A fajtatenyésztés története
A fajtatenyésztés története XI.
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Barba Rafael Péter  |  2012. április 24.

Az amerikai kontinens történeti múltja számos megválaszolatlan és talán soha meg nem válaszolható kérdést vet fel a kynológusok számára.


 

 

Miután ember és kutya története nem választható el, mint láttuk, tisztázni kellene: mikor népesült be a kontinens, kik voltak az első betelepülők, s voltak-e már kutyáik?

A vélemények megoszlanak. Egyesek, utalva a feltárt régészeti leletekre (pld.: olmékok negroid vonásai), feltételezik, hogy a bevándorlás döntő részben Északkelet-Ázsiából, kisebb részben az óceániai szigetvilágból: Mikronéziából és Polinéziából valósult meg. Amiben jobbára egyetértenek a kutatók, az az, hogy Amerikába a morfológiailag modern típusú ember, a homo sapiens hatolt be, hozzávetőleg 25-20 ezer évvel ezelőtt.

Ebben a jégkorszakbeli időben a Bering-szoros helyén földhíd kötötte össze Ázsiát és Amerikát. Az őskori vadászok - a csordakövető életmódnak megfelelően - követték a kelet felé vonuló hatalmas csordákat, s így velük együtt jutottak el az Újvilágba, csakúgy, mint a ragadozók (pld.: a farkas is). Ebben az időben - véleményem szerint - már létrejött az ember és a canidák egyes képviselői között, a korábbiakban már leírt, érdekközösségen alapuló együttműködés, ami végül a háziasított kutyát eredményezte.

A több migrációs hullámban behatoló ember részint szárazföldi, részint - a partok mellett hajózva - vízi úton népesítette be a kontinenst.

Az ember térfoglalását bizonyító legkorábbi ismert lelőhelyek: Kr.e. 10.000 körül (alsó-paleolítikum) El Jobo (Venezuela); 10.000-8.000 között (középső-paleolítikum) Clovis és Folsom kultúra - erre az időre tehető több nagytestű állat kipusztulása; Yukon térségében Old Crow (Öreg Varjú) lelőhely; sarkvidéken 9.000-6.000 között: kőeszközök; Lemhi County (USA, Idaho) Kr.e.: 9.000 körül óvilági típusú kutya; Dél-Amerikában 10.000-6.500 között Las Vegas-kultúra; számos lelet az Andok barlangjaiból. Kr.e.: 9.000-re a kontinens legtávolabbi pontjára is eljut az ember. Bökönyi Sándor említ, mint legkorábbi észak-amerikai kutyaleletet, egy Kr.e.: 8.500 tájáról származó óvilági típusú ebmaradványt.

Brentjes bizonyítottnak látja, hogy az újvilági kutyaháziasítása Közép-Amerikában a Kr.e.: III. évezred előttre már megtörtént. Kiindulási alapfajtának óvilági - az elő-ázsiai páriakutyának megfelelő -, közepes termetű, primitív kutyát vél. Ebből az alaptípusból tenyésztettek volna ki azután egy rövid lábú "tacskó"-t, egy "bulldog"-ot és egy "juhászkutya"-t. Az inkák mopszliszerű ebét is említi. Különösnek tartja, s kiemeli, hogy a Mexikótól Brazíliáig terjedő terület, valamint az Andok kutyái nem ugattak. Új vonásként értékeli a meztelen kutyák megjelenését. Állítása szerint mesterséges szőreltávolítási eljárásokat is alkalmaztak. Ezeket az ebeket, mint étkezési célra tartott, kicsiny, hízásra hajlamos, tacskószerű jószágokat írja le, melyekre az európai megjelenés után (sertés, juh) már nem volt szükség. Dél-Amerikában áldozat és levágás céljára a tengerimalac tenyésztésére hivatkozik.

Osztályozásával lényegében egyezik Nehring professzoré (1884.), aki: egy juhászkutya-, egy tacskószerű- és egy "bulldog"-típust, az úgynevezett inka vagy csincsa bulldogot említ.

Daub, R. szól még egy teljesen ismeretlennek mondott ős-amerikai agárszerű formáról is, ám elismeri, hogy a kontinensen nem alakult ki egyetlen igazi agár sem.

Brentjes véleményéhez visszatérve, nem hallgatható el, hogy megállapításai nem mindenben oszthatóak. először, a datálás kérdése. Az, hogy a kutyamikortól tekinthető háziasított állatnak, legjobb meggyőződésem szerint soha nem lesz egy konkrét dátumhoz köthető. Bizonyosra vehető viszont, hogy egy több ezer éves folyamat eredménye a "végtermék", s az ember és a kutya-ős együttélése már a kőkorszakban megvalósult - meglehet, a domesztikációs jegyek még nem rögzültek -, azaz az Újvilágot meghódító embert már segítette e négylábú vadásztárs. Igaz, bizonyító régészeti leletekkel még nem rendelkezünk.

