Társunk a kutya
Felgyorsult és lelassult idő
Archaikus kutyázási stratégiák
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Czéher György  |  2012. december 24.

Felgyorsult és lelassult idő

Az emberiség történelme, és egyáltalán emberré válása szorosan egybefonódott a kutyával, illetve annak ősével, a farkassal. Minket embereket a kifinomult eszközhasználat, az eszközkészítés és a nyelv használata különböztet meg az állatvilágtól. Tehát kommunikálunk..., ahogy a kutyák is ...


Mára már sokan felismerték, hogy milyen agyrémszámba menő képtelenség az "egyedülálló és a világon uralkodó, kiváltságos ember" modellje. Ez nyilvánvaló akkor is, ha még manapság is tömegek próbálnak meg az anthropocentrizmus téves mítosza szerint élni. Visszatérve a bevezetőben említett eszközhasználatra, megállapíthatjuk, hogy azért ez a különbségtétel is igaz. Bár az állatok is használnak olyan eszközöket, melyeket közvetlen környezetükben találnak, sőt bizonyos esetekben még tovább alakítgatják, formálgatják is ezeket, hozzájuk képest, mi emberek, valóban szélsőségesen gazdag tárgyi és eszközkultúrát alakítottunk ki, amelynek hasznát is élvezzük, de valamennyire rabjává is váltunk.

Még ennél is fontosabbak és sokrétűbbek azonban nyelvhasználatunk biológiai és szociális alapjai. Ha ugyanis a nyelvi kommunikációba mindent beszámítunk, amit felhasználunk ahhoz, hogy saját fajunk egyedeivel érintkezzünk, és kiegészítjük azzal a sokrétű jelzésrendszerrel, amellyel más, de a környezetünkben is előforduló fajokkal teremtünk alkalmi vagy hosszútávú kapcsolatot, akkor a gesztus-, mozgás-, szag-, hang-, és színhasználat hihetetlen kavalkádját ismerhetjük fel kommunikációnkban.

Az ember és a farkas egyaránt szociális lény. Ez önmagában is fogékonnyá tette őket a társas kapcsolatokra és a közös együtt-tanulásra. Nagyon izgalmas összevetni, hogy milyen kölcsönhatások alakultak ki ennek a kulturális koevolúciónak a során, hogyan hatottak a kutyafélék szociális szokásai az alapvetően majomszabású társadalmi struktúrában élő emberekre, azaz hogyan vett fel kutyatulajdonságokat az ember, hogyan alakult ki az emberszabásúak és a kutyafélék társas struktúráit "hibridizáló" természeti népek embere és kutyája.

 

A fajok közti kommunikáció - és a kutya, mint "tolmács"

A farkas és ember, később pedig már a kutya és ember együttélése az átlagosnál is több fajjal tudott kapcsolatot teremteni, ami bizony stratégiai előnyöket nyújtott számukra az evolúció során. A kutyával való együttélés egy másik fajjal megélt ősi "activity-játékként" erősítette azokat az absztraktív készségeinket, amelyekre mára már nyelvi eszköztárunk számtalan eleme is épül. A jól használt absztrakció akár retorikai magaslatokba is emelheti kommunikációnkat, míg a rosszul alkalmazott éppen ellenkezőleg, bábeli zűrzavart teremhet. Ősibb szinten akár az életben maradás is múlhatott ezen, hiszen a vadonban egy eltévesztett gesztussal könnyen a medve gyomrába „beszélhette magát” tévedésből az ember. Jól megválasztott interspecifikus kommunikációnk segítségével viszont még a vadászat is alkalmi ismerkedéssé, játékos barátkozássá válhatott.

Számos szárazföldi ökológiai környezetben találhattunk így magunknak "szövetséges háziállatfajokat", és kutyáink segítségével generációk hosszú során át képesek voltunk megóvni, veszélyek közepette is megtartani ezeket a különös kapcsolatokat, melyben lassanként háziállatfajokból háziállatfajtákká "érlelődtek" az általunk "felkarolt" állatok. Mára háziállatok egész sorát tarthatjuk magunk mellett, s ebben igen sokszor nélkülözhetetlen segítőink a kutyák is. A "háziasítás" folyamata nagyon ősi - tulajdonképpen régebbi, mint a világ legrégebbről ismert házai. Talán helyesebb lenne más kifejezést vagy kifejezéseket alkalmaznunk, ha erről beszélünk...

 

Alkalmi társulások, természetes szimbiózisok

Már a "Nagy Bhárata család" történetét elmesélő Mahabharata és a Ramayana őseposzok is megemlítenek ember és állat közötti alkalmi társulásokat, amelyek között bizony olyan is akadt, amelyből csak az egyik fél húzott hasznot, s ez inkább az ember volt. Amikor például egy magas sziklafal egyik mélyedésében tanyázó vadméhek fészkére akadtak, kerestek egy a közelben tanyázó nagy méretű varánuszt és hámot erősítettek rá, majd felkergették a sziklafalra. A másfél-két méteres varánuszok a mi aprócska gyíkjainkhoz hasonlóan igen jól másznak a sziklafalakon, és gyakran felfelé menekülnek. Ilyenkor menekülésük közben felhúzták a több tíz méteres kötelet maguk után, s amikor egy könnyebb testsúlyú ember megrángatta a kötelet