A fajtatenyésztés története
A fajtatenyésztés története XIX.
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Barba Rafael Péter  |  2007. november 11.

A hajdani molosszusok külsejének felidézésében a fennmaradt képzőművészeti alkotások értékes segítséget nyújtanak.


Elsőként a már bemutatott, a Kr.u. I. századból származó bronz szobor érdemes a figyelemre. Az ülő eb kitűnően mutatja a korai római molosszus minden jellegzetességét: az erőteljes csontozatot, a jól izmolt végtagokat, a széles szegyet és nagy övméretű mellkast, az izmos nyakat és a rusztikusan robosztus, ugyanakkor nemes fejet. Ezt a típust láthatjuk - igaz, kevesebb realizmussal - pompei-i egyes "Cave canem" mozaikjain (Kr.u. 79 előttről) is. A Kr.u. II. századi római villából származó ábrázolás ugyan nem tesz lehetővé ilyen meghatározást, ám afelől nem lehet ma sem kétségünk, hogy a hajdan belépő helyesen járt el, ha megfogadta az óvatosságra intő tanácsot.

Részt vett a molosszus a veszélyes nagyvadak vadászatában is. A Tunéziában 1955-ben feltárt, vadkanvadászatot ábrázoló, Kr.u. I.-III. századi római mozaik baloldali ebe a tárgyalt korai molosszus típust testesíti meg. A szicíliai Taorminánál, a Piazza Armenia, Villa Imperiale "vadászat csarnoka"-ban látható - szintén e korból való - vadkanvadászat jeleneten viszont a kanra szemből támadó kutyaa szélesebb fejű, rövidebb arcorrú, újabb típus, melynek fülét kupirozták. Az izmos nyakon látható széles (érc?) nyakörv az állat nyaki ütőerét hivatott védeni a küzdelemben. A harci és gladiátor ebek nyakát is hasonló módon védték.

Használtak más, vélhetően, nagytestű ebeket is őrző-védő célra. A Capitoliumon a só őrei is ezek közé tartozhattak. Egy ilyen kutyát örökít meg az a kőszobor, mely felépítésében a római molosszust idézi, ám feje annál lényegesen finomabb. Fülei ugyan letörtek, de tűzésük a csonkokból megállapítható. Nyaksörénye inkább csak jelzett, nem erőteljes. késői, Kr.u. V. századi az a tunéziai (La Chelbo, Bardoi Múzeum) "Neptun megdicsőülése és a négy évszak" című mozaik, melynek korábban bemutatott részletén nagytestű, rövidszőrű, a korai, római molosszoid típust idéző megkötött ebet láthattunk. Felépítése, testarányai, végtagszögelései, egész anatómiai felépítése olyan korrekt, hogy ma is példaként állhat előttünk.

Az ókor vezető európai birodalmában tett út befejezéseként a házikutyák kétségtelenül legősibb csoportját kell áttekintenünk.

Korábban már utaltam rá, hogy a fajtatenyésztésben élenjáró birodalmak a történelem e korai szakaszában - mai szemmel nézve is - milyen gazdag eb választékkal, elsősorban vadászkutyaválasztékkal rendelkeztek. A folyamatot ösztönözte az ember eszközkultúrájának, s ebből eredően vadászati technikáinak fejlődése. Kétségtelen tény az is, hogy az emberi faj térnyerése, az ezzel járó kíméletlen erdőirtás (hajózás, mezőgazdaság fejlődése), s ennek következtében a vadállomány fokozatos csökkenése, mind a vadászebek újabb és újabb fajtáinak megjelenését igényelte.

A celeresek körébe tartozó agarak és kopók a vadászkutyák azon történelem előtti alakkörét ölelik fel, melynek alakulását már az ősi afrikai sziklarajzoktól (Szahara, Tasszili-hegység), Egyiptomon és a görögökön át, Rómáig követhettük. Flavius Arrianus különbséget tesz a könnyebb, nyulászó veltrus leoprarius, és a nehezebb, vaddisznóra és más nagyvadakra, ragadozókra is használt veltrus porcarius között. A taorminai Piazza Armenia, Villa Imperiale már idézett mozaikja előbb páros füzérben, vezetéken, majd ugyancsak párban eresztve, munka közben (róka hajtása) mutat római agarakat. Megbecsülésüket tükrözi az a játszó agarakat ábrázoló márványszobor (Kr.u. I. szd., British Múzeum), melynek döbbenetes élethuségére csak akkor ébredhetünk rá, ha összevetjük a Pompeiben, Kr.u. 79-ben, a Vezúv kitörésekor elpusztult, haláltusájába merevedett eb lenyomatával.

Vélhetően agarat örökít meg a Kr.u. III. - IV. századi aquincumi vadkanvadászatot ábrázoló, már bemutatott, cseréptöredék is. Ez a nem különösebben kiemelkedő színvonalú töredék a szerző által korábban már publikált Seuso-kinccsel együtt érdemel említést. E műtárgyak ugyanis kézzelfoghatóan igazolják a Pannonia  gyorslábú vadászebeiről szóló egykorú híradásokat.  A jó vadászkutya persze nem öncél. Strabón és Plinius kiemelik a provincia gazdag vadvilágát, külön hangsúlyozva a bölény és az őstulok félelmetes erejét, s egyszersmind kívánatos trófeáját. Ezek után már nem csodálható, hogy az előkelők körében az agarakkal és hajtókutyákkal való vadászat igen népszerű sport, melynek számos vállfaját űzik. Ilyen például a hálós vadászat. Ovidius (Kr.e.: 43 - Kr.u.: 17) több művében énekel erről: "Járnom a berket öröm, s hálóknak hajtani szarvast,/ s űzni vadászebeket át a hegyek magasán. (IV. Phaedra Hippolytosnak), majd "Én teveled sokszor feszítettem a táglyukú hálót,/ s gyors ebeiddel én is jártam a nagy hegyeket. (V. Oenoe Parisnak)”.

Az agarak tehát, mint az emlékanyagban jól reprezentált ebek vonultak be a Birodalom történetébe.

Használtak természetesen más, a "gyorslábúak" körébe tartozó jószágokat is vadászataik során Róma fiai (született római polgárok és a romanizált provinciák előkelői egyaránt). Vergilius (Kr.e.: 70-19) írja Georgicájában: "Most a riadt vadakat nem kell bekeríteni bíbor/ tollak tőrével, se kelepcékkel, se kopókkal".

Emlékezzünk a paestumi múzeum samnis falfestményére! És a már többször idézett Piazza Arménia Villa Imperiale mozaikja is megörökíti őket. Az egyik részleten az elejtett vadkant cipelő szolgáknak meg kell küzdeni a lábuk alatt nyüzsgő, ám a vadtól elszakadni nem tudó, jóvérű, barna kutyával is, ki ilyen hajtóeb (kopó?) lehetett. S a mozaik másik részletén, mely a Dianának történő áldozat bemutatását ábrázolja, ugyanezen kutyabukkan fel ismét, egy gyermek társaságában. Figyelemre méltó a tuniszi Hadrumetum római házának hajdani ebédlőjében fennmaradt mozaik vadkant támadó vadászkutyája.  Az ábrázolás magas szintű művészi kvalitása, az állatok jó arányokban való megörökítése hitelessé teszik az ebet is. E jószág leginkább a mai rövidlábú vérebekre fajzik. Léteznie kellett tehát, egy rövidlábú hajtókutyának is nagyvadra!

Leginkább a mai lagottora és barbetre hasonlítanak a római Museo Nuovo márvány szarkofágjának (Kr.u.: III. század) kalydoniai vadászatot ábrázoló jelenetének vadkant támadó kutyái. A jelenet harmadik nagytestű kutyájának, s az előtte látható rövidlábú, hosszúszőrű, álló fülű kutyának a rekonstrukciós rajz alapján való meghatározására nem lehet vállalkozni. A fedőlap kis ebecskéjének rajza szintén alkalmatlan e célra. Meglehet, ez utóbbiak némelyike már a sagasecek sorába illik. E "finomorrúak" közé tartozhattak a bemutatott két vadászkutyát megörökítő római márványszobor (Kr.u.: I. század) hajdani modelljei is.

A fortes" csoportot ugyan már tárgyaltam, ám vadászati alkalmazásuk két érdekes emléke érdemes a közlésre. A chiusi-i Etruszk MúzeŰm mozaikja a Kr.u. I.-III. század közötti időből egy római molosszussal való vaddisznóvadászatot jelenít meg. A harcias eb nyakát széles (érc?) nyakörv, szegyét - a testére erősített hámmal rögzített -– mellvért védi. A másik mozaik fejedelmi vadászatot ábrázol. Ennek kutyája szemmel láthatóan hatalmas termetű, "griffonos" szőrzetű molosszus, melyet a szakirodalom dog és griffon típusú kutyák keverékének ír le. Magam, inkább molosszus és az ír farkas, vagy a skót szarvasagár egykorú ősének keverékét sejtem a félelmetes jószágban.

Szólnak azután források vizsla munkát végző és kotorékebekről, valamint "kitűnő szimatú, ugró vadászstílusú" brit kutyáról is. Egy szó, mint száz: Róma rendelkezett csaknem mindazon alaptípussal, mely mai vadászkutya-palettánkat adja (a vérebek későbbi fejlemény lesz).

Egyes fajták pedig, ennek legszembetűnőbb példája a cirneco dell' Etna, élő kövületként napjainkig fennmaradtak.

Van a kutyák társadalmának egy, a régiségben mindenkor alulreprezentált rétege: a juhászkutyák. Létük a római világban sem megkérdőjelezhető. Forrás róluk alig szól. Műalkotás emléküket csak elvétve őrzi (lásd: Seuso-kincs). Mégis, tudjuk, hogy egyes mai fajtákról nagy valószínűséggel állítható, annak a régi, antik világnak késői leszármazottai ők. Az abruzzói és a bergamói közéjük tartozik.

A római-kor áttekintése nem zárható le az első vakvezető kutyaábrázolás említése nélkül. Pompei-i falfestményen kutyavezet egy botra támaszkodó férfit, akinek egy nő alamizsnát nyújt, ám ő nem nyúl az adományért.

Összegzésül megállapítható: Rómában nem születtek olyan technológiai újítások, olyan új szellemi képzetek, melyek új kutyafajták létrehozását indukálhatták volna, miként az történt számos más kultúrában. Szükségletet teremtett viszont a birodalom kiterjesztéséért, majd fennmaradásáért folytatott háborúk sora, s elsősorban az arénák világának "ipari" méretet öltő felhasználása. A vadászat egyre kifinomultabb módja, és a gazdagok luxusigényei is megkövetelték a magukét. A római világgal tehát, amint arra a magam szerény eszközeivel igyekeztem rámutatni, már-már kiteljesedett a kutyaháziasításának története. Az ezután következendők lényegüket tekintve már nagyobbrészt a sporttenyésztéshez vezető út kezdetét jelentik.




Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)