A kutyáról általában
Kutya, farkas vagy farkaskutya? 2.
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Stefan Siman  |  2010. december 13.

Kutya, farkas vagy farkaskutya? 2.

A farkas és a kutya külső és belső tulajdonságainak azonossága, különbözősége, egymásra hatása az egyszerű kutyatartókat és a tudomány képviselőit a mai napig is egyaránt foglalkoztatja. A farkas és kutya keresztezésének eredményei azonban mind a mai napig nagyon szélsőségesnek mondhatók.


A korábbi évtizedek néhány próbálkozásából az FCI által elismert kutyafajták is létrejöttek, amelyeknek ugyan gyakorlati biológiai vagy használati értéke meglehetősen kevés van, de legalább ezeknek a mesterségesen alkotott új kutyafajtáknak a további szaporulata, minősége és a kutyás társadalomba történő beilleszkedése többé-kevésbé ellenőrzött. Némelyik kutyafajta pedig, bár hivatalos vagy köznyelvi elnevezésében benne van a "farkas" szó, csak részben vagy egyáltalán nem mondható kizárólagosan farkas és kutyakeverékéből származó kutyafajtának. Az alábbiakban négy különböző kutyafajtáról lesz szó, amelyek valamilyen fokon és formában összefüggésben vannak a farkassal.

Német juhászkutya
FCI-standard sorszáma: 166
FCI-beosztás: 1. fajtacsoport, pásztor és juhászkutyák
Szekció: 1. szekció, juhászkutyák
Származási hely: Németország
Az érvényes standard kiadása: 1991. 03. 23.

Az általános magyar köznyelv gyakorta nevezi a német juhászkutya fajtát "farkaskutyának". Ennek elsődleges oka az állat küllemére vezethető vissza, mert a német juhászkutya és az európai szürke farkas kinézetben nagyon sok hasonlóságot mutat. Egy laikus szemlélő számára, aki nem ismeri a német juhászkutyafajta standardleírását, a farkassal kapcsolatos információit pedig csak képekről, rajzokról, valamint a közismert "Piroska és a farkas" meséből meríti, egyértelmű a testméretnek, a fej formájának, a szőrzet minőségének, a lelógó és lompos faroknak, a fölfelé álló hegyes füleknek a farkashoz való nagyfokú hasonlósága.

A fajta kialakulása a jelenlegi Németország területén a XIV-XVI. században állattartással foglalkozó pásztorok kutyáira vezethető vissza. Ezeknek a kutyáknak a kiválasztott egyedeit A. Heim professzornak, a fajta egyik elismert korabeli szakemberének kutatásai szerint 1870 és 1900 között több alkalommal is farkasokkal keresztezték. A fajta egyik első tenyésztőjének, O. Rahmnak egyik kan kutyájáról utólagosan végzett vizsgálatok egyértelműen kimutatták, hogy farkas és kutyakeverék volt.

A juhászkutyáknak farkasokkal való keresztezésére irányuló különböző tenyésztői próbálkozások következményei 1920-ra már olyan nagyfokú viselkedési problémákat okoztak a meglévő populáció egy részénél, hogy A. Heim úr felhívást intézett minden német juhászkutya-tenyésztőhöz, hogy vonják ki a további tenyésztésből az összes "farkasjellemmel rendelkező kutyát". Ezt a kérését az is alátámasztotta, hogy maguktól a juhászoktól, pásztoroktól nagyfokú ellenállás volt tapasztalható a farkassal kevert német juhászkutyákkal szemben. Akik a kutyát valóban a mindennapi munkájuk során használták, azok nem igen értették meg, hogy miért kell az ember által évezredeken keresztül egy állatfaj jelleméből kiszorított vadállat-tulajdonságokat - mint pl. a menekülésre való hajlam, óvatosság, meggondoltság, erős vadászösztön - ismét egy juhászkutya jellemzőivé tenni. A küllemi változások mellett ugyanis ezek a tulajdonságok is egyre inkább jellemzővé váltak a korabeli tenyésztők, állatkerti dolgozók, kutyaszaporítók által végzett keresztezésekből létrejött keverékeknél és hibrideknél.

