Tenyésztésről általában
A pireneusi hegyikutyáról, tenyésztésről
A forrás
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Gaál Péter  |  2010. december 16.

A malac optimista volt aznap. Február közepe ellenére meleg szél fújt, sütött a nap, a mezőn friss fű zsendült, olyan turkálnivaló, a Gazda pedig, fekete vietnámi csüngőhasú kis társaival együtt szabadjára engedte, legeljen, ahol neki jólesik.


 

Olyannyira belefeledkezett egy különösen finom gyökér élvezetébe, már elég távol az otthonától, hogy nem vette észre, amint a domb mögött, a gazban megindult valami.

Amikor észrevette, késő volt: a három pireneusi, földön vonszolva az őket sétáltató embert, három oldalról csapott le rá. A malac nem ismerte a kínai asztrológiát, nem tudhatta, hogy a kutyaévét csak másnap, 2007. február 18-án váltja a Disznó éve. Nem is a közönséges Disznóé váltotta, hanem az Aranydisznóé, de akkor ő már az állatorvos műtőasztalán feküdt. Végül is túlélte, csak elvetélt, mi pedig - bizony, mi fizettünk, mint a katonatiszt.

A kutya ragadozó. Ragadozók a juhász-pásztorkutyák, ragadozók a vadászkutyák, de ragadozó a csivava is, valahol a lelke mélyén. Az ösztönt az ember nem tüntette el, csak megpróbálta módosítani. Ez például vizsláknál a támadás gátlás alá helyezését, kopóknál és juhászkutyáknál a hajtó-bekerítő ösztön felerősítését, őrkutyáknál - ilyenek a pásztorkutyák - a falka-területvédő-, zsákmányszerző-ösztön kihangsúlyozását jelentette. Ha az emberi kontroll megszűnik, az ősi késztetések eredeti formájukban térhetnek vissza. Ez éppúgy vonatkozik a sorozatunk előző részeiben említett ún. félénkségre, mint a vadászatra. Pomázi Ágoston - az Országos Vadászkamara exelnöke - mondta, hogy ő akkor lövi le a vadászterületen kóborló kutyákat, ha azok az embertől már menekülnek.

Ha nem menekülnek, sincs mindig ok az örömre. A Szépvölgyi út menti erdőben, közel az aszfaltozott szakasz végéhez, él egy hajléktalan két kutyával. Bűbájos teremtmény mindkettő, az egyik egy őzike és egy németjuhász keverékére, a másik egy fekete, hosszúszőrű welsh corgira hasonlít. Van azonban egy sajnálatos tulajdonságuk: ugatnak (anyukám mondta Merlin nevű egykori bobtailemről, hogy egész jó volna vele sétálni, csak ne lenne az az állandó szaglászás). Körülbelül három hete egy sétaútját eme ugatás miatt módosító idősebb úr óvott a továbbhaladástól. Hiábavaló volt persze: Mandula nevű nyolc éves lányommal nemcsak hogy odamentünk, hanem szabályos csapdát is kellett állítanunk a bozótba menekült Őzikének, mert Mandula meg akarta simogatni. Minden további nélkül el tudom ugyanakkor képzelni, hogy valamilyen szinten még ebben a két gyáva lélekben, ti. Őzikében és Corgiszerűségben is megmozdul egyszer valami, ha azt passzívan bár, de kiprovokálják belőlük.

A kutya ösztönei nem azért vannak, hogy a kedvünket leljük bennük, hanem hogy az Ő túlélését segítsék. Földtörténeti szempontból szinte semennyi idő nem telt még el a kutyák háziasítása óta, annyi egészen bizonyosan nem, hogy alapvető módon megváltozzanak. Ha pedig alapvető módon nem változtak meg, látens módon hordozniuk kell mindazt, amivel a természetben nélkülünk is elboldogulnának, már legalábbis azok közülük, akiknek (tudom: amiknek) az alkatát még nem deformáltuk el végletesen.

Anno tartottam egy előadást az Apáczai Cs. J. Gimnáziumban.  Borre volt a szemléltető eszköz, én a tévtanító. A téma nagyjából jelen sorozat témájával megegyezett: arról szólt, mi történik, ha egy addig alapvetően képességekre szelektált állatot küllemi szempontok szerint tenyésztenek tovább, vagyis haszonállatból hobbiállattá válik. Ennek bemutatására pedig mi sem alkalmas jobban, mint a kutyatenyésztés története, pontosabban a kutyatenyésztés általunk ismert története. muszáj volt visszamennünk Ádámig és Éváig, vagyis esetünkben Farkasig és Farkasnéig, és szegény zsenge gyermekfejekben is elültettem a kétely magvát. előző cikkünkben bátorkodtam felvetni azt az eretnekséget, hogy a kutyaőse talán - feltéve, de meg nem engedve - nem a farkas volt. Egyes vélekedések szerint a kutyát a neolitikumban (újkőkorban, Kr. e. VII. évezred - Kr.e. V. évezred között) háziasították (más vélekedések szerint előbb, mintegy 12 ezer éve). kutyáról van szó, a vadászjeleneteket ábrázoló afrikai barlangrajzokon is kutyák láthatók (felhívnám a figyelmet Barba Rafael Péter: A fajtatenyésztés története c. jelen újság hasábjain megjelenő sorozatára). A farkas viszont, az a komoly állat, melyre elsőnek csapott le állítólag háziasítási mizériájában, úgy tűnik, teljesen kívül esett az ősember érdeklődési körén.

Képzeljük el: a farkasból (Canis lupus) 3-5 (8-10) ezer év alatt (első kutyaábrázolások, illetve írott emlékek megjelenéséig) létrejön egy másik faj, a kutya (Canis familiaris), vagyis a fajfejlődés szempontjából elképzelhetetlenül rövid idő alatt gyakorlatilag olyasmi történik, amire a megfigyelések kezdete óta nem volt példa. Darwin A fajok eredete c. művében (amely egyetlen dologról nem szól, a fajok eredetéről) még a természetes szelekcióval végbemenő fajképződés egyetlen esetét sem volt képes bemutatni. Stratégiája az volt, hogy részletesen bemutatta annak bizonyítékait, hogy a kutya- és galambtenyésztők által végzett mesterséges szelekció fokozatos változások sorozataként nagy különbségeket tud létrehozni. A következőket írta például: "Okunk van azt hinni, hogy Károly király spánielje, ennek az uralkodónak az ideje óta, öntudatlan módon nagymértékben módosult - amint az a Károly király különböző portréin látható kutyák gondos vizsgálatával valóban megerősíthető. Darwin az ilyen eseteket az emberi háziasítás által véghezvitt "öntudatlan szelekciónak" nevezte, és meggyőző hídnak használta azt, hogy a személytelen környezet által véghezvitt még öntudatlanabb szelekció hipotéziséhez vezesse olvasóit. De ha kérdőre vonták, be kellett vallja, hogy nem tudott egyetlen példát sem mutatni, amikor az állattenyésztők új fajt hoztak volna létre. Az ilyesfajta tenyésztés biztosan különböző fajtákat hozott létre, de egyetlen új fajt sem.

A szemlélőnek a tudományos munkákat, tankönyveket (felkészítek idén egy tizennyolc éves kislányt történelemből érettségire, az ő első gimnazista történelemkönyve gyakorlatilag tökéletesen ugyanaz, mint az enyém volt harminchét évvel ezelőtt) nézegetve az a benyomása támad, hogy így vagy úgy, de minden ma élő állatfajnak egyszerűen kell produkálni egy őst, háziállatoknál lehetőleg egy ma élő, vagy a közelmúltban kihalt (ilyen volt az őstulok) őst. A kutyafajták változatossága azért magyarázatra sarkallt. Az előbb említett első gimnáziumi történelemkönyvben az aranysakál is kutya-ősként van aposztrofálva - szerzői e tekintetben nem haladtak a korral, noha már Konrad Lorenz is visszavonta e tárgyú feltételezését -, az Állatvilág Enciklopédiája viszont már frappánsabb magyarázattal szolgál. A farkasnak vannak ugyanis alfajai. Idézem szó szerint: "A neolit kor végén a háziasított kutyának már különböző típusai voltak. Ezek közül az egyik a nagy testű észak-eurázsiai farkastól származott. A német juhász őse feltételezhetően ez (kiemelés tőlem). Ezzel szemben a mérsékelt égövi kis testűek az ottani farkastól származhattak, amelyek a svájci tavak környékén, valamint Anglia egyes területein alakultak ki. A dingó Ausztráliába kb. 12 ezer évvel ezelőtt kerülhetett, az ottani ősemberekkel együtt. A dingó "ausztráliai vadkutya" a háziasítás elméletéhez ad adatokat, hiszen az indiai kistestű farkastól származik: ez az őse". Hogy mi a bánatos lófüttyért vitt magával 12 ezer évvel ezelőtt az Ausztráliába átevickélő ősember (sic!) kistestű indiai farkast - kutyáról szó sem lehetett, hiszen a legvérmesebb elméletek szerint is a farkas domesztikálásának kezdeténél tartunk ekkor -, hogy az aztán onnantól sorsára hagyatva egyedül lásson neki a dingóvá válás titokzatos procedúrájának, a világ nagy rejtélyeinek egyike. A dingó különben szívesen és gyakran keveredik házikutyákkal - ezek a basztardok, korcsok felelősek elsősorban a dingók számlájára írt birkanyáj-tizedelésekért -, ellentétben a farkassal, hiszen: kutya.

Nem tehetek róla, az ilyen utólagos visszakövetkeztetésekről, legyen alapja a genetika, morfológia, paleontológia, mindig egy vicc jut eszembe. A cigány kacsalábon forgó kastélyt építtet magának, kijön hozzá az adóhivatal. Mondja Lakatos úr, kérdezi az ellenőr, itt nálunk az áll, hogy maga munkanélküli-segélyből él. Miből telik akkor ekkora palotára? Hát, kérem, vakarja meg a cigány a fejét, egy éve kimentem ide a tóra horgászni. Egy kis aranyhalacska akadt csak a horgomra, kihúztam, hát megszólalt: dobjál vissza, nem fogod megbánni, teljesítem egy kívánságodat. Hát ezt a házacskát kértem tőle. Na de Lakatos úr, mosolyog az ellenőr, ez így eléggé hihetetlenül hangzik. Nem gondolja, hogy alá kéne támasztani valami konkrétummal is? Konkrétummal? Hát itt a ház!

Amikor az Apáczaiban tartott előadás véget ért, eljött a gyerekek nagy pillanata, amire tulajdonképpen végig vártak, jelesül Borre ajnározása. A kutyaegyszer csak átfurakodott az őt körülvevő embergyűrűn, és kilőtt a lépcső irányába. Besokallt, gondoltuk, bár ez addig nem volt szokása. A végcél azonban nem az utca volt, hanem egy zárt vitrin. A vitrinben, amelynek tartalmát a mi pozíciónkból nem lehetett látni, és amelyből ha bármiféle szag kiszivároghatna, az csak tartósítószeré lehetne, kitömött állatok voltak, többségükben olyanok, amilyenekkel Borre még sohasem találkozott.

Borre most négy éves. A nagybátyja, Ark is ebben a korban vált annyira vadászékonnyá, hogy többet nem lehetett erdőben elengedni. Úgy tűnik, Borre-nak is véget értek a pórázmentes szép kirándulások.





Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)