Őrző védők, schnauzerek, molosszerek
Újra a nagy Szent Bernát-hágón
Bernáthegyisek zarándokútja a fajta szülőhelyére
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
kutya.hu  |  2007. augusztus 21.

Lelkes bernáthegyisek maroknyi csapata kerekedett fel június 22-én, hogy megemlékezzenek Soós Zoltánról, halálának tizedik évfordulóján. Ő volt a svájciakból álló, 75 tagú egyházközösségnek az egyetlen külföldi tagja.


 

 

A menedékház szentélyében mondhattunk el emlékére közösen egy imát, és énekelhettük el a Himnuszt. Melegség és büszkeség öntötte el szívünket, hallva a szerzetesek emlékezését nyílt és őszinte, jókedvű és önzetlen társukról.

A közel 1300 km-es út jó hangulatban, csak lassan telt el. Viccelődtünk ugyan, de közben izgalommal teli, feszült várakozással vártuk a célt. A nagy hőségben az autó klímaberendezése rendületlenül végezte feladatát, és hihetetlennek tűnt az utazótáskák mélyén fekvő pulóverek és kabátok szükségessége. Kételkedve tettünk fel kérdéseket egymásnak és magunknak: "Hogyhogy csak egy hete nyitották meg a Hágót?" "El tudjátok képzelni, hogy van még hó?" "Mikor kezdünk felfelé menni?"

Nagy Zoli az út vége felé késő éjjel is magabiztosan vezetett, néha feltűnt egy-egy hitetlenkedő mosoly a szája sarkában, majd megkérdezte: ezek lennének azok a híres szerpentinek és emelkedők? Martigny városát elhagyva, következett - Balogh Zoli megfogalmazása szerint - a "fekete leves". Ő és családja órákkal előttünk járva, telefonon tudósított minket az útviszonyokról, valamint mondta, hogy befűtött a számunkra lefoglalt szobákban. Ezek után már nem mosolyogtunk: feszült figyelemmel néztük a kietlen, hátborzongató hegyek közötti hajtukanyarokat, emelkedőket és szakadékokat, melyek másnap, világosban még elrettentőbbnek tűntek. autónk sokszor még egyes sebességfokozatban is gondolkodóba esett, mi pedig pánikba. Jóval éjfél után végre megérkeztünk. Ahogy kiszálltunk, a párás, ködös, hideg szél azonnal támadást indított ellenünk, úgyhogy megfutamodtunk, és meg sem álltunk a szállodáig, ahol személyzet híján Zsuzsa, B. Zoli felesége fogadott minket, és osztotta szét a kulcsokat. 

Végre a Hágón!

Reggel senkit nem kellett kelteni: volt, aki már reggeli előtt bejárta a környéket, volt, aki vásárolt, és volt, aki már több száz fényképet készített. Szerettünk volna mindent egyszerre látni, és a többiekkel láttatni. Rendkívüli látvány volt szétnézni a havas hegycsúcsokon. Próbáltuk magunkba szívni a táj szépségét, úgy éreztük, ennél szebbet már nem láthatunk. Feljebb haladva a hegyoldalon csodás panoráma tárult elénk, fentről is szemügyre vehettük a fantasztikus hegycsúcsok által körbevett tavat, melyben kereszt jelezte: ez szent hely. A másik oldalon csodálatos, zöld rét jelent meg, apró, sárga és kék virágokkal tarkítva, a háttérben egy ködbevesző hegycsúcs magasodott. Amikor kitisztult az ég, a kékje szinte ragyogott, és felhők álomi vonulata úszott a végtelenbe.

Lassan rájöttünk: ez az utazás nem önmagáért, hanem a cél miatt a fontos. Ez a cél pedig, megismerni a Hágó lényegét. Itt, az időtlenség és a hallhatatlanság kísérteties terében, minden kérdés másképp vetődik fel. A hegy és a hágó atmoszférája mozdíthatatlan, végleges egység, melyből mi, minden erőfeszítésünk ellenére, kívülállók maradunk, hiába szeretnénk bebocsáttatást a természet birodalmába. Az egész olyan, mint egy különleges, hegyi díszlet: büszke, majd háromezer méter magas hegycsúcsok, kézzelfogható gleccserek és hófalak, de a szereplők ezen a színpadon nem mi vagyunk.