A fajta létrehozásában és a tenyésztők összefogásában úttörő szerepet játszók 1891-ben hozták nyilvánosságra a német juhászkutya első standardleírását, amely jó néhány pontban eltért a jelenleg ismert és elfogadott fajtaleírástól. Majd 1899. április 22 -én Max von Stephanitz bajor gróf elnökletével megalakult az első német juhászkutya-egyesület. Az időpont nagyjából egybeesik a tenyészkönyveknek és törzskönyveknek angol mintára történő bevezetésével. Az ebből a korból fennmaradt első kennelnevek és a szaporulat nyomonkövetésének lehetőségei egyértelműen arra utalnak, hogy az első évtizedben rendkívül nagy beltenyészet (kb. 40 %) jellemezte a német juhászkutyafajtát.

Ma már közismert kinológiai tény, hogy ha egy-egy kutyafajtát nem a használati jellemzők, tulajdonságok, értékek, hanem csak a külalaki paraméterek alapján tenyésztenek, akkor hamarosan elveszti pozitív karakterbeli és egyéb belső tulajdonságbeli értékeit, ami a további szaporulatra nézve hosszútávon bizonyos fokú pszichikai károsodást jelent. ugyancsak különleges veszélyt okozhat, ha a külső formai megjelenés elérésének célja az állat csontozatában, koponyaformájában, testi, szervi felépítésében okoz maradandó elváltozást és rendkívüli kárt.

Ebben a témakörben Dr. Helmut Raisernek, a német juhászkutyás tábor világszerte nagyra becsült szakemberének közzétett kritikus tanulmányai és publikációi joggal rázták föl nemcsak a fajta szerelmeseit, ha nem az egész kutyás közvéleményt. Különösen az "elöl kutya, hátul béka" (nem alaptalan!) kijelentés borzolta föl leginkább német juhászkutyás berkekben a kedélyeket. főleg azért, mert egy világszerte burjánzó milliós üzlet szépnek látszó állóvizébe dobta bele a követ, ki tudja, meddig és mekkora hullámokat kavarva vele. Az adatokkal és tényekkel bőven alátámasztott tanulmány három fontos témakört érintett:

- a csakis kiállításra, küllemre tenyésztett populációt,
- a minél nagyobb teljesítmény elérésére tenyésztett ún. munkakutya-populációt
- a szerző német juhászkutyafajtát illető saját fölismerését.

Az első témakörben kifejtette, hogy a kiállításokon ilyen-olyan és ennyi-annyi díjat kapó egyedek leszármazottainál átlagon felül magas a csontozattal összefüggő megbetegedések száma, valamint ezeknek a kutyáknak a különféle allergiás megbetegedésekkel szembeni ellenálló képessége sokkal gyengébb, mint a többieknek. Továbbá összehasonlította ezeknek a tenyészvonalakból származó kutyáknak az arckifejezését a nem show-németjuhászoknak az arckifejezésével, aminek az lett az eredménye, hogy a kiállítási normáknak jól megfelelő kutyák nagyobb arányban rendelkeztek unalmas, buta, üres, semmitmondó arcmimikával, mint a másik csoport állatai. Ez utóbbi vizsgálati eredmény oka arra vezethető vissza, hogy ezekben a kutyákban, bár genetikailag az eredeti feladatok elvégzésére hivatott ösztönök valamely fokon még megmaradtak, az ösztönök kielégítése, a feladatok, cselekvések célja és azok megoldása már generációkon keresztül nem biztosított számukra.

A második csoportba tartozó német juhászkutyák problémája Dr. Raiser szerint a '70-es évekig vezethető vissza. Ekkor indult meg a különböző kutyás sportok területén az erős nemzetközi konkurencia, és ebből eredően a járulékos költségekből fakadóan a máig fokozódó teljesítményelvárás. Megállapítása szerint a versenysportokban résztvevő német juhászkutyák között rohamosan terjedő különböző gerincbetegségeket évtizeden keresztül figyelmen kívül hagyták a gazdák, a fajtaszervezetek és a tenyésztők. Azoknak az európai német juhászkutyáknak a körében, amelyek a kutyás sportokban eredményesen szerepeltek, állatorvosi statisztikák szerint a csontozati megbetegedések 90%-át a hátsó lábakkal összefüggő betegségek (cauda equina és spondylosis) tették ki ("hátul béka"). Figyelemreméltónak ítélhető Dr. Raisernek az a tényeken alapuló következtetése is, hogy jelenleg a kutyás sportokat űző német juhászkutyák átlagosan 7-8 évig élnek, két évtizeddel ezelőtt pedig 9-11 évig éltek.

