Tenyésztésről általában
A pireneusi hegyikutyáról, tenyésztésről I.
A forrás
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Gaál Péter  |  2006. október 01.

Elég sok cikket írtam már a pireneusiról. Most, beleolvasgatva ezek egyikébe, Örkény: Csupa közhely című egypercese jutott eszembe. Hatalmas, fehér bundájú, méltóságteljes - na jó, utóbbira már nem vetemedtem.


Szinte szabály, hogy ha az ember egy kutyafajtáról, különösen, ha az ő kutyafajtájáról ír, azt félig elolvadva, révült mosollyal az arcán, csodálattól reszkető kézzel kell megtegye. Hát, Olvasóm, erre most ne számíts.

Ne számíts továbbá szokványos értelemben vett fajtabemutatásra sem. Nem lesznek testarányok, szögek, fültűzés, szemforma, épp csak annyira, amennyire muszáj, nem lesz ősiségvizsgálat és heroikus tettek: dorombolás tizennegyedik Lajos kandallója mellett, szarvánál fogva megállított bika, páni félelemmel menekülő farkasok, darabokra szaggatott medvék. Kivételesen nem mítoszt gyártunk, hanem beszélgetünk, mégpedig itt, lent az eső áztatta porban, eső áztatta, poros kutyákról.

Nem hiszem, hogy "számomra" egy kuvasz, maremma, tátrai, csuvacs, atlasz-hegyi, kangal különösebben érdekes lenne. A komondor örök szerelem, az is marad, a kaukázusi annyira karakteresen idióta, hogy az már tetszik, "sarpot" meg egyet ismertem közelebbről, egy előadássorozatra járt a gazdájával, és olyan sztoikus nyugalommal hallgatta a hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb állításokat, hogy az egész fajtáját a szívembe fogadtam vele együtt. A kaukázusihoz még egy történet. Volt nekem huszonhárom évvel ezelőtt egy barátnőm, valahol Aszód környékén lakott, ő birtokolt egy ilyet, bizonyos Maci nevezetűt. A kaukázusit akkor még inkább kefir formájában ismerték Magyarországon, én is megörültem, hogy élőben találkozhatom a szovjet különlegességgel. Maci már nem volt férfi: annyi vendég, járókelő és családtag, utolsó cseppként az őt csúzli nélkül megetetni szándékozó gazdasszonya bokája száradt a lelkén, hogy bizony kiheréltették. Valahogy engem első pillantásra megszeretett. Talán a szláv rokonság "anyai nagymamám szerb", talán a testrészeim épségéért való leplezetlen aggodalom keltett rokonszenvet benne, nem tudom, de velem állandóan játszani akart. A maga tapló, faragatlan módján persze, de egyértelműen játék volt. Nos, ennek a nagy, rideg, durva állatnak volt egy főnöke: egy tizenhárom éves, maximum öt kilós keverék kan. Egyikünk sem él örökké: kiskutya egészségi állapota is válságosra fordult egyszer. Rengeteget szenvedett, de senki nem tudta rászánni magát az elaltatására. Egy reggel eltört nyakkal találtak rá: Maci, aki végtelenül tisztelte egész életében, megszabadította kínlódásától...

Mint az előzőekből kitetszhet, pásztorkutyákról beszélünk most. Pontosabban hajdanvolt pásztorkutyákról, amelyekben - ezért meséltem el előbbi történetet - még legalábbis nyomokban élnek az ősi ösztönök, és él az a valami, amit "természetességnek" szoktam hívni.

