Juhász- és pásztorkutyák
Raitsits pásztorterriere a pumi
Pumik hetvenöt éve
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Tóth Zsigmond  |  2013. október 13.

Raitsits pásztorterriere a pumi

A pumi szó először 1801-ben, ezután pedig csak 1815-ben jelenik meg nyomtatásban. Majd pedig Horváth Zsigmond 1839-ben ír erről a kutyafajtáról, de még távolról sem olyan kutyát ír le, mint amit ma e szó jelent számunkra.


 

Mai értelemben csak Dr. Raitsits Emil nyomán, az 1920-as évek elején kezdték használni a pumi nevét.

Hogy ilyen sokáig vajúdott e kutyafajta elnevezése, az abból is adódott, hogy még a századfordulón a befolyásos, autodidakta polihisztor, Herman Ottó szerint "a magyar pásztor legnevezettebb pásztorebe a puli, és mellette a pincsi volt". Borzasztó nagyot tévedett, s későbbi munkáiban ő maga is, ha nem is vallja be, de próbálja helyrehozni tévedését. Így 1914-ben már ezt írja: "A pulinál valamivel termetesebb a pumi, feje hosszúkás, hegyesedő orral. Lábai zászlósan hátrafelé bozontosak, a körmök szabadok. A farok kunkorodott, lombos. Sokszínű". Ám itt is elkövetett egy hibát azzal, hogy a pumi füléről nem szólt, ami pedig igen fontos fajtajelleg a pulitól való megkülönböztetésnél. Herman Ottó egyébként az alföldi kistestű, "kisfajta" pásztorkutyákat, a "juhász kutyáját" hütyükutyának nevezi, mely megérti a hüttyentést, és a falkát körülfutja. Ide tartozott a puli, a pumi, és az 1930-as kinológiai nevezéktan alapján a hajtókutya, azaz a mudi. Mindhárom fajta gyorsan terjedt ezekben az években, mivel kistestűek, olcsón tarthatók voltak, így gyakran városi lakásban is előfordultak.

Mindig tudja a dolgát

Elmondhatjuk, hogy ebben az időben alakult át ezeknek az addig évszázadok óta kizárólag munkakutyaként alkalmazott négylábúak feladata: társállatokká, luxusebekké vált jelentős részük. A pulit és a pumit elsősorban a nyáj őrzésénél használták, s teendőiket parancs nélkül is végre tudták hajtani. A pásztor intésére, de előfordult, hogy intés nélkül is, helyes irányba tudták hajtani az elbitangolt birkákat, marhákat. A jó terelőkutyatisztában volt azzal, hogy a legelő állat merre mehet, s mikor jár tilosban. De nemcsak ezt figyelték, hanem éberen őrködtek gazdájuk magával hozott ingóságai felett is, így például tarisznyáját, szurét, botját is állandóan szemmel tartották. Hogy a rájuk bízott sokrétű feladatot maradéktalanul végrehajthassák, rendkívüli tanulékonyságuk mellett szaglásuknak, látásuknak és hallásuknak is kitűnőnek kellett lenni. A Kárpát-medencében évszázados gyakorlat volt, hogy az őrző-védő komondorok mellett mindig tartottak egy-két kistestű pásztorkutyát, melyek hamarabb jelzik a veszélyt, s nagytestű társaikat riadóztatják.

Ahogy hosszú időn keresztül a komondort a Kuvaszszal összetévesztették, úgy a puli és a pumi is állandó zavarok tárgya volt, mivel testnagyságuk és olykor színezetük is hasonlított. Raitsits doktor az 1910-es évek elején mutatott rá először, hogy a pumi "nemcsak felálló fülével, magasabb, nyurgább termetével, hanem élénkebb vérmérsékletével és fogósabb természetével minden körülmények közt megérdemli, hogy a rendszertan különálló fajtaként kezelje". Sajnos voltak, akik másképpen vélekedtek, így például a kor egy másik ismert szaktekintélye 1907-ben azt írja, hogy a pulinak négy változata ismert, melyek között kettő lógó fülű, kettő pedig álló fülű. Nyilván ő a különböző színű pulikat és pumikat egy fajtába sorolta, s négy színt különböztetett meg.