A tanulmány harmadik részében a német juhászkutya-populáció jelenlegi egészségügyi problémaköréről fejtette ki saját feltételezéseit. Mivel ennek a kutyafajtának a teljes hátsó részét évtizedek óta különböző stílusbeli, esztétikai, használati ideológiák szerint alakítgatták a tenyésztők, a gerinc hátsó harmada, a medencecsontozat és a hátsó lábak többszörös átalakuláson mentek keresztül. Ezen folyamat során optikailag a kutyát szinte kizárólag oldalnézetből vették figyelembe, teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy az oldalnézeti forma elérése végett pl. a gerinc-csatorna átmérője kisebb lett, aminek következtében az idegszálak összenyomódhatnak, (cauda equina), vagy olyan helyeken fejlődnek csontszövetek, ahol nem kellene, ami szintén negatív hatással lehet az idegszál-összeköttetésekre (spondylosis). Több "hátul béka" testformájú német juhászkutya bonctani vizsgálatának eredményeként megállapította, hogy ezeknél a kutyáknál a gerincoszlop hátsó részén egy mandzsettaszerű csontképződmény alakult ki. Ebből eredően feltételezhető, hogy azok a német juhászkutyák, amelyek a lejtős hátú változathoz tartoznak, kb. 2 -3 éves korukat követően a halálukig bizonyos fokú fájdalomérzettel élik le életüket.

Nem ártana a német juhászkutyatenyésztőinek és a fajta további jövőjéért felelős embereknek elgondolkodniuk a Dr. Raiser által föltárt tényeken, éppen az általuk olyan nagyra becsült és nem ritkán a megélhetésüket biztosító kutyák érdekében.

 

Ír farkaskutya
FCI-standard sorszáma: 160
FCI-beosztás: 10. fajtacsoport, agarak
Szekció: 2. szekció, drótszőrűek
Származási hely: Írország
Az érvényes standard kiadása: 2001. 03. 13.

A magyar szóhasználat mellett az angol (Irish Wolfhound) és német (Irischer WolfsHunk) elnevezés szerint is szerepel a farkas szó az ír farkaskutya nevében. Az elnevezés azonban ebben az esetben nem annak köszönhető, hogy ez a kutyafajta közvetlenül a farkasnak és a kutyának a kereszteződésből jött volna létre. A XVI-XVII. században Írországban a vadászok ilyen, rendkívül bátor, nagytestű, erős, higgadtságát minden körülmény között megőrző kutyát használták a őzek, szarvasok, vaddisznók és a farkasok vadászatára. Ennek a kutyafajtának a kialakulása a kelták vadászati szokásaira, valamint a szigetvilág időjárási viszonyaira vezethető vissza. A fajta kialakulásának történetét követve jól megfigyelhető, hogy kezdettől fogva nagy hangsúlyt fektettek ezeknek a kutyáknak a szőrzetére és betegségekkel szembeni természetes ellenálló képességére, megőrizve az agárszerű testfelépítést.

Az első írásos említés egy "drótszőrű, magas testalkatú, agárszerű vadászkutyáról" egy római konzultól származik, a Krisztus utáni 391. évből. ugyanilyen kutyák ezidőtájt a jelenlegi Írország területén élő kelta nép körében honosak voltak, s e fajta minden bizonnyal azonos a kelta Cu-Chulainn legendában szereplő hatalmas kutyával. Szintén írásos dokumentum maradt fönn arról, hogy az I. évszázad végén, uiseneach kelta vezér a menekülése során 150 ilyen kutyát magával vitt Skóciába.

A XV. században több királyság területén rendeletek szabályozták a vadászkutyák tartását. A brit területeken például minden grófságban kötelezték az állattartó gazdaságokat 24 darab olyan vadászkutyatartására, amelyek egyrészt védelmet nyújtottak a farkasokkal szemben, másrészt a farkasvadászatokon hatékonyan közreműködtek. Erre a célra kiválóan megfeleltek az ír farkaskutyák ősei. A XVII. században, az európai királyi udvarokban, különösen a skandináv vidéken, nagyra becsült ajándékként kezelték az Írországból származó vadászkutyáknak azon változatait amelyeket jelenleg ír farkaskutyaként ismerünk, és ez természetesen nagyban hozzájárult ennek a kutyafajtának az elterjedéséhez.