Marozs Józsi legutolsó Hágó-látogatása után ezt mondta: "mindig szívesen és örömmel látogatok el a Hágóhoz, végtelen nyugalom árad szét bennem, és úgy érzem, otthon vagyok, hazaérkeztem". Valóban, az embert megérinti valami különös állapot, amire talán azt mondják: boldogság.

Az első benyomások

Bakó Zita először látogatott ide, s így ír róla: "Végre elérkezett a várva várt nap. Bár már hetek óta nem aludtam, és a idő ólomlábakon járt, szinte számoltam  a perceket. Gépiesen öltöztem, utolsó csomagellenőrzés, iratok, minden rendben. Még előttünk áll a gyülekezőig százegynehány kilométer. Szinte kibírhatatlan. Miután megérkeztünk, és a létszám is teljes volt, elindultunk. Nyolc óra van. tudom, hogy még közel 14 óra az utazás, mégis mintha jobb lenne. Valahogy úgy érzem magam, mint az elsőbálozó. Izgatott vagyok, ám reszketek örömömben.

Ismeretlen emberekkel ülök egy kisbuszban, némelyiket sosem láttam. Mégis összeköt bennünket valami: a szentbernáthegyi szeretete. Lehet, hogy ők ugyanúgy feszengnek, mint én. Próbálom lekötni magam valamivel, gyönyörködöm a tájban, hiszen valóban meseszép. Valahol Németországban hatalmas dugóba kerülünk, pedig már nagyon szeretnék ott lenni. Ott, Svájcban, a Hágónál. Egyre hűvösebb az idő, már nem az izgalomtól remegek. Hideg van, ez jó jel, közeledünk. Sötét van, semmit sem látni, csupán az elhaladó városok fényeit. Egyre több az emelkedő, mi pedig rendületlenül haladunk felfelé. Már az útjelző táblák is mutatják a Hágó irányát, és megérkezünk a szerpentin aljába. Félelmetes érzés felmenni rajta. Megérkezünk. Éjjel egy óra van. A hideg miatt fagyosan ácsorgunk, várva arra, hogy bejussunk a szállodába. Az arcunkra fagy a mosoly, nyárias öltözékünk kevésnek bizonyul, lelkünket viszont átjárja egy ismeretlen érzés. Itt vagyunk. Itt. Itt!

Másnap reggel fázósan gyönyörködünk a tájban. A levegőt harapni lehet, szinte fizikai fájdalmat okoz minden levegővétel. Hatalmába kerít egy érzés, kimondhatatlan, csodálatos, semmihez sem fogható. Bár mindig azt vallottam, hogy sorsunkat magunk írjuk, most már azt hiszem, tévedtem. Bernáthegyisnek születni kell. Ezt pedig látni kell. Nem is látni: érezni. A kolostorban megcsap a dohos levegő, csavarja az orromat, de nem is zavar. Nem tudok szabadulni az érzéstől, és nem is akarok. Szinte semmit sem hallottam az idegenvezetésből, betűről betűre ismerem a történetet, szinte évszám-pontossággal. Mintha már jártam volna itt, szárnyalok az ódon falak között, úgy érzem, ide tartozom. Látom a kutyákat, csodálatosak - kit érdekel a standard, hiszen ők az igazi szentbernáthegyik! Ó, mennyi mindent tudhatnak ők, és a pinceszagú falak! Sokkal többet, mint mi valaha is tudni fogunk. Igen, én ide tartozom. Hogy mit tennék szívem szerint? Felpakolnám a családot, az eddig verejtékes munkával felépített egzisztenciát hátrahagyva szolgálnám ezt a csodálatos fajtát. Ettől nincs nemesebb feladat."