Óvatlan megállapítás a meztelen kutyák tenyésztésének Újvilághoz kötése is, mivel ez nem ad választ a szőrtelen óvilági fajták létezésére. Figyelemre méltó viszont az ugatással, illetve annak hiányával kapcsolatos megjegyzés. Tudjuk, ez egyes ősi típusú óvilági fajtákra is jellemző, ám ezek a kutyák nem csak hogy nem ugattak, de a szó szoros értelmében némák voltak. Hogy ez anatómiai adottságból, rendkívül magas ingerküszöbből, esetleg emberi beavatkozásból következik, már aligha kideríthető.

Az említett mesterséges szőreltávolítási eljárások a tenyésztő ember szelekciós szempontjait jelzik.

Emlékeztetnem kell az olvasót, arra a már utalt szakmai véleményre, mely szerint az újvilági kutyakialakulásában helyi, őshonos canidák is szerepet játszhattak, nevezetesen: a Cynodesmus. De vajon a Cynodesmus, vagy az afrikai és indiai kutyák ősének vélt Temnocyon genetikai értelemben nem túl távoli előd ahhoz, hogy későbbi utódaik egymással keresztezhetőek legyenek? Felvetődik ugyanakkor az újvilági kutyák néhány fajtájának verejtékező képessége, valamint a fentebb említett, állítólagos némaság. A tudomány adós a megnyugtató válasszal, s meglehet, az is marad.

Forrásaink sem mindig egyértelműek a kormeghatározás tekintetében, egymásnak olykor ellentmondanak. tulajdonítható ez a radiocarbon izotópos (14C) vizsgálati módszer meglehetősen tág tűrési értékeinek, a leletanyag állapotát befolyásoló környezeti tényezőknek, végül az írott források hiányának.

A kontinensen kialakuló fajtatenyésztés történetének részletesebb vizsgálatát a jeges északon kezdem.

Az eszkimó kultúrát egyes források öt szakaszra bontják, s kezdetét Kr.e.: 20.000 körülre teszik. Más forrás szerint az eszkimók, aleutok viszonylag későn, mintegy 4-5.000 éve, Szibériából kerültek a kontinens sarkvidéki területére. Fennmaradásukat a rendkívül zord természeti viszonyok között egy olyan fejlett kőkori technológia létrehozása tette lehetővé a hagyományos nyersanyagok alkalmazásában, amit már nem lehet továbbfejleszteni (pld.: a leváló hegyű szigony, a kajak, a kutyahám). Életük elengedhetetlen társa a háziasított kutya. Az aleŰtok késői betelepedését a szibériai mongoloid népességgel mutatott határozott rokonságuk, s nem utolsósorban kutyáik óvilági (spicc idomúak) típusa valószínűsíti.

Észak-Amerika népei a Kr.e. 8.000-1.000 közötti időre tehető archaikus korban alakítják ki sajátos életformájukat: alkalmazkodnak a korlátozottabb környezethez. Több kultúra és hagyomány alakul ki, anélkül, hogy a kontinens középső és déli részéhez hasonlóan akárcsak egyetlen magaskultúra is születne. Közös vonásuk a sámánisztikus hitvilág, a totemtől való származás hite, tisztelete.

A síksági törzseknél a kutya, a róka és más állatok szimbolizálják a katonai szövetségeket. Az irokéz harcosok hadba indulás előtt - magas póznára akasztva - kutyát, néha foglyokat mutattak be áldozatul Agreszkui-nak, aki többek között a háború istene. Az újévi ceremóniák idején fehér kutyát áldoztak Taronhajavagon ("az aki az égboltot tartja") demiurgosznak, a vadászat pártfogójának.

A nagy amerikai síkság Mandan indiánjainak az ember és a kutyakapcsolatát megörökítő legendájában a préri farkas, mint a házikutya őse szerepel.

A kutya, amellett, hogy mítoszok szereplője, főállásban húzza a szánt, terhet vontat, őrzi a szállást, vadásztárs és olykor fogás az étlapon.

Tudatos, fajtatiszta tenyésztésről a kezdeteknél, még a szánhúzó kutyák esetében sem beszélhetünk. A használati igények, a mostoha természeti viszonyok jóvoltából mégis nagyjában-egészében egységes tulajdonságokkal rendelkező "fajta" jött létre. Nevét az Alaszka északnyugati részén, a Kotzebue-öböl környékén élő, bennszülött eszkimó lakosság népnevéről nyerte. Ezt a tartózkodó, jó indulatú, nyugodt, ugyanakkor önálló s igen munkabíró fajtát nevezzük ma alaszkai malamute-nak.

A kontinens északi felének egyéb "fajtái" leginkább a páriakutyák közé sorolhatóak, s egy-egy vidék többé-kevésbé zárt populációját testesítik meg. Ilyen a síksági indián kutyák egyik típusából a Louisianába érkező első telepesek által fajtaazonos tenyésztésbe vett, főleg a Catahoula egyházkerületben népszerű catahoulai leopárdkutya. A világoskék szemű, nagytermetű, leopárdra emlékeztető mintázatú szőrzettel rendelkező eb odaadónak mondott, kezelhető, de általában eléggé agresszív. Mosómedve és prérikutyavadászatokon hasznos segítőtárs, de juhászkutyaként is bevált. Ősét az indiánok csemegeként fogyasztották. Újkori megbecsülését jelzi, hogy Louisiana állam címerállata.

Bár a nemrég kitenyésztett fajták közé tartozik a tenessee treeing brindle, ősei az indián hegyikutyáktól származnak, melyeknek vélhetően elsősorban a teherhordás, őrzés és vadászat területén kellett helytállni. Robosztus felépítésű, izmos, középtermetű kutyák. Szenvedélyes vadászok, igénytelenek és szívósak. Ma mindenes vadászkutya, de elsősorban mosómedve-vadászaton kitűnő. Áldozata után akár a fára is felküzdi magát.

A black mouth cur, ez az erőteljes, közepes termetű, rövidszőrű vadászkutyaszintén mai fajta, ám kialakulásában az első telepesek elfogó kutyái mellett, a síkvidéki indiánkutyák szerepe is valószínűsíthető.

Az Egyesült Államok egyes részein ma is páriakutyaként élő, sokak által kedvtelésből tartott, közepes termetű, rövidszőrű, apróvad vadászatra is alkalmas eb a carolina dog. Megszületésében az indiánok helyi kutyáinak döntő szerepük lehetett.

Ugyancsak rövidszőrű, közepes termetű, lényegében spicc típusú kutya a chinook. Feltehetően az eszkimó kutyából tenyésztették ki, bár fenotípusát tekintve a síksági indiánok kutyái alighanem alappal keverhetőek gyanúba, ha eredetét kutatjuk. Jó házőrzőnek írják.

Az észak-amerikai ősökkel rendelkező mai fajták felsorolásánál a retrieverekről és újfounlandiakról is meg kell emlékezni. Buffon (1782) és más korabeli szerzők egybehangzóan utalnak az utóbbi rokonságára a labradori partvidék őslakos kutyáival. Ezek a jószágok karcsúbbak voltak a maiaknál, csontozatuk és fejtípusuk is könnyebb volt. Közepes termetű, sötétszürke vagy fekete ebnek írják le őket. Az indiánok tavakban, mocsaras vidékeken, vízi vadászatra használták a típust.

Szót kell ejteni arról is, hogy - ellentétben a közép- és dél-amerikai fajtákkal - az észak-amerikai indián kutyák egyszínűek. Ezt némely szerzők e fajtáknak az amerikai fekete farkastól való közvetlen leszármazásaként értékelik, s utalnak az indiánok állítólagos szokására, mely szerint tüzelő szukáikat éjszakára kikötötték az erdőbe, hogy farkasok által befedezve, erősebb utódokat nyerjenek. Sajnos megfeledkeznek arról, hogy az észak-amerikai farkas színe valójában nem egységes. Az európai szürke farkas színétől a feketéig több árnyalat előfordul. Fehér egyedek is vannak. Színük az egyed életkorától, az adott évszaktól és az öröklött tulajdonságok együttesétől függ.

Az említett észak-amerikai fajták genetikai vizsgálata, DNS "ujjlenyomatuk" elemzése, választ adhatna néhány mai kérdőjelre. Segíthetné az indiánok kutyáival, az említett farkassal és a coyote-al fennálló vérségi kapcsolatok tisztázását.

Sajnos a rezervátumokban élő elvadult kutyák, az európai eredetű ebekkel való nagyfokú keveredés okán, már nem azonosíthatóak a hajdani páriakutyákkal. Bizonyítják ezt Karl Bodmer 1833-ban készült művei is. Ekkorra már jóvátehetetlen károkat okozott a telepesek kutyáival való keveredés a síksági indiánok kutyáinak eredetileg egységes helyi populációjában. Az indián falu hétköznapját megörökítő metszetén közepes termetű, lógó fülű, zászlós farkú ebeket, álló fülű, farkasra emlékeztető típust és rövidszőrű, agártípusú kutyát is láthatunk. A skalptáncot megjelenítő festményén egy meglehetősen szánalmas páriakutyát szemlélhetünk.

E művek Bodmer egyéb tárgyi munkáival, Catlin, G. festményei, valamint a korabeli fotók kynologiai szempontból forrásértékűek.




Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)