Talán feltűnt, hogy a szeretem-nemszeretem felsorolásból kihagytam a pireneusit, pedig ő adja e cikk apropóját. Nos, a pireneusi elméletben majdnem megfelel az ideális pásztorkutyának. Kiegyensúlyozott, racionális, gyakorlati embernek való: én túl agyalágyult vagyok hozzá. Hozzám azok a fajták állnak közel, amelyekben van valami flúg, másképpen fogalmazva, valami olyasmi, ami hátrányos, de legalábbis közömbös lenne a fennmaradásért folytatott küzdelemben. Lehet ez egy Istentől és az anyatermészettől elrugaszkodott juhász-pásztorkutya, mint a bobtail, egy bohóc, mint az orosz fekete terrier, vagy valamiféle masztiff (Spiriev Attila barátom a komondort magyar masztiffnak hívja). Nem molosszer, masztiff - hogy végképp összezavarjalak, kedves Olvasó. Van a pireneusi hegyikutyának egy változata, önálló (spanyol) fajtaként jegyezve és tenyésztve: ez a pireneusi masztiff, ezért néhány sort érdemes eme két elnevezésnek szentelni. A masztiff: nehéz dog. "Molossusnak" pásztorkutyákat neveztek a rómaiak, ezeknek a dogokhoz az égvilágon semmi közük nem volt. Mára a "molosszer" gyűjtőnévvé vált, ahova a masztiff-szerű kutyákat, vagyis a nehéz dogokat is sorolják. Sőt, néha már a fajta elnevezésébe is becsempészik a teljesen félrevezető "dog" szót, ilyen a (régiesen) tibeti dog vagy tibeti masztiff, ami voltaképpen Tibetből származó nagytestű pásztorkutya. A pireneusi masztiff sem masztiff tehát, de igenis molosszer, a szó eredeti jelentésében, vagyis: pásztorkutya, konkrétan egy méreteiben és súlyában "eleresztett", hajdani pireneusi hegyi kutya.

A pireneusi és az én kapcsolatomban Allah akarata és csak Allah akarata érvényesült. Egy rémisztő, vaddisznó csörtetéses éjszakai kiránduláson sürgősen tervbe vettük valamiféle nagy, fehér kutyabeszerzését. Ezek közül az egyetlen, ami nekem tetszett, és a Múzeum körútra is el tudtam képzelni, a pireneusi volt. A hülyék (tudatlanok) szerencséjével beválasztottam egy egészen tűrhető szukába. A tizenvalahány évvel ezelőtti - hazai állományt tekintve tragikus - kiállítási környezetben befutott, külföldön is mákja volt párszor, így Interchampionig bezárólag majdnem mindent elért, amit kutya elérhet. Mivel én kényszeres vagyok, kicsit beleástam magam a fajtába. A félhülyék (féltudatlanok) szerencséjével az előbb említett szuka első fedeztetésének első két kiválasztott kutyája már valóban klasszis lett, én pedig azt mondtam, ott egye a fene az egészet, ha már így alakult, legalább abból az eklektikus masszából, ami "pireneusi hegyi kutya" becenévvel grasszált a környezetemben, megpróbálok valami pireneusi hegyi kutyához tényleg hasonlítót csinálni.

A természetesség, amiről beszéltünk, egy pásztorkutya - de tulajdonképpen minden kutyafajta - esetében véresen komolyan veendő. Ez a forrás, mely nélkül sem folyó, sem tó, sem semmilyen élő víz nem létezik. Ez az alap, amelyre lehet építeni, és amiből minél kevesebb marad az adott fajtában, annál életképtelenebbé válik, az emberi hóbort torz kreatúrájaként.

Elég sokáig tenyésztettem fila brasileirót. Nagyon szerettem, szeretem most is. De: filát kiválasztani, felnevelni, életben tartani művészet. Filával - korrekt wesenű, természetű filával - a társasági élet, jószomszédi kapcsolatok, vendégfogadás, szabadon futtatás amerikai álom marad. És ez a rendkívül karakteres, de az ember nélkül maximum másfél percig életben maradni képes állat (vágod, kedves Olvasó, ahogy Fekete Pákó mondaná, sarkítok, de a lényeg csak kivehető) azt a másfél percet bizony zömmel azoknak a belekevert kutyáknak köszönheti, amelyekről e cikk szól, például a pireneusi hegyikutyának (pireneusi masztiffnak, de az, mint említettük, a pireneusi hegyikutyamás elvek alapján továbbtenyésztett változata).