Később a fajta majdnem teljes mértékben kipusztult, és csak egy lelkes kutyabarátnak, Captain Grahamnak köszönhetően kezdett a XIX. század második felében ismét elterjedni. Graham úr olyan kutyát akart, amelyik "otthon olyan legyen, mint egy bárány, de a vadászaton olyan legyen, mint egy oroszlán". Ennek a célnak az eléréséhez a kutyafajta kialakítása során a deerhound, a barsoi (orosz agár) és a német dog fajták játszottak még szerepet. Arról nincs dokumentum, hogy ennek a kutyafajtának a tenyésztése során farkassal történt keresztezésre került volna sor.

Az Ír Kennel Club 1879 áprilisában első alkalommal írt ki külön kiállítási osztályt ezeknek a 70 cm marmagasságot meghaladó, durva tapintású szőrzettel rendelkező kutyáknak. Majd nem sokkal később, 1885-ben megalakították az első önálló Ír Farkaskutya Fajtaklubot. A XX. század elejétől ez a kutyafajta az ír nép számára a kelta gyökerekből származó ír kultúra élő szimbólumává vált. A fajta több évszázadon keresztül végigvonuló történelme végül is a közelmúltban érte el a nemzetközi tenyésztői elismerést: 2001 tavaszától az ír farkaskutyaaz FCI által elismert kutyafajta lett, az agarak csoportjában.

Legendás vadászhőstettei és rendkívüli méretei ellenére az ír farkaskutya napjainkban inkább társas állat, mint vadászatra használt kutya. Szereti otthonát, szelíd, ragaszkodó, és meglepően jól viszonyul a gyerekekhez.

Saarloos-farkaskutya
FCI-standard sorszáma: 223
FCI-beosztás: 1. fajtacsoport, pásztor és juhászkutyák
Szekció: 1. szekció, juhászkutyák
Származási hely: Hollandia
Az érvényes standard kiadása: 1999. 01. 22.

A holland Leendert Saarloos úrnak, a róla elnevezett kutyafajta kitenyésztőjének az eszméje az volt, hogy a farkas éles érzékeit összepárosítsa a német juhászkutya tanulékonyságával és emberhez való kötődésével. Saarlos úr, miután hajószakácsként bebarangolta a fél világot, nem kevés ismeretet szerezve az állatvilágról, a '30-as évek elejétől állatmenhely-szerű telepet alakított ki a telkén, ahol a kutyák kerültek a középpontba. A telepen végzett megfigyelései alapján arra a következtetésre jutott, hogy a korabeli kutyák sokat veszítettek a természetes viselkedésformáikból. Saját céljául azt tűzte ki, hogy olyan új kutyafajtát tenyésszen ki, amely sokkal jobban hasonlít a faj vadonélő őseinek pszichikai és testi adottságaihoz, mint a korabeli házi kutyák. Az egész folyamat történetét, az első pillanattól kezdődően, mindenre kiterjedő részletességgel írásban, később fényképekkel dokumentálta. Az ebbe az irányba tett első lépésként Gerhard nevű német juhászkutya-kanját több alkalommal is pároztatta a telepen élő, Fleur névre hallgató farkasszukával. Ettől a két szülőtől összesen 20 kölyök született, ezeket az első generációs keverékeket kizárólagos szelekció alapján, ismételten német juhászkutyákkal pároztatta tovább, messzemenőkig figyelembe véve tanácsadójának, Dr. L. Haagedoor genetikusnak a véleményét.

A II. világháború során a meglévő kutyák egy része elpusztult. A háborút követően a maradék állományt a Hollandiát is nagyban érintő szopornyicafertőzés vitte el. Mivel Saarloos úr az állatok általános, betegségekkel szembeni ellenálló képességét és a fertőzésekkel szembeni rezisztenciáját szándékosan magas szintre akarta emelni, a szaporulatot nem látta el védőoltásokkal. Az új fajta kialakításának reményét azonban továbbra sem adta föl. Még akkor sem, ha a további generációk során részben ugyanazt tapasztalta, mint mások, akik farkast és kutyát kereszteztek: az álló fülek, a lógó, lompos farok könnyedén elérhető célok, de a bizalmatlan, óvatos vadállati tulajdonságok kiszűrése, illetve elfogadható szinten tartása továbbra is a legnagyobb bizonytalansági tényező marad.

Az új kutyafajta létrehozása csaknem teljesen meghiúsult, amikor egy családi szerencsétlenség kapcsán a kutyáinak egy korábban figyelmen kívül hagyott tulajdonsága került előtérbe. Miután felesége megvakult, Saarloos az egyik kutyáját vakvezető kutyának kezdte tanítani és alkalmazni. A kutyának ezen a területen nyújtott alkalmazkodóképessége és sikere mutatta meg átmenetileg az új kutyafajta használati értékeit. Ezen föllelkesedve azonnal vakvezető kutyákat tenyésztő és kiképző intézetet alapított, ám a siker nem tartott sokáig. Az időközben történt változások (megnövekedett utcai forgalom, új külső ingerek stb.) a saarloos kutyafajta számára lehetetlenné tették, hogy megfeleljen a vakvezető kutyákkal szembeni magas szintű elvárásoknak. ugyancsak sikertelenségbe torkolltak a fajtának rendőrségi feladatokat ellátó és vízimentő-kutyaként való alkalmazására tett próbálkozások is.

A legutolsó farkassal történő párzást 1963-ban jegyezték föl, amelynek elsődleges célja a további beltenyészet megakadályozása és az önálló, új kutyafajta hivatalos elismertetésének lehetősége volt. kutyatenyésztői elképzelésének gyümölcsét Saarloos úr már nem érhette meg, 1969-ben meghalt. A telep működését, a tenyésztést, az elismertetést, a tenyésztői szervezet és klub irányítását a család örökösei vették át. munkájuk eredményeként az új kutyafajta a megálmodójáról kapta hivatalos nevét, és lett 1975-ben a Holland Nemzeti Kynológiai Szervezet által kidolgozott standard szerint mint tizedik holland kutyafajta elfogadott, majd 1999-ben FCI által nemzetközileg is elismert kutyafajta.

A fajta gondozását jelenleg a Hollandiai Saarloos Farkaskutya Egyesület végzi, különös figyelmet fordítva az egészségre, a karakterre és az anatómiai működőképességre. Rendkívül szigorú ellenőrzés mellett, a Hollandián belüli éves szaporulatot maximum 50 kölyökkutyában állapították meg, példamutatóan megakadályozva ezzel a fajtának divattá válását, elüzletiedését, az ellenőrizhetőség keretén túlmenő tenyésztését.

Csehszlovák farkaskutya
FCI-standard sorszáma: 332
FCI beosztás: 1. fajtacsoport, pásztor és juhászkutyák
Szekció: 1. szekció, juhászkutyák
Származási helye: a korábbi Csehszlovákia (jelenleg Szlovákia a fajta tenyésztési felelőse)
A standard kiadásának kelte: 1999. 09. 03.

A fajta eredete 1955-ig nyúlik vissza, amikor a mérnök-biológus Karl Hartl úr, Libéjovicében egy fogságban tartott kárpáti farkasszukát (Brita) a német juhászkutya-kanjával (Cézár) pároztatott. A próbálkozás tudományos célja elsősorban az volt, hogy választ kapjon a kérdésre: mennyire befolyásolja a farkassal való keresztezés a születendő keverékek további fogamzási, szaporodási tulajdonságait? A próbálkozásra 1958-ban fölfigyelt a korabeli csehszlovák hadsereg katonai munkakutyákkal foglalkozó őrnagya, Frantisek Rosik úr, és részlege gyors elhatározással magáévá tette a további tevékenységeket. Titkos megbízásból és természetesen a felügyelete mellett egy biológiai kísérletsorozatra került sor, melynek célja az volt, hogy a német juhászkutyából és a tátrai farkasból egy új munkakutyát tenyésszenek ki, amely temperamentumával, kitartó munkabíró-képességével, tanulékonyságával és tájékozódóképességével minden korábban ismert kutyafajtát fölülmúl. A tenyésztési kísérlet párhuzamosan két vonalon történt, egy farkasszukának német juhászkutya-kannal, illetve egy kan farkasnak német juhászkutya-szukával történt pároztatásából kiindulva. Mindkét szaporulat alkalmasnak bizonyult a további tenyésztésre. A hibridek további keresztezését a határőrség különböző kenneljeiben 10 éven keresztül folytatták, majd lezártnak tekintették az új kutyafajta létrehozására tett próbálkozást. 1966-ban kérvényezték az új fajta fölvételét a nemzeti tenyésztői szövetségbe, lehetővé téve ezzel a törzskönyvezést, és ezzel a német juhászkutyafajtától való teljes elkülönülést.

Biológiai szempontból erősen kérdéses és vitatott, hogy egy új állatfajta tökéletes egyedeinek kialakulásához 10 év (3-4 generáció) elegendő lenne. A kutya származásának minimum 14 ezer éves múltjából és sok kutyafajta kialakulásának több száz éves történetéből eredően a csehszlovák farkaskutya létrejöttének gyorsasága joggal ad okot a pesszimizmusra. Ami a keverékek, hibridek, majd a későbbiek folyamán az új kutyafajta fizikai és pszichikai tulajdonságait illeti, több figyelemreméltó adat látott már nyilvánosságot a fél évszázaddal ezelőtt kezdődött kísérlet eredményeiből.

A fogamzási tulajdonságot illetően a keverékek nem mutattak a későbbiek során változást az átlagos német juhászkutyákhoz képest. A születendő kutyakölykök átlagos száma nem emelkedett, és nem csökkent. A született szukák 2/3 része csak évente egyszer tüzelt, tehát a szexuális ciklusukat nagyrészt a farkastól örökölték. Az F1. generáció leszármazottainál a farkas-viselkedésformák közül az óvatosság, a menekülési hajlandóság, az agresszivitás a távolságtartó zónán belül 100%-osan megmutatkoztak. Az F1. generáció leszármazottainál az agy térfogata a farkasnak megfelelő maradt, a szőrzet színét az F1. és a F2. generáció egyedei szinte teljes mértékben a farkas-elődtől örökölték.

Nagy különbség mutatkozott a keverékek és a német juhászkutyák között a test fizikai teljesítményét és az azt követő regenerálódást illetően. A kísérlet során a német juhászkutyák nem bírták a tervezett 100 km gyaloglást/futást. Az 50 km-es táv megtételét követően 10-12 óra pihenés volt szükséges ahhoz, hogy ismételten teljesítőképessé váljanak. Ezzel szemben a hibridek problémamentesen teljesítették a 100 km-es távot, és 4 óra pihenést igényelt a regenerálódásuk. A hibridek és a későbbi csehszlovák farkaskutyák a 100 km megtétele alatt átlagosan 12 km/óra haladási sebességet értek el, meghaladva a német juhászkutyák 50 km-es távon mutatott átlagsebességét. A hibridek szagelemző- és szagfelismerő-képessége fölülmúlta a német juhászkutyák képességeit. A kísérlet tíz éve alatt a keverékek és a hibridek sokkal nagyobb ellenálló-képességet mutattak a meleg, a hideg és a nedvesség ellen, mint német juhászkutyatársaik.

Az F3. generáció egyedeivel kezdtek el foglalkozni a katonai kutyakiképzők. A klasszikus, korabeli módszerekkel nem tudták az állatokat olyan képzettségi, engedelmességi szintre hozni, hogy megfeleltek volna az akkori "őrző-védő munkakutya-vizsga" követelményeinek. A német juhászkutyák túlnyomó része ugyanolyan módszerekkel történő kiképzést követően könnyedén, rutinszerűen megfelelt a vizsgán.

Az F3. és F4. generációból származó egyedek egy része különböző helyszíneken katonai és határőrségi szolgálati kutyaként élte le életét. Az F3. generáción fölismert tulajdonságok ismeretében a keverékek és hibridek további tenyésztésébe bevonták a Bychoryban lévő rendőrségi kynológiai központot is. Az ott élő és szolgálatot teljesítő, rendkívül kiváló képességű német juhászkutya-szuka, Asta lett a következő generáció anyakutyája. A '70-es évektől a keverékek túlnyomó része a Pozsony közelében lévő Malackyban kialakított határőrségi kennelben folytatta az életét, új kutyafajtaként, csehszlovák farkaskutya elnevezéssel. utólag az is megállapítható, hogy a fajta kialakulásának történetében 1982-ig (legalábbis a hivatalos följegyzések szerint) négy telivér farkas (két kan és két szuka) biztosította az új kutyafajta genetikai variációit.

1982-ben az akkori Csehszlovák kutyatenyésztők Nemzeti Szövetsége hivatalosan elfogadta a fajtát, megalakult a Csehszlovák Farkaskutya-Tenyésztők klubja, ezzel lehetővé téve a kutyák civil tenyésztők általi továbbtenyésztésének lehetőségét. Hosszas bürokratikus harcok után 1989-ben sikerült az FCI előzetes elismerését is kieszközölni. Röviddel ezt követően 1993-ban az ország két részre szakadása tovább borzolta a kedélyeket a csehszlovák farkaskutya jogi és adminisztrációs hovatartozását illetően. Végül a szlovák kutyatenyésztők győzedelmeskedtek a bejegyzett tenyésztők nagyobb száma miatt, ezért jelenleg a szlovák tenyésztők mondhatják magukénak ezt a kutyafajtát.

A katonai használat során az eredményes munkavégzés érdekében az egyik elvárás volt, hogy az új kutyafajta egyáltalán ne, vagy csak elvétve adjon ugató hangjelzést. Ezért a ceskoslovensky vlcak - ahogy nem kis büszkeséggel a szlovákok ezt a fajtát nevezik - csak vonyító, nyüszítő, farkasüvöltéshez hasonló hangokkal reagál a külső ingerekre. Ebből eredően a csehszlovák farkaskutyák a többi kutyafajtától eltérően jóval gyakrabban próbálnak más módon kommunikálni, megértetni magukat embertársaikkal. A kutyák testbeszédjeleit kevésbé ismerő és tapasztalatlan kutyatartók esetében a félreértések gyakorta összetűzésekhez vezethetnek.

A csehszlovák farkaskutya 1999-ben elfogadott standardleírása azon kevesek közé tartozik, amelyekben a pszichikai viselkedésproblémák és a viselkedészavar kizáró ok a kutya továbbtenyésztése szempontjából. Jelenleg Szlovákiában évente kb. 200, Csehországban kb. 100 kölyökkutya születik ebből a fajtából.

 

Értékes keverék kutyák?

Az Európában élő kutyák száma a '80-as években rendkívüli mértékben (kb. 20 %) megemelkedett. Ennek oka - az ezirányú szociológiai felmérések szerint - egyrészt az emberek jobb gazdasági körülményeivel, másrészt a kutyán keresztül a természethez való ragaszkodás igényével, harmadrészt az időszakban elterjedő kriminalitás elleni védekezés igényével volt magyarázható. Figyelemre méltó, hogy a rendelkezésre álló EU és USA adatok szerint a törzskönyvezett és a törzskönyvvel nem rendelkező, de azonos fajtától származó kutyák a két területen élő populációnak jelenleg csak kb. 25 %-át teszik ki. Tehát egyfajta "vissza a gyökerekhez" irányzat kialakulása figyelhető meg, különösen a fiatal kutyatartó generáción belül, amely szerint egyre népszerűbbek a "korcs, keverék, mix" (különféle fajtájú kutyák keveredéséből származó) állatok. Ezek a kutyák talán nem olyan szépek (ez az esztétikai fogalom természetesen az idők folyamán szintén változott, pld. egy a XIX. század végén írásban rögzített leírásához képest), de esetleges egyéb tulajdonságuk (betegségekre való hajlam, intelligencia, elérhető életkor, immunrendszeri előnyök stb.) révén jobban kielégítik az embernek az állattal szemben támasztott igényeit.

A kutyafajták némelyike ezzel szemben szinte eredménytelenül küzd a helytelen tenyésztési célok, az idejétmúlt fajtaleírások, genetikai hibák, rosszul értelmezett küllemi elvárások, különböző anatómiai és szervi (úgynevezett "fajtaspecifikus") betegségek okozta károk ellen. A tenyésztőknek és a tevékenységüket irányítani és ellenőrizni hivatott különféle szervezeteknek nem ártana változtatniuk néhány vonatkozásban a korábbi gondolkodásmódjukon. Egyfajta egyensúlyt lehetne teremteni az ember legrégebbi társas állatának fajon belüli sokrétűsége, a jelen kutyatartóinak elvárásai és a biztosítható, de még a fajnak megfelelő tartási körülmények, valamint a jövő kutyáinak egészségének előtérbe helyezése között.

A különféle kutyafajták és a vadonélő farkasok egyformán a világ ökológiájának és kultúrájának részeit képezik. Közös érdek ezt megőrizni, ami csak a biológiai, ökológiai, kinológiai ismereteknek a tudatában, az önző emberi célok mellőzésével lehetséges.

Gondoljon rá, Ön most a kutyája helyett is olvasott - az ember és a kutya jobb együttéléséért.



nyitókép: archív

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)