A fajtatenyésztés története
A fajtatenyésztés története XVI.
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Barba Rafael Péter  |  2007. augusztus 07.

A mediterráneum már a görög törzsek megjelenése előtt is lakott terület volt.


A görögség eredetéről a szakemberek mai napig eltérő nézeteket vallanak. Amit bizonyosan tudunk, az, hogy a Kr.e. II. évezred elején jelennek meg a Balkán déli részén.
kultúrájuk, a kétségtelen kisázsiai előképek ellenére, sajátos világot tükröz. A nemzetségi összetartozás a falvak életének és egymáshoz való viszonyának legfőbb meghatározója. Ezekből a falvakból nőnek ki a poliszok, városállamok.

Gondolkodásmódjukra rányomja bélyegét a tökéletességre törekvés, bár tudják: gyarló emberek. Mi sem természetesebb, mint e lelki beállítódás kivetülése a háziasított kutya társadalmi megítélésére. Így érthető, hogy az istenek fokozatosan fejlődő világában is magától értetődően jelen van a kutya. Összegezve: lehet ugyan mítoszok khtonikus lénye, de megbecsült, hűséges társ a mindennapokban. A hellén fajtatenyésztés meghatározó alapeleme - más kultúrákhoz hasonlóan - az a sajátos szellemi háttér, mely az egyiptomi, ázsiai és barbár alapanyagból megteremti a maga igényeinek leginkább megfelelő típusokat, fajtákat. Az ókori görög világ nem hozott létre olyan technikai újításokat, melyek önmagukban új fajták iránti szükségletet teremthettek volna. A vadászat terén a lovas vadászat már általánosan ismert. A pásztorkodás a ragadozóktól, rablóktól és tolvajoktól való védelmet segítő, őrző típusú ebek létét igényli. A harci ebek alkalmazása is ismert, ám nem olyan mértékű, mint a Közel-kelet gyakorlatában. A kedvtelésből tartott, mai szóhasználattal "társasági kutyák" sem számítanak újdonságnak, ám elterjedésük felvirágzásában a már említett lelki, kulturális beállítottságnak meghatározó szerepe van.

A pásztorkodó nép kialakítja tehát, a terep és éghajlati adottságoknak leginkább megfelelő ebeket a nyájak őrzésére. munkáját főként az alkalmazásból adódó természetes szelekció segíti. S mert kedveli a vadászatot, hajtókutyák, kopók és agarak új változatait teremti meg. Ezen a területen a tudatos tenyésztői munka szerepe erősebb, mint a pásztorkutyák esetében.  A molossziak pedig tökéletesítik és elterjesztik a sumer-akkád, asszír tenyésztői munka utódaiban ma is megcsodálható erőteljes, hatalmas, vadászatra és harcra - ekkor még - egyaránt használt kutyát. A kedvtelésből tartott fajták a ház nemkívánatos lakóinak ritkításában és jelzőebként is megállják helyüket.

Ahhoz, hogy az e kultúrkörben megteremtett fajtákkal közelebbről megismerkedhessünk, érdemes a gazdag emlékanyag néhány fontosabb elemét felidézni.

A görögök által gyakorolt hajtóvadászatok jellegét, az ott közreműködő vadászebek munkáját jól mutatja a mitikus kalüdoni vadászat leírása. A vadászat azzal veszi kezdetét, hogy kutyákkal kihajtatják az erdőből a felbőszült kant, mely azonnal a vadászokra támad.

A Kr.e. VI. századi művészeti emlékek sorából nem maradhat ki az ismert "akropoliszi agár" márvány szobra, mely torzójában is fenséges arányú, tökéletes vadászebet testesít meg.

Karakteres agár látható a búcsúzó harcos mellett a Kleophradész műhelyében Kr.e. 500 körül készült vörösalakos váza jelenetén. A kiváló arányú jószág azt a mainál kissé nehezebb, erőteljes típust örökíti meg, mely spártai agár néven vált ismertté. Attikai csésze belső részletén (Kr.e. VI. század) ugyanezen fajta egyik változatát látjuk, amint vadász és ebe szinte táncolva térnek haza a sikeres vadászatról. A vadász bal vállán, rúdon himbálódzik két termetes nyúl, jobb kezében kutyája póráza. Párosuk tökéletes harmóniát tükröz. Gazda és ebe arckifejezését nézve profán gondolata támad a nézőnek: vajon miért nem volt az ókorban "hasonlítok a kutyámra" vetélkedő? Bizonyára jó eredménnyel szerepeltek volna hőseink.  A rajz egyszerű, tiszta vonalaival nyer meg az a csészebelső is, melyen a fajta egyik képviselője nagy átéléssel vakaródzik.

Xenophon (Kr.e.: 427-355), aki az istenek találmányának nevezi a kutyát - megbecsülésük jeleként említve, hogy Spártában az áldozati állatok húsával etették őket -, leírja a kedvelt hajtókutyákkal történő hálós nyúlvadászat lefolyását Kynégetikosz című művében.

A vadászebeket több csoportra osztja. Az elsőbe a falkavadászat hajtókutyáit, a másodikba a "rókakutyákat" sorolja. Ez utóbbiak esetében nem lehet pontosan tudni, rókafogó kotorékebeket, vagy esetleg a kor felfogását tükrözően, részben a rókától is származónak gondolt kutyákat ért.  Más helyütt, az egyik csoportba a kitűnő szimatukkal (kopók, hajtó és kajtató ebek?), a másikba éles szemükkel, gyorsaságukkal (agarak) sikeres kutyákat teszi. Dicséri az epiruszi molosszusok eredményes munkáját a vaddisznóvadászatokon. Az agarakat és a hangos csaholással hajtó indiai kutyákat nevezi a görögök legkedveltebb vadászebeinek. Ír egy kimondottan hódvadászatra alkalmas fajtáról is, a később rómaiak által megőrzött canis castoriusról.  Platón (Kr.e. 427-347), a neves filozófus sem mulasztja el, hogy a kutyák vadászati alkalmazásáról értekezzen.

A Kr.e. IV. században készült szküphosz (mély csésze) agarai nemességükben rokonságot mutatnak az egykorú szidóni királysír, az úgynevezett "Nagy Sándor-szarkofág" részletén látható agarakkal. Tökéletes arányú, az akropoliszi agárra emlékeztető az a márvány sírszobor is, amely Kr.e. 360 táján készült. Ismerünk agár (hajtókutya?)fejet ábrázoló rhytonokat. Ezek az ivóedények az illem szerint csak egyszer ürülhettek ki.

A néhai macedón főváros, Pella, Gnószisz készítette (Kr.e.: 300 körül) egyik szép kavicsmozaikjára vetve tekintetünket hajdani szarvasvadászat tanúi lehetünk.  A művész azt a pillanatot örökítette meg, amikor az agár típusú eb (hajtókutya?) által állított, halára rémült szarvast a vadászok már beérték, és éppen lesújtani készülnek áldozatukra.

Az ebek másik fontos szerepkörére utal Biasz, argoszi hérosz története. A hősnek, hogy elnyerhesse Néleusz püloszi király leányának kezét, Iphiklosz thesszáliai király gyönyörű marháit kellene elhajtani. A bökkenő ott van, hogy ezeket egy soha nem alvó, óriási eb őrzi. Nem is boldogulna Biasz, ha testvére Melampusz nem sietne segítségére. A mítosz tehát, a halandó életben hétköznapi munkáját végző éber juhászebnek is emléket állít.

Az ebek háborús helytállásáról is olvashatunk. A Kr.e. 490-ben vívott marathoni csatában az egyik athéni harcos nemcsak saját hősiességével, hanem  kutyája bátorságával is kitűnt. A beszámoló a III. századi római Aelianusznak köszönhető. Maga két hadikutyafajtáról ad számot. Tobiás közelebbről meg nem határozott forrása szerint Korinthosz ostrománál is önfeláldozón küzdöttek a kutyák, s egy kivételével mind odavesztek, de megállították az ostromlókat. Az életben maradt kutyaezüst nyakörvet kapott "Korinthosz védője és megmentője" felirattal.

Kr.e. VI. századi korinthoszi vázán láthatunk egy jelenetet, amint a vitába mélyedt lakomázó felek asztala alatt elmélyülten dolgozik a lehullott falatok eltakarításán egy "társasági kutya". A bútorlábhoz kikötött eb megformálása ismét tökéletes megfigyelőképességről tesz tanúságot. A megszerzett táplálékot mellső lábaival leszorító jószág teljesen átadja magát az evés örömének.

Attikai csészebelsőn egy játszó ifjú ábrázolását csodálhatjuk meg (Kr.e.: 490-480 körül). A futó fiú mellett fehér, hosszúszőrű, álló fülű, rövidlábú kutyaszalad. Nyakát kis nyakörv díszíti. Az ebecske vagy a népszerű militoszi kutya, vagy a hosszúszőrű kis görög házikutyatípus képviselője. Ezeket a jószágokat, mint látni fogjuk, a hölgyek is igen kedvelték. Kedvelték annak ellenére, hogy az agarakat és más vadászkutyákat, valamint a molosszusokat csodálók (elsősorban férfinép) csúnyának tartották és leszólták ezeket a "díszkutyákat". Megvetésükben a róka és kutyakeresztezéséből valónak mondták őket. Emlékezzünk Xenophon "rókakutyáira", melyekkel nem tévesztendők össze! Kétségtelen, hogy az ugyanezen korból származó vázafestményről ismert krétai típusú agár - még stilizáltságában is - más szépségeszményt testesít meg.

Maga, a szerteágazó munkásságot kifejtő, Arisztotelész (Kr.e. 384-322), meggyőzően érvel a kutyák hűsége és  intelligenciája  mellett,  és osztályozásukra is vállalkozik.  Hét fajtát különít el. Dicséri a nők drága, hosszú, fehér selyemszőrű ölebecskéit (militoszi, avagy máltai selyemkutyák?). Ide tartozó adat, hogy Periklészt felesége addig nyaggatta, míg az igen sok pénzt áldozva megvette neki az áhított "legjobb militoszi kutyát". Az asszony számos kutyaversenyen vett részt ezzel az ebbel, és mindig nyert. Hogy a kutyavalóban ilyen favorit volt-e, vagy már akkor sem volt közömbös a neves férj a háttérben, már soha nem tudjuk meg. tudjuk viszont ebből is, hogy már ekkor is voltak kutyaversenyek és kiállítások. Ezeket az agórán rendezték.




Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)