Az angol bulldog fajtaalakító karrierje közismert. A kiindulás persze itt sem az a zsugorított pigmeus volt, amit ma ilyen néven ismerünk, és az indíték is egészen speciális volt, de ez legalább fészket rakott a köztudatban. A bulldog után azonban az egyik legtekintélyesebb fajtaalakító múlttal a pireneusi hegyi kutya rendelkezik, ami már korántsem ismert annyira. A teljesség igénye nélkül néhány kutyafajta, melybe belekeverték: újfoundlandi, landseer, leonbergi, bernáthegyi, hovawart, argentin dog, fila brasileiro, portugál pásztorkutyák. A felsoroltak a portugál pásztorkutyák kivételével mai értelemben vett tenyésztés eredményei. Ennek a kutyatenyésztésnek pedig két alapvető jellemzőjével van baj: a céljával és a módszerével. Ami a célt illeti, munkára is alkalmas fajták tekintetében a tenyésztés gyakorlatilag kettévált aszerint, hogy a küllem vagy a munkaképesség primátusát helyezték előtérbe. A küllemi tenyésztés megint csak két dologra törekszik elsősorban: az anatómiai korrektségre és a standardból kiindulva minél látványosabb megjelenés elérésére. Canis familiaris, házi kutya esetében az anatómiai tökéletesség csúcsa a Canis lupus, az ős, vagyis a farkas. A farkas testalkatának bármely módosítása valahol, valamilyen anomália formájában vissza fog ütni.

Van tehát a standard, amit kiagyalt a hóbort, a valamely különleges funkció ellátására létrejött igény, vagy amely egyszerűen csak idealizált leírása a leírás pillanatában még csak többé-kevésbé egységes típusnak, és az anatómiai korrektséget ezzel kellene összhangba hozni. Nem nehéz belátni, hogy ez kizárólag kompromisszumok árán lehetséges, már ha lehetséges. Néha fogalmazás kérdése az egész: a már emlegetett Spiriev Attila barátom használta előszeretettel az enyhe előreharapásra a "fordított ollós harapás” kifejezést (és ennek fogásra, lefogásra, megragadásra - portugálul filar, ebből származik a "fila" szó - szakosodott fajtáknál van is értelme). Néha nem lehetett mit tenni: miután a már említett angol bulldog standardja és a korrekt harapás összeegyeztethetetlennek bizonyult, látszatmegkötésekkel az inkorrekt záródás a standard részévé tétetett.

De bajban vagyunk a látványos megjelenéssel is. A látvány még a megengedetteken - standard részévé tetteken - túli felépítésbeli, idegrendszeri hibákat is überolja. A modern ember tuskó, semmi érzéke az árnyalatokhoz (nem érzékeny, hanem ideges, írja Hamvas Béla). A szélsőségeket favorizálja: minél robosztusabb vagy lilliputibb felépítést, hosszabb szőrt, több bőrt, hosszabb nyakat, nagyobb vagy éppen kisebb tömeget. Szép illusztrációként érdemes egymás mellett megszemlélni ugyanannak a kutyafajtának egy európai és egy amerikai (mindannyiunk példakép-országában tenyésztett) reprezentánsát. Pedig az ízlés egy tünemény, változó, sőt formálható valami. Jelenleg nem az ízlés formálása, hanem kiszolgálása folyik. A modern kutyatenyésztés jól belesimul a modern világba, ahol mind erősebb ingerekre van szükség, hogy az immateriális céltalanság okozta fásultságot az ember pillanatokra ki tudja kapcsolni.

Ezzel a szub-ízléssel, ízlés alatti ízléssel egyet lehet csak csinálni: úgy, ahogy van, elfelejteni. A funkció, társasági kutyáknál az egészség az, amihez alakítani kell az összes többi tulajdonságot, külsőt és belsőt egyaránt. Akkor is, ha ez a funkció mára betöltetlen vagy betölthetetlen. A divatot diktálni is lehet: ettől nyugodtan alhatnál, drága Olvasó.

Régebben már leírtam: egyszer s mindenkorra el kellene választani egymástól a tenyészszemlét és a szépségversenyt. Tenyészengedélyt kizárólag az előbbin megfelelt állatoknak kellene adni, feltételesen, utódellenőrzéssel, értéknövelő tényezőnek pedig tenyésztési szempontból úgyszintén kizárólag a kiváló utódoknak kellene számítaniuk. Nem irigylem én a többszörös Világ- vagy Európa-győztességet attól a vadászkutyától, amelyik az első lövésre bemenekül a kutyaólba: az előbbi szemlélettel ő is, társai is szépen a helyükre kerülnének.

A tenyésztés kivitelezése szintén megér egy misét. Az van, hallhatnánk Gát Wadertől (Bochkor-Boros, Bumeráng), hogy a többség csuklóból tenyészt, olyan gondolatformán, ahogy Tomori vezette Gárdonyi szerint a magyar sereget Mohácsnál, a sikeresebbje pedig közvetlenül (saját szelekcióval), illetve közvetve (mindenki az ő vonalaira épít) annyira beszukíti fajtája génkészletét, hogy a "végterméknek" annyi köze lesz az eredetihez, mint a télen kapható gyönyörű, fényes import paradicsomoknak a paradicsomhoz. Ennek a konglomerátumnak a tetején pedig, akár egykor Isten lelke a vizek felett, CAC, CACIB, BOG, BOB stb. szépségversenyen kiadott címek lebegnek, iránytűként a vándornak, tájékozatlannak, egyenesen a pokolba.

Mindazonáltal egy olyan fajtát, amely nagyjából még hordozza a használat és a természet kialakította jegyeket, és amelynek segítségével kutyaszerű vonásokat sikerült csempészni még az olyan életidegen kreatúrába (örök szerelmeim egyikébe) is, mint a fila brasileiro, tehát a pireneusi hegyi kutyát is el lehet rontani. A pireneusitól, mint általában a pásztorkutyáktól, négy dolgot vártak el: őrizze a rábízottakat, ne legyen vele egészségügyi probléma, ne legyen láb alatt, és lehetőleg se gondozni, se etetni ne kelljen túlzottan. Imígyen a pireneusi már zsenge gyermekkorában sem lesz olyan ráncos, selymes, magatehetetlen, bambiszemű kisédesmicsoda, mint mondjuk egy nápolyi vagy angol masztiffkölyök, és későbbi életében is sokkal jobban meg lehet majd bízni veleszületett ösztöneiben és regenerálódó-képességében.

Legyen ez neked kulcsszó, kedves jövendőbéli gazda: megbízni. Pár hete Borre nevű három éves kanommal Vöröskő felé kirándultunk. Ő, skandináv-angolszász vonal lévén, némileg csigavérűbb, mint egy olasz-francia eredetű pireneusi, kirándulókutyának is lett nevelve, szabadon volt tehát. Úgy félúton Borre előtt felugrott egy nyúl. Hajszálnyi sansza nem volt utolérni, de azért üldözőbe vette. Én kötelességtudóan ordibáltam, amíg el nem tűntek szem elől, aztán pórázastól elmentem, ameddig eredetileg is akartam, megérintettem Vörös követ (ez jelképezi a gyötrelem consummatióját, beteljesedését), majd a visszaúton, pontosan ott, ahol elhagytuk egymást, várt a kutya, mintha mi sem történt volna.

Ezen az útvonalon pár éve elvesztettem egy argentin dog szukát, teljesen, maradéktalanul, egy fila szukát pedig majdnem.

Szavam nem feledem: jövő hónapban itt folytatjuk, kedves Olvasó.




Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)