Benne van a kutyavér?

Amilyen sokat vitáztak a pumi küllemén, legalább olyan sokan próbálták megfejteni a pumi szó eredetét is. Az 1930-as évek elejére vált elfogadottá az az álláspont, hogy a szó a pommern-ből, azaz a pomerániai spiccből származik. Természetesen ez is megosztotta a kutyás társadalmat. Voltak, akik azzal érveltek, hogy mivel a pomerániai spicc egyike a legkisebb testű kutyáknak, így a pásztorebek között dívó, úgynevezett vad-, azaz emberi felügyelet nélküli pároztatás során hazai kutyáink ezzel a német kistestű fajtával nem kereszteződhettek, hiszen "a romlatlan erkölcsű pusztai népről" nem lehet feltételezni, hogy ilyen manipulációkban segített volna". Ma már mindezen csak mosolygunk, de tény, hogy a tudományos igényességgel gondolkodó kutyások körében már a harmincas években egyértelművé vált, hogy a pumiban a pomerániai spicc mellett a szintén felálló fülű chien de Brie-nek is vére folyik, s ezek nagy valószínűséggel a merinói birkákkal jöttek hajdanán Francia- és Németországból hazánkba. Kinológiai érdekesség, hogy 1921-ben Raitsits az első magyar fajtájú kutyák standardjának tervezeténél már megemlíti a pumit, mint különféle juhászkutyák keveredése által kialakult fajtát, melyet a rendőrség figyelmébe is ajánlott. Magyarországon hivatalosan a Magyar Királyi Csendőrkutyatelep 1920-tól foglalkozott a pumi rendőrkutyaként való kiképzésével. Ennek a szervezetnek volt köszönhető, hogy 1920-ban már hivatalosan bemutattak egy fajtaleírás nélküli, de pumi jellegűnek nevezett ebet egy kutyakiállításon.

A magyar pásztorterrier

1928-ban Magyarországon hivatalosan mindössze négy pumitenyészetet tartottak számon: az Állatkertit, valamint a Hortobágy, a Délibáb és a Zsennyei kenneleket. Hogy még ebben az időben mennyire nem forrt ki a fajta, arra jellemző, hogy az azonos alomból származó kölyköket a kilencedik hónap után külső megjelenésük alapján hol pulinak, hol puminak törzskönyvezték, s még 1936-ban is előfordult, hogy a fiatal kutya puli jelleget mutatott, de egyéves kora körül füle, szőrzete már teljesen pumi jellegűvé vált. Ennek sajnos az is volt az oka, hogy a tenyésztők még az 1930-as évek elején is gyakran keresztezték egymással a két fajtát. Voltak ugyanis olyanok, akik nem fogadták el, hogy két fajta létezik, s nemcsak azzal érveltek, hogy a puli a pumival azonos, hanem azzal is, hogy ezeknél a fajtáknál a küllemi jegyek elhanyagolhatók, egyedüli fontos értékmérő tulajdonság az állatok munkavégző-képessége.

A pumi önálló elismerése azért is váratott magára sokáig, mert Raitsits Elemér betegsége miatt csak 1935-ben, Anghi Csaba vezetésével sikerült az Abonyi-Anghi-Müller nevekkel fémjelzett első hivatalos fajtaleírást elfogadtatni, a Budapesti Állatkert támogatásával. A január 9-én tartott értekezleten elhangzottak szerint a pumi tudományos elnevezése a Puliéból ered, így Canis ovilis villosus terrarius Raitsitsi, azaz Raitsits-féle pásztorterrier. A pumi viselkedése, vérmérséklete kétségkívül kifejezetten terrierszerű. Azért is érdekes kutyafajta, mert mind a pásztorkutyák, mind pedig a terrierek előnyös tulajdonságai egyesülnek benne.