Kutyák és ereklyék

Balogh Zoli és családja már lépéselőnyben volt, hiszen ők már pénteken megtekintették a kiállítást Bernben, a Természettörténeti Múzeumban, és láthatták, az "igazi" Barryt. A közös program szombaton délelőtt kezdődött, amikor a Barry Alapítvány elnökének felesége, Beatrice Troillet tartott több mint kétórás idegenvezetést csapatunknak. Ekkor helyezhettük el a megemlékezés koszorúját a kolostor szentéjében. Részletes, mindenre kiterjedő ismeretterjesztése sok kérdésünkre adott választ. Megnéztük a kolostor templomát, ahol óriási festmények idézték elénk a kor történetét. Hatalmas vitrinekben vannak elhelyezve azok az adományok, amelyeket a szerzetesek és kutyáik által megmentett tehetősebb vándorok és utazók adományoztak a rendnek. Itt látható Mentoni Szent Bernát gyűrűje, valamint az ezüst szobor, melyben egy csontját őrzik az örökkévalóságnak.

A kolostorral szemben, a hotel mögött található a "kutyák háza". Zord időjárás esetén itt helyezik el a kutyákat. A boxokat üvegfal választja el egymástól és a látogatóktól. Kint a kutyák tágas kennelekben laknak, sétálni a hegyre hordják fel őket. Ezek a kutyák bírják a hegymenetet. Beszélgetés közben kiderült, hogy fokozottan ügyelnek a diszplázia és egyéb örökletes betegségek szurésére. Aki innen szeretne kiskutyát, annak kb. két évet kell rá várnia, és közel 300 ezer Ft az ára. Ebben az épületben szintén berendeztek egy múzeumot, korabeli tárgyakkal, bútorokkal, valamint a szerzetesek akkori felszereléseivel. Az érdeklődők megismerhetik a hegy növény- és állatvilágát. A Hágó épületeinek kicsinyített másán nyomon követhetőek az eredetitől a mai napig történt változások. Itt rögzítik évtizedek óta a hójelentést - az idei tél a 14 méteres hóvastagsággal, a gyengébb telek közé tartozik... Itt szeretnénk megköszönni Baloghné Csonka Zsuzsannának az idegenvezető által elmondottak hiteles és mindenre kiterjedő fordítását, mellyel nagymértékben tette élvezetesebbé és felejthetetlenné számunkra ezt a napot.

Visszajövünk!

A koradélután hógolyózással, bernáthegyis ajándékok vásárlásával és kirándulással (hegymászással) telt, majd pezsgőbontás és egy közös fénykép a Barry I. emlékére állított keresztnél. A késő délután még mindig tartogatott meglepetéseket számunkra. Martigny városában nemrégiben építettek egy óriási múzeumot, melyben minden megtalálható, ami a szentbernáthegyi kutyáról és a vele kapcsolatos történelemről szól. Több helyen, óriási kivetítőkön korabeli filmek láthatók lavinákról, a kutyák segítségével történő mentésekről, az életbenmaradásról. Festmények, képek, eredetiben és másolatban, kicsiben és nagyban. Bélyegek, csokoládésdobozok, szobrok, miniatűrben és gigantikus méretekben. Viaszfigurák, kitömött kutyákkal, és persze ajándéktárgyak tömkelege.

A legcsodálatosabbak mégis a múzeumban elhelyezett kutyák voltak. Üvegfal mögött kialakított, szobányi kennelükből szabadon járhatnak ki a füves külső kifutókba. Minden hófehér és ragyogóan tiszta, nemhogy kutyaürüléket, de még egy szőrszálat sem látni sehol. Ugatást nem hallani: csendben sétálnak, vagy jókedvűen játszanak egymással, illetve ha nem ismernénk a fajtát, úgy fogalmaznánk, hogy gőgösen, pedig csak nemességük tudatában, a külvilágot kizárva, méltóságteljesen fekszenek helyükön. Ezt látni kellett, és látni kellene minden szentbernáthegyi kutyát tartó, tenyésztő és szaporító embernek.

Késő éjjel fájó szívvel búcsúztunk el képzeletben a kutyáktól, a hegytől és a hágótól. Tudtuk, hajnalban kilépünk ebből a díszletből és ebből a történetből, de mindegyikünk tudta és tudja: visszajövünk!




Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)