Tenyésztésről általában
A pireneusi hegyikutyáról, tenyésztésről II.
A forrás
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Gaál Péter  |  2007. február 28.

Hát igen, a tavalyi hó. Volt egyszer egy vadnyugat, pardon, világkiállítás 2006-ban, Poznanban.


 

Étvágycsinálónak a pireneusi hegyi kutyához, kedves Olvasó, legyen szabad eme világkiállításon világgyőztesi és fajtagyőztesi címet elért cseh kutyák képét mellékelnem. Egy ilyen titulussal rendelkező kutyának azt a legmagasabb szintet kellene reprezentálni, ahol a fajta jelenleg tart (vagy pedig nem szabad a címet kiadni). Mellékelem továbbá néhány előző Világkiállítás és Cruft's győztesének képét összehasonlítási alap gyanánt. Maradj nyugodtan laikus, drága Olvasóm, és higgy a szemednek!

Ez a kis intermezzo - már tudniillik az említett szépségverseny - ugyanakkor eléggé kibabrált velem. Azt akartam volna - sőt, igenis akarom! - érzékeltetni, hogy miképp tolódik el egy használati kutyafajta tenyésztése a szemlélet és a fajta munkanélkülisége következtében a show-biznisz irányába, és ez milyen veszélyeket rejt a szóban forgó fajtára nézve, erre most itt van nekem - majd visszatérünk erre is. Kizárólag azért kell néhány szót a pireneusi eredetére vesztegetni, hogy 1. lássuk - vagy ne lássuk -, miből indulunk ki, 2. eldönthessük, mit akar a fajtagazda, és mit akarunk mi, 3. revideálhassuk a szépségversenyek kialakította nézeteinket.

Alapvetően minden használati kutyafajta, a pireneusi is, funkció szerint szelektálódott, és ennek függvényében nyerte el azt a formáját, amelyen a standard alapul. Innentől azonban összekeveredett a szezon a fazonnal. Kezdjük mindjárt ott, hogy a munkakutyáknál, kitüntetetten a juhász-pásztorkutyáknál vagy parasztkutyáknál a standardon alapuló tenyésztés kezdetéig csak a feladatban volt egyetértés, abban, hogy a kutya ezt a feladatot miként fogja elvégezni, kvázi milyennek kell lennie, hogy elvégezhesse, már csak nagy vonalakban. Így a pireneusi hegyi kutyának is több típusa alakult ki, és ezekből kettő mindmáig jól felismerhető a fajtában: az ún. nyugati pireneusi kutya (Chien des Pyrénées occidental) és az ún. keleti pireneusi kutya (Chien des Pyrénées oriental). előbbi valamiféle átmenet volt a mai pireneusi masztiff és a - jelen cikk szerzőjének elképzelése szerinti - mai ideális pireneusi hegyi kutyaközött, utóbbi ugyan nagy termetű, de levegősebb felépítésű állat volt, magasabb fültűzéssel, keskenyebb koponyával, hosszabb arcorri résszel. Ha abból indulunk ki, amivel ma találkozunk, akkor megkockáztathatjuk, hogy valószínűleg volt a két típus között vérmérsékletbeli különbség is. Nem azért, mintha a felépítéssel ez automatikusan együtt járna - láttam én már őrjöngő bernáthegyit is -, hanem mert az, aki a robosztusságra helyezi a hangsúlyt, valószínűleg a nyugodt, bátor jellemet privilegizálja, míg aki a fordulékonyságra, gyorsaságra, az jobban szereti az aktivitást.

A kutyafajták alakulásában azonban nemcsak a tenyésztői elképzelés, a divat, hanem - so oder so, így vagy úgy - a tenyésztő emberfajta jellegzetessége is tükröződik. Eszembe jutott egy vicc, nem állom meg, hogy el ne mondjam: rajtakapnak egy férfit, aki egy kapualjban egy női hullával szeretkezik. "De ember - kérdezik tőle a rendőrségen -, hát nem látta, hogy halott?" "Azt hittem, angol" - vonja meg a vállát a gyanúsított. Amíg egy brit vagy a brit vonalakból kitenyésztett észak-európai, amerikai pireneusi szájában megalszik a tej, addig egy francia, még inkább olasz kutya magassági rekordokat döntögetve pattog ki a kerítésen, ha nincs eléggé lemozgatva. Az előbbiekben leírt két fő típus az idők során keveredett (ezért-azért, de ebben a gondolkodás kevés szerepet játszott). Az angolszász felfogás a nehezebb, a dél-európai felfogás a magasabb, könnyebb kutyákat favorizálta. Kb. tíz-tizenöt évvel ezelőttig a francia kutyák - ez a fajtagazda ország - meglepő módon kiegyensúlyozottak voltak, csontjuk is volt, tömegük is volt, de módjával, nem eltúlozva, és hozzá temperamentumuk is.

Léteznek emberek, akiknek veleszületett, istenáldotta tehetségük van a kutyához. Ilyen volt Bukovszky József. Neki a komondor volt a szívszerelme, de tenyésztett pireneusit is. Ha élne, és nem elsősorban komondoros lenne, a lába nyomát nem érinthetnénk meg pireneusiban. Nos, nem véletlen, hogy anno, a 'kilencszáznyolcvanas évek végén, amikor a pireneusit hírből is alig ismerték nálunk, francia kutyákra alapozta a tenyésztését. később aztán a franciák is átestek a ló túlsó oldalára - most kapaszkodnak vissza -, a többiek: németek, csehek, osztrákok meg szegények csak kapkodták a fejüket. Például a németek sokáig holland kanokkal fedeztettek, ezek azonban angol és francia kutyák első generációs keverékei voltak, jó küllemmel, jó wesennel, de oltári nagy genetikai zűrzavarral. A svéd, norvég, finn, dán bírók némelyike pedig a náluk megszokottól teljesen eltérő kutyákat látva azt hiszi - nagyon kevés pireneusi-tenyésztő bírál, tehát ezek szinte mind többfajtás bírók -, hogy ez a trend, ők vannak lemaradva, pedig dehogy, csak az új irányzatok (melyek jelen esetben régi-új irányzatok) kiállításon értelemszerűen csak késve jelentkeznek.

Az e cikk elején kipellengérezett - egy svéd bírónő által minősített - győztes kutyák a már előbb említett genetikai zűrzavar jellegzetes termékei. Ők speciel "se húsok, se halak", de akad a környékünkön mindenféle: ormótlan testen hosszú, keskeny fej, nyúlánk testen nehéz, burkolt fej, nyúlánk testen hosszú, keskeny fej, melyhez mélység nélküli, keskeny mellkas, a szélrózsa minden irányába mutató lábak társulnak, széteső, laza szervezet, gyenge csontú óriás, kövér kis disznó, és persze az a meghatározhatatlan, amorf, unalmas tömeg, amelynek a látványától elmenekül az ember, és meg sem áll a legelső újfoundlandi-körig, ha a hasonló típusú szőrös kutyákat szereti.

Néha egészen érdekes dolgok, mondhatnám, rejtett mélységek tárulnak fel a tenyésztéskor. Hogy ne csak mindig más háza táját szapuljam: itt van nekem Borre. Borre finn apától és saját tenyésztésű anyától származik. Nem akartam megtartani, mert kant akkor egyáltalán nem akartam megtartani, de nála valami azt súgta, hogy őt igenis érdemes. Az én argómban ismeretes a "végtermék" és a "tenyészkutya" megkülönböztetése. Végtermék az, amely kiállításokon, versenyeken brillíroz, de magához hasonló vagy jobb utódokat nem produkál. Tenyészkutya az, amelyik nem feltétlenül csúcsra teljesít, de olyan örökítőképességgel rendelkezik, hogy megfelelő párral csúcsminőségű utódot tud hozni. Mármost Borre elfogulatlan szemmel a következő: közepes méret, nagyon jó csontozat, elfogadható végtagállások, bár hajlamos elöl talajon szűken állni, pireneusihoz túl erős, de szép fej, komplett fogazat éppen megfelelő záródással, jó alsó-felső vonalak, kissé szűk mellkas, nagyon jó szőr, nagyon kiegyensúlyozott természet (szándékosan nem "jó wesent" írtam, mert az nem ez). Mindebből összességében - számos egyéb mellett - egy Interchampion és egy Res. Fiatal Európa-Győztes cím jött ki, mint a maximum, ami neki megérdemelten jár (amit róla írtam, nagyon szigorú bírálat volt). Eme "nagyon kiegyensúlyozott" természet miért nem azonos a "jó wesennel"? Egyszerűen azért, mert egy őrkutyának kicsit kolerikusnak kell lennie, rendelkeznie kell bizonyos fokú tűzzel, lobbanékonysággal, amivel Borre nem rendelkezik. Ennek a végtelenül nyugodt, jó léleknek az utódai viszont - egy mindjárt a szomszédunkban - hörögve vágtatnak a kerítés mellett, ha megjelenik egy idegen. És majdnem mindegyiknek jó a csontozata, nem túl erős a feje, jók a végtagállásai.

Itt ki kell térnünk kicsit arra a kérdésre, hogy mi a célszerűbb: külföldi kant behozni, vagy saját kant kitenyészteni? Kant az ember vérfrissítés céljából importál. Nem azért tehát, mert valamire vissza akar tenyészteni, nem azért, mert rögzíteni akar egy vonalat (ezekhez egy kutya édeskevés), hanem mert a genetikai palettát bővíteni szeretné. Általában nem szokták tudomásul venni, hogy eme bővítés egy bizonyos pontig bővítés csak, utána ennek épp az ellenkezője. Az adott fajta népességétől függően van egy határ, amely fölött a kan túlfedez, a létszám fölötti rokon utódok pedig (nem tervszerű) rokontenyésztéshez, a genetikai bázis szűküléséhez vezetnek.

Ha a fajta érdekét nézzük - egy frászt, tudom, de hátha valaki mégis -, tudomásul kell venni, hogy a mégoly orbitális nagy szerencsével kimagaslóra sikeredett, extrém vérvonalú kan is azonkívül, hogy mércét állít, egy idő múltán csak saját gyönyörűségünket szolgálandja majd. Elérhető országból tenyésztésre kant importálni általában felesleges, egy kivétellel: ha a párosítás, elsősorban a vérvonal miatt, annyira egyedi, hogy meg kell ragadni az alkalmat. Kant akkor érdemes behozni, ha a származási hely igen távoli (Amerika valamelyik része, Ausztrália, Dél-Afrika), ezért a kant egyedisége miatt nagyobb területen is lehet majd használni, a fedeztetés kockázatai (utaztatás, fagyasztás) valamint a kölyök-, illetve spermaimportálás költségeinek egymáshoz közelítése pedig szintén ezt indokolják.

Saját tenyésztésű kannal más a helyzet. Abszolút monopolhelyzetben vagyok, azzal fedeztetek, akivel - alapos meggondolás után - akarok, azt az általam nevelt kölyköt választom ki, amelyiket akarom, és ezt addig ismétlem, amíg jólesik, vagyis, amíg a megfelelő minőség és a megfelelő idegen vér aránya elő nem állt.

A poznani Világkiállításon történteknek épp az ellenkezője játszódott le ősszel a Budapesti CACIB mellett megrendezett Francia Pásztorkutyák Speciál-kiállításán, ahol francia bíró bírált. Az újabb - hála Istennek és remélem, átmeneti - francia típustól teljesen eltérő, lengyel tulajdonban lévő amerikai kutyák nyertek; olyanok, amelyek például a párizsi Európa-kiállításon még labdába nem rúgtak volna (hat-hét évvel ezelőtt elég sokat szerepelt nagy kiállításokon egy dán tulajdonú, ugyancsak amerikai kan, francia bírónál bizony előfordult, hogy farkánál fogva repült ki a ringből egy "nagyon jó"-val). Nem szabad elfeledni ugyanakkor, hogy a bíró az adott felhozatalból válogathat csak, vagyis az adott döntés nem feltétlenül azt jelenti, hogy megtalálta az ideális kutyát, hanem, hogy valamiért a felvezetett kutyák közül a kiválasztott közelebb áll az ideálishoz. Ahol a kutyák nagy része még mindig túl könnyű, kevés csontú, a kanok szukás fejűek, a mellkasok szűkek, a lábállásokat egy százlábú megirigyelné, mint nálunk, ott a nem túl magas, erős csontú, erős, de nem túlhangsúlyozott nemi jellegű, jó végtagállású, az amerikai kutyákra jellemzően nagyon jó szőrminőségű, a standard szó szerinti értelmezésében kevés hibát mutató pireneusiak hozzáértő bírónál feltétlenül előnyben kell legyenek.

De azért - és ezt úgy vélem, minden irányváltoztatás és Budapesti bírálat mellett a fajtagazda is így gondolja - a jó pireneusi nem teljesen Uncle Sam ízlése szerinti. Hogy milyen lehet, azt legközelebb megpróbáljuk érzékeltetni.




Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)