A fülük is kettéállt

Sokaknak mindez nem tetszett, hiszen azokban az években az a megcsontosodott nézet tartotta magát, hogy a terrierek kizárólag angliai eredetű fajták lehetnek. Az, hogy a pumiban ráadásul francia és német pásztorkutyák vére is csörgedezik, több szélsőséges kutyás ellenszenvét kiváltotta. Egyikük a sajtóban a következőképpen érvelt: "Két juhász, akiket ezirányban megkérdeztem, nem tudta kimondani a spicc és a chien de Brie neveket! Ez alapon kereken tagadom, hogy a pumikban ezeknek a fajtáknak vére csörgedezne. Illetve a pásztorok azt mondták, hogy az ő kuvaszaikban (ami tudvalevőleg a pumi) ilyenek vére nem lehet."

Egy biztos, az 1930-as évek derekán a pumi feje a fajtaleírás alapján is hosszabbnak látszott, mint a pulié, miközben fülei felállóak, de a hegyük lebicsaklik. Sokszor hiúzszerűen, oldalt illesztettek, de végük ebben az esetben is lehajlott. Tehát az ideális pumifül a spicc és a puli fülének keveréke volt, középhosszú szőrzettel. Nagyon sok olyan átmeneti példány is létezett, melynek, amikor figyelt, egyik füle spiccszerűen felállt, a másik pedig pumi jellegénél fogva felállt ugyan, de a végén lebicsaklott. Ez rendkívül nevetségessé, már-már komikussá tette ezeket a példányokat, melyekért a nagyközönség hamarosan rajongani kezdett, s inkább ezeket vásárolta, nem törődve azzal, hogy ez lényegi hibának számít, s az ilyen furcsa példányokat a tenyésztésből könyörtelenül selejtezni kellett volna. Sajnos az amatőr tenyésztők nagy része ezt nem tette meg, így sokáig váratott magára, míg pumiállományunk külleme valóban megközelítette a célkitűzést.

Milyen a jó pumi?

A pumi nyaka a puliénál karcsúbb, erősebb. Törzse viszont a puliénál gyengébbnek látszik, de valójában nem így van, hiszen a pulit csak hosszú szőrzete mutatja testesebbnek. Végtagjai a Puliéhoz képest megnyúltabbak, ezért is tud könnyebben, gyorsabban mozogni. Mancsai zártak, s hosszú szőrrel nem fedettek. A 30-as években a pumik között a tervszerűtlen és gyakori rokontenyésztés miatt egyre több farok nélküli egyed született. ráadásul ezek dominánsnak mutatkoztak, így egyre terjedtek. Voltak, akik ezt természetesnek találták, ami abból adódott, hogy a pásztorok gyakran kurtították a farkat, pedig a farkatlan kölyköket ők sem tartották meg. Az egészséges Pumi farka karikába, félkarikába kunkorodik, vagy lelóg. Kurtítását, mint minden terrier jellegű kutyánál, ebben az időben engedélyezték. A csonk optimális hossza egyesek szerint háromujjnyi, mások szerint ökölnyi volt. Inkább az ökölnyi méret vált be a gyakorlatban, hiszen így baleset esetén könnyebben meg lehetett fogni a kutyát. A pumi szőrzete merevebb, durvább, mint a pulié, gubancolódásra kevésbé hajlamos. Ezért hobbikutyaként való tartásra alkalmasabbnak bizonyult, mint a puli, bár jó tulajdonságai ellenére meg sem közelítette azt a népszerűséget, mint zsinóros szőrű rokona.

Az 1930-as évek korszellemére jellemző idézettel zárom ezt a kis időutazást, mely sokat elárul dédapáink kutyaszeretetéről, értékítéletéről:

"Csak annak a nemzetnek van jövője,
                                   mely megbecsüli önmagát.
Csak az a nemzet becsüli meg önmagát,
                                   mely megbecsüli értékeit.
Szeressük és becsüljük meg a magyar kutyát."



nyitókép: archív

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)