Tenyésztésről általában
A pireneusi hegyikutyáról, tenyésztésről II.
A forrás
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Gaál Péter  |  2006. október 31.

Néha olvasni is szoktam. Nagyon tetszett például a jelen újság hasábjain korábban megjelent, esztena- vagy kalibakutyákról szóló sorozat.


 

Arról a már-már külsejében is a homogénhez közelítő társaságról van szó, amely az erdélyi havasok között őrködik, és helyettesíti a birkákat a farkasok, hiúzok és medvék étlapján mindmáig.

 

Ha jól vettem ki, ezek az állatok télen bent laknak a falvakban, többnyire megkötve, és csak tavasztól kerülnek ki az - elkerített - legelőkre, ahol a juhász kunyhója, kalibája is áll. Eme speciális állattartási mód és az élelemszuke a testtömegüket is behatárolja. Betegségektől saját szervezetükön kívül maximum a buzgó imádság és különböző hiedelmek védik őket, vadállatoktól még az sem. Én eddigi földi pályafutásom alatt kétszer jártam Erdélyben, hegyekben is, csángó és nem csángó pásztoroknál is, másodjára egész Moldváig, ahol népdalt gyűjtöttünk, de egy fia kutyához nem volt szerencsém, ezért kizárólag az olvasottakra támaszkodhatok esztenakutyaügyben. Nos, ha hihetünk a leírásnak és a képeknek, morfológiailag és funkcionálisan is megdöbbentő a hasonlóság termetesebb kollégáikkal, például a velük szinte biztosan semmiféle rokonságban nem álló pireneusi hegyikutyával is.

Egyetlen különbség azért akad: ezek az állatok, a teljes populációt tekintve, egészségesek, sokkal nagyobb arányban, mint a "nemesítésen" átesett, homogenizált, FCI vagy hasonló szervezetek által elfogadott fajták. Kilátásaik azonban semmiképp sem rózsásak. Ha valakinek eszébe jut - márpedig már eszébe is jutott - az elismertté, egyben a tizedik magyar kutyafajtává válás rögös útjára terelni őket, és ezt egy szakemberek kezében hagyott törzsállomány kialakítása nélkül hajtja végre, akkor sorsa ugyanaz lesz, mint a többi elismert fajtáé. Beszűkül genetikailag, elveszti eredeti jellegét, röviden és velősen: minden látszólagos kikupálódottsága ellenére elkorcsosul. Ha nem teszünk sem ellenükre, sem az érdekükben semmit, akkor az fog történni, amire már a cikkek is utaltak. A határok átjárhatósága, társadalmi elszigeteltség feloldódása, a beköltözés, a turizmus következményeképp megjelennek - megjelentek - az idegen fajták, és ebben az áradatban a keveredések miatt az őshonos típus feloldódik.

"...ezek az állatok, a teljes populációt tekintve, egészségesek, sokkal nagyobb
arányban, mint a "nemesítésen" átesett, homogenizált, FCI vagy hasonló szervezetek
által elfogadott fajták..."

Mindenre van valamiféle megoldás. Tegyük most egy kicsit az esztena- (kaliba-) kutyajövőjének boncolgatását ad acta, és térjünk vissza a pireneusihoz. Három okból választottam a pireneusit mondandóm illusztrálásául: 1. ezt ismerem, 2. eredetileg a használat kialakította munkakutyavolt, 3. adottságaiból következően nyugaton divatossá vált, példáján jól nyomon követhető a fajták alakulása a munkakövetelményeknek való megfeleléstől az ún. show-tenyésztésig (következő folytatásunkat teljes terjedelemben a pireneusi hegyikutya-fajta alakulásának, típusainak szenteljük a kezdetektől napjainkig).

Az esztenakutya (én valahogy jobban szeretem ezt az elnevezést) pásztorkutyának kicsi. A pireneusi hegyikutya, noha nem akkora, mint a ló túlsó oldalán kitenyésztett spanyol változata, nem kicsi. Azt mondja a "bédekker", vagyis a standard: a szuka 65-72 cm, a kan 70-80 cm között, plusz-mínusz 2 cm. Ha munkakutyát akarunk, az alsó-fölső mérethatár középértékeit kell irányadónak tekinteni, tehát szukánál a 68, kannál a 75 cm-es értéket. Ez kb. 44-48 kg-os szuka- és 58-62 kg-os kan-testtömeget jelent, még éppen akkorát, ami nem megy a váz kifejlődésének, működésének, a kutya munkájának (fordulékonyság, kitartás, gyorsaság) rovására. Ugyanakkor az előbb megadottaknál kisebb méret és tömeg sem kívánatos.

Volt ennek a cikknek egy első változata, ahol az esztenakutyák méreteivel kapcsolatban az erdélyi pásztorok - vagy inkább állattartók - észjárását próbáltam meg reprodukálni. Végül is arra jutottam, hogy nem jutottam semmire: az esztena- (kaliba-) kutyaőrzésre csak tömegben képes, akkor viszont legalább annyit eszik, mint a nálánál sokkal nagyobb, tehát hatékonyabb román, lengyel, szlovák, szerb, alföldi magyar stb. pásztorkutya, melyből kevesebb is elég, terelnie nem kell a legelő zártsága miatt, marad tehát a friss hegyi levegőben messze csengő, vidám ugatás. Csak érdekességképp említem meg: pont erdélyi udvarházaknál dívott egy időben az őrzés-védelemnek egy egészen sajátos formája, a kuvasz-páva párosítás (kuvasz alatt persze nem az ilyen néven elfogadott fajtát kell érteni, hanem nagy, falusi kutyát). Itt a fákra felszálló páva, hasonlóképpen az Alföldön nyájak mellett őrködő Puliszerűségekhez, riasztotta a nagy kutyákat, azoknál sokkal előbb észlelvén az idegent vagy ragadozót.

Abban az időben - kb. tíz éve -, amikor a "nagybátyja unokaöccsének a sógora Világgyőztes" szövegű apróhirdetések divatosak voltak, lehetett olvasgatni 80-90 cm-es kuakázusiakról (elképzelhető, hogy most is lehet, de most csak addig nézek a hirdetési rovatba, amíg le nem ellenőrzöm, hogy a sajátom megjelent-e). Akkor még sokkal lelkesebb voltam, látogattam mindenféle kenneleket, és ennek során találkoztam egyszer egy ex-KGB-s, tatár tenyésztésű kaukázusi juhászkutyával. Mielőtt Magyarországra került volna, börtönben teljesített szolgálatot. Az addigi elefántok mellett kimondottan kicsinek, és amikor ezt szóvá tettem, a gazdája elmosolyodott. "Ugyan, menjek már a kapun kívülre", mondta, majd kieresztette a kutyát. Mind az utcai front, mind a kennel kerítése kétujjnyi, lebetonozott vasrudakból állt, és ez a kutya, semmivel nem törődve, csak az idegennel, tehát velem, a másodperc töredéke alatt úgy vágódott a rudaknak, mint az ágyúgolyó. Semmi, de semmi nem állhatott volna neki ellent, ha nincs ott a kerítés. 75 cm volt, egy gramm felesleges háj nélkül.

Már itt, ahol a kívánatos nagyságról, mint tenyészcélról dönt az ember, elválik a hiúság az értelemtől. Valamelyik bíró pár héttel ezelőtt állapította meg az egyik 67 cm-es, egy éves(!) szukámról, hogy "méret alsó határa". Annak ellenére, hogy megadta a kutyának a győztességet, ezt nem dicséretnek szánta. A fekete férfi jó férfi, mondta egy afrikai fiú, amikor leszólította régi hölgyismerősömet a villamoson, majd annak tiltakozására, hogy ő férjnél van, hozzátette: a fekete férfi diszkrét. Nos, a show-kutyanagy, szőrös, impozáns. Minél nagyobb, annál jobb, mondja az éremgyűjtő. A megnövelt marmagasság azonban két dologgal biztosan nem jár automatikusan együtt: arányosan vastag csontozattal, és egészséges ízületekkel. A diszplázia-vita mára az örökzöld témák közé tartozik, olyan, mint macskáknál a FIP (vírusos hashártya-gyulladás). A diszplázia szó jelentése: elváltozás, rendellenesség. Általában a csípőízület elváltozására értik, pedig van könyök-, szem- stb. diszplázia is.

Az A kutyában talán fél éve érdekes vita bontakozott ki egy bíró és egy állatorvos - aki az én véleményem szerint az egyik legautentikusabb szakértő e téren Magyarországon - között a diszplázia örökletességével, az egész probléma kezelésével kapcsolatban.

E vita során megjelent az a kifejezés, hogy "funkcionálisan egészséges". Emberorvosok használják betegségek jellemzésére a "panasz-", ill. "tünetmentes", valamint a "gyógyult" besorolást. Ez azt jelenti, hogy van, aki beteg, tüneteket is produkál, de ez nem okoz neki panaszt (például a szifilisz első stádiumában a fájdalmatlan fekély), van, aki beteg lehet ugyan, de sem panasza, sem tünete nincs (például daganatos megbetegedéseknél, amikor nem lehet tudni, van-e tumorsejt a szervezetben), és van, akiről teljes bizonyossággal meg lehet állapítani, hogy meggyógyult.

A "funkcionálisan egészséges" diszpláziás kutya a "panaszmentes"-nek felelne meg, ha ember volna, de sajnos nem ember. A kutya fájdalomtűrése fajtájától, életkorától (a betegség előrehaladottságától), magától az egyedtől is függ. Egy csípőízületi diszpláziával közepesen terhelt német juhászkutyamár féléves korában mutathatja, amit egy komondor hatévesen, egy csehszlovák farkaskutya sohasem. A pásztorkutyák általában jól viselik a fájdalmakat. Volt egy mindkét csípőjén közepesen diszpláziás szukám, amelynek csodájára jártak a ringben, olyan szépen mozgott. Szinte lebegett a föld felett, semmi alapunk nincs azonban kijelenteni, hogy bármilyen szempontból is egészséges lett volna.

...A "funkcionálisan egészséges"
diszpláziás kutya a "panaszmentes"-nek
felelne meg, ha ember volna, de sajnos nem ember....

Beteg ízületű kutyát csak nagyon indokolt esetben érdemes tenyésztésbe venni. Hogy funkcionálisan micsoda, teljességgel elhanyagolható, ha diagnosztikailag beteg. Anélkül, hogy belefolynék az örökletesség-vitába: amikor elhatároztam, hogy az állományjavítás első lépéseként mindig friss vér bevitelével, egymással semmilyen rokonságban nem álló, de külső megjelenést tekintve minél homogénebb vonalakat hozok létre, elég sok statisztikát át kellett néznem szülőkről és utódokról. Mármost nyugaton az a szokás, hogy a könyökről-csípőről készített röntgenvizsgálati eredményeket feltüntetik, akkor is, ha rosszak, nem egy tenyészet pedig grafikonokat is közöl az utódokról (például chenespace.cjb.net). Minden kutyánkat azonos körülmények között neveljük, ugyanazt kapják enni, mégis valahogy úgy áll a dolog, hogy ha bármilyen okból terhelt vonalakhoz kellett nyúlnunk, az azokból származó, megtartott utódok arányaikban rosszabb eredményeket produkáltak, mint a kevésbé terhelt vonalakból származók.

Vannak kutyák, amelyek tenyészkutyának születnek, vannak, amelyek arra, hogy mutogassák őket. Sajnos, a jelenlegi szemlélet ez utóbbiakat preferálja. Vannak olyanok, amelyeket én "végterméknek" hívok, ilyen például Ark, a kétszeres Európa- és Világgyőztes kanom, és vannak tenyészállatok. Továbbmegyek: nem csak az egyes szülők tenyészértékét érdemes megnézni, hanem a tenyészpárokét. A tenyésztés valamennyire mindig sötétben való tapogatózás. Nem tudjuk pontosan, kiben mi lakozik, legfeljebb sejthetjük. Két félgömböt egymás mellé téve egy tökéletes gömböt is kaphatunk. Egy kan, amely kimagasló (Világ-, Európa-, Cruft's-győztesség stb.) kiállítási eredményeket nem teljesített, ugyanakkor - a kívánalmaknál egy paraszthajszállal markánsabban - erős olyan jegyekben, amelyekben az adott fajta gyenge (ilyen kritikus pont a mai pireneusinál a csontozat és az idegrendszer) egy nem klasszis, de korrekt anatómiájú, semmiben sem eltúlzott szukával csodákat tehet.

Hogy hogyan alakul egy használati kutyafajta a kultúrtenyésztés során, vagyis milyen veszélyek leselkedhetnek szegény esztenakutyára is, a pireneusi hegyikutya példáján a jövő hónapban megpróbáljuk bemutatni. Légy addig türelemmel, kedves Olvasó.




Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)