A fajtatenyésztés története
A fajtatenyésztés története XV.
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Barba Rafael Péter  |  2012. április 24.

Az utat, mely az őskorból kilépő emberiség és a már háziasított kutya - a canis familiaris - közös történetébe nyújt betekintést, nem a szigorúan vett kronológiát követve folytatom.


 

 

Teszem mindezt azért, mert a kultúrák fejlettségét az időbeli elhelyezkedésen túl számos más körülmény befolyásolja, vagyis a barbárok archaikusabb világától vezet a fejlődés a mediterráneum irányába, ahol vitathatatlanul az ókor legfejlettebb civilizációi születnek és virágoznak fel, meghatározva az európai kultúra jövőjét. Igaz ez akkor is, ha a ránk maradt hagyományok, a később lejegyzett források esetenként már külső hatásokat, idegen befolyást tükröznek. A kultúrák érintkezése, magától értetődően, a kutyafajtatenyésztésének történetére is kihatással volt.

Európa népességi viszonyai az ókor nagy migrációs hullámainak következtében lényegesen átalakulnak. Elég utalni a thrák-illir törzsek Kr.e. 1200 körül kezdődő mozgására, majd a Kr.e. V. századtól zajló eseményekre. Előbb a kelták, akik valahonnan a Felső-Rajna-vidékről kezdik meg terjeszkedésüket nyugat és dél felé, s eljutnak Kisázsiáig, majd a germán törzsek Skandinávia és a mai Észak-Németország területéről induló déli, délkeleti irányú vándorlása lesz meghatározó tényezője az európai etnikai térkép változásának (a folyamat átvezet a középkorba /népvándorlás/!).

Ekkor már az ember mellett - más háziasított fajokkal együtt - a kutya állandó jelenléte is jellemző. Ez a jelenlét nem csupán a hétköznapok cselekvő együttélését, hanem a vallási képzetekben elfoglalt kitüntetett szerepkör révén megvalósuló szilárd kötődést is mutatja.

A kelták, mint szenvedélyes vadászok, bizonyosan rendelkeztek jó hajtókutyákkal, tudjuk agarakkal is, s félelmetes harci kutyáik voltak. A hajtóebek középnagy, arányos és gyors kutyák lehettek. Talán ilyen volt a kora La Tčne-kori (Kr.e.: IV.-II. /?/ szd.) harcossal temetett jószág is. Az első agarakra vélhetően föníciai, majd római közvetítéssel tehettek szert. A mai ír farkas ősének kitenyésztése bizonyára joggal köthető nevükhöz. Harci kutyáik főként saját tenyésztői hozzáértésüket dicsérték, ám valószínűsíthető, hogy ezeket a kereskedelem révén hozzájuk került molosszoid fajtákkal tovább javították. Voltak továbbá olyan középnagy, rövidlábú ebeik, amelyek talán a mai welsh corgik, beaglek ősei lehetnek.

Ókori feljegyzésekből tudjuk, hogy a gallok mindig megértéssel, hálával és barátságosan bántak a vadászkutyákkal. Mesterei voltak a kutyás sportvadászatnak. Arrianus szerint: "A gallok nem a vad elejtéséért vadásznak, hanem, hogy lássák kutyáik milyen ügyesek és gyorsak." A cölöpfalvak e lakóiban mai vadászebeink egy részének ősét tisztelhetjük.

Harci ebeik félelmetes hírnevét már említettem.

A "Gundestrup"-i üst (Kr.e. 500 körül) oldalán megörökített tűzkerék rítus jelenetén Taranis, a gall viharisten jobbján és balján látható két szörnyű "molosszus" az isteni villámot és pusztító erőt testesíti meg. Ábrázolásuk elvont absztrakciója ellenére, különösen a fejtípusban, a molosszoid jelleg egyértelműen tetten érhető. Az üst más részén megjelenített három eb közül a futó, ugató és az összegömbölyödve fekvő más típust testesít meg. Ezek inkább a nevezett középnagy hajtóebeknek tűnnek.

A Kr.e. I. századból származó kelta-ibér bronzművön megörökített lovas vadkanvadászat kutyája, bár kissé nyers az ábrázolás módja, az erőteljesen felhúzott hasra, a megtört, kisméretű (rózsafül) fülekre is tekintettel, vélhetően a korban használatos agarat örökít meg.

A gall négylábúak, érthető módon, végül a rómaiak megbecsülését is kivívták. Maga Julius Caesar is nagyra értékelte őket. A romanizálódás az ebek életére is kihatással volt. Sok harci eb pusztult el a háborúkban, s talán még több a birodalom arénáiban, de voltak nyertesek is, "akik" a római mintára épült házak hálókamráiban, a gazda ágyán pihentethették tagjaikat. S mikor elérkezett az idő - amint azt az említett La-Tčne-kori harcos Châlons-sur-Marne-ban feltárt sírja is mutatja - a hű ebnek a másik világba vezető útra is követnie kellett urát.

Az ír Cú Chulainn ("Chulainn kutyája") - számos saga központi szereplőjének - mítosza a szolgáló kutya fontosságára mutat rá. A jó házőrző büntetlenül nem pusztítható el már e korai időkben sem.

Munkáját tekintve két vadászkutyatípusról külön kell említést tennem. A kotorékmunkát végzők (elsősorban terrierek) népes csoportjának születése egyes vélelmek szerint a keltákhoz köthető. Magam nem osztom ezt a nézetet. Álláspontom szerint kialakulásuk, tekintettel e vadászati mód kutyaféléktől idegen voltára is, az ember több kultúrán átnyúló szelekciós munkájának eredménye, minek során előbb a rágcsálókkal és más föld alá menekülő kártevőkkel szembeni agresszivitás jelentett előnyt, majd a kis termetre való válogatás eredményezett újabb előrelépést, míg végül a meghatározott célcsoporttal szemben végletesen felerősített zsákmányszerző ösztön kihasználásával sikerült elérni, hogy az eb megkísérelje kiásni, vagy kotorékjába követni áldozatát. A madarászebek alkotják azt a másik csoportot, mely speciális vadászati feladatként a felgallyazott, számára el nem érhető zsákmány megszerzésében segíti a vadászó embert. Kialakításuk vélhetően észak erdeinek vadászó népeihez köthető.

A germán-skandináv népek is több kutyafajta születésénél bábáskodtak. Ősi, spicc típusú ebeik a vadászatban, állatok terelésében és őrzésében egyaránt serénykedhettek. A hajózó dánok, normannok jellegzetes rövidlábú kutyáik nélkül nem keltek útra. Kutyáik az út során több feladatot kellett ellássanak: az esetlegesen megbúvó rágcsálók kiirtása, a tengerbe esett eszközök kimentése, az elgémberedett, átfázott emberek melegítése, nem utolsó sorban az egyhangú étkezés változatosabbá tétele. A mai border colliek, dreverek, a dunker, az elkhound, a svéd juhászkutya és a szürke rénszarvasvadász kutya e büszke elődök kései leszármazottainak tekinthetőek. Az eurázsiai csupán modern küllemi "újrateremtése" a kihalt rénszarvasőrző spicceknek. Külön kell megemlíteni a lundeHunkot, ezt a különleges sziklamászó tehetséget. A lundára való vadászat nélküle nem lenne lehetséges. Különleges anatómiai felépítése, a mellső végtagok 900-ban kifordítható könyökizülete, a hátsók erőteljes ötödik ujja egyedülállóvá teszik ezt a specialistát. Tekintve, hogy hazájában az ember ősidők óta vadászik a lundára és a lunda tojásaira a járhatatlan sziklameredélyek fészkelő helyein, a fajta eredete is a múlt ködébe vész. Nyilvánvaló tehát, hogy létezésének gyökerei sokkal mélyebbre nyúlnak, mint azt a kynologiai irodalom feltételezi, függetlenül attól, hogy a világ mikor vett tudomást róla. Ezt támasztja alá sajátosságainak szilárd öröklődése is.

A germán népek kultúrájában is fontos helyet töltenek be a kutyák. Erre utal többek között az alvilághoz kötődő mitikus szerepük.

Mitológiai tartalmú a stockholmi Állami Történeti Múzeumban látható, 174 cm magas, Jurulf emlékére (Kr.u. 775 körül) állított rúna feliratos kő is. A Valhallába (Valhöll), a halottak birodalmába Ódin lován - a nyolc lábú paripán, Szleipniren (ó-izlandi: Sleipnir) - érkező Jurulfot (magának Ódinnak, vagy Ódin fia Hermodnak képében?) egy, egyik kezével ivószarut nyújtó, a másikban a ház kulcsait tartó, Valkűr fogadja. A lovas valósággal táncol a nyeregben, úgy örül, hogy végre helyben van. A portyán odaveszett Jurulf lelkét kísérő, nagytestű, lógófülű kutya ábrázolása az ilyen jellegű ebek germán népek közötti létét bizonyítja.

A finn-ugor nyelvi közösség (Kr.e.: III.-II. évezred) népei a közös szállásterületnek tekinthető Urál és a Volga vidékéről a Kr.e. I. évezredre széttelepültek. Egyesek (finnek, karélok, észtek, stb.) a Baltikum vidékét, mások a Skandináv félsziget északi részét (lappok), megint mások Kelet-Európa erdős övezetét (merják, muromok, csudok) foglalták el. A szakirodalom szerint a szétköltözést követően alakult ki a balti finn népek, a lappok, mordvinok, marik, udmurtok, komik, obi-ugorok mitológiája. E világ legkorábbi ismert forrásai a Kr.u. I. századból származnak. A kutya előfordulása ebben a hitvilágban a korai pogány természet-kultusz emlékeként őrződött meg.

A mai finn és lappföldi spiccek, a lappföldi pásztorkutyák nevükben viselik ugyan egy-egy nép nevét, ám felmenőik kitenyésztésében valószínűleg több skandináv nép is részt vett. Nem szabad ugyanis soha megfeledkeznünk, arról az egyre bizonyosabb tényről, hogy már a neolitikum idején is igen élénk kereskedelem folyt, s ennek kapcsán, ma szinte elképesztő távolságokat járt be az ember. Éber társa pedig, végszükségben önjáró élelmiszer-tartaléka, hűségesen kísérte. A kialakult és tartós kereskedelmi kapcsolat pedig a háziasított kutyaelterjedését, a helyi változatok, "fajták" vérfrissítő találkozását is jelentette.

A Kr.e. I. évezredből származó, a közép-kaukázusi "Kobán" kultúra köréből ránk maradt bronz hajtű (nézetem szerint szakrális célra készült bronz balta kicsinyített mása) spicc típusú vadászkutyái, összevetve a szkíta arany nyaklánc nyulat űző vadászebével, érzékletesen tárják elénk azt a hatalmas utat, melyet az európai és ázsiai kultúrák érintkezésénél létrejött ókori barbár kultúrák is bejártak a fajtatenyésztés útján. Ez az út a kutyával, annak használati értékével szemben fellépő igényesség történetéről szól. A szkíta ékszer ebe fenotípusában és használati módjában a görögök kedvelt hajtóebeire fajzik, velük való azonossága nem kizárható.




Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)