi szüksége nem volt. Egykori fajtársaival nem párzott többé, csak elvétve és véletlenszerűen, aminthogy azok is elsősorban élelemforrásnak, mégpedig igen kedvelt élelemforrásnak tekintették őt. Néha azonban - horribile dictu - a tigris is párzik a leopárddal, sőt az oroszlánnal is, e párzásokból rendszerint nemzőképes utódok származnak, mindez azonban egyáltalán nem jelenti, hogy ezen nagymacskák bármelyike is őse volna a másiknak.

Eszünkbe nem jut most azt állítani, hogy a kutyanem a farkasból, hanem az őskutyából lett, mely ugyanolyan ripsz és ropsz, átmeneti alakok nélkül jelent meg a földgolyón, mint a most élő és valaha élt állatfajok mindegyike, beleértve az embert is, és csupán azért tekintjük etalonnak a farkast, mert morfológiailag és viselkedéstanilag ez a természetes kutyaféle áll legközelebb a házikutyához. Sürgősen és gyorsan elhagyjuk ezt az ingoványos talajt, és visszatérünk a pireneusi hegyikutyához. Az a gáz vele (és a legtöbb használati kutyával) az eddigieken kívül, hogy amitől ő ideális (értsd: amilyennek a fajta kialakításakor látni szerették volna) pireneusi hegyikutyalenne, az olyan markáns tulajdonságok hordozását jelentené, amelyek a mai zsúfolt és túlszabályozott világban éppen nemkívánatosak.

Nekem e cikk írása pillanatában hat pireneusim van. A hatból négy Interchampion, egy még az idén az lesz, az öregebbik kanom Világ-, ill. Felnőtt és Fiatal Európa-Győztes, a fiatalabbik (Borre) Res. Fiatal Európa-Győztes, két szukám Fiatal Európa-Győztes; öten, amióta csak e vetélkedésen indultak, az Év kutyái lettek. Mármost ebből a küllembírálati eredményekkel és ezek alapján adott címekkel viszonylag szépen kidekorált hat kutyából egy az, amelyik pireneusi hegyikutyától elvárható módon viselkedik, ketten - ők még a régi generációból valók, és erősen érződik rajtuk az egyik korábbi cikkünkben említett Bukovszky József hatása - emlékeztetnek erre, ketten sétálókutyák lettek, a legkisebb szukám pedig alkatilag megfelelő tenyészállatnak tűnik ugyan, de bele fogunk izzadni, amíg az utódait idegrendszerileg is felhozzuk arra a szintre, ahol látni szeretnénk. Már, ha lesz rá kedvünk, lehetőségünk, időnk és pénzünk, és nem kenjük az egészet a vadonélő kutyafélék nyakába.

Nem nehéz kitalálni ugyanakkor, hogy ebből a társaságból ki az, akivel a legjobban szeretek kirándulni: hát persze, hogy az egyik sétálókutyával. Nem titok a neve sem: Borre-ról van szó, akiről azt írtam a minap, hogy szép, szép, de megalszik a tej a szájában. "Ez az ember itt (mondta magáról az épp eszkimót alakító Anthony quinn) lusta". Nem szereti, ha belehúzzák a szederbokrokba, nem szereti, ha minden futó vagy kerékpáros felbukkanásakor résen kell lennie, nem szereti a birkapásztorok szitkozódását hallgatni, nem szeret órákon át egyhelyben várakozni, miközben a kutyája valamilyen vad elejtésén munkálkodik.

Van egy anglicizmus, így hangzik: bolt from the blue. Az igazi, ördögadta pireneusi-természet, amely még az olyan jámbor és istenfélő lényekből is előbukkan néha, mint Borre, úgy jelenik meg a tenyésztésben, mint derült égből villámcsapás.

Erről azonban majd legközelebb.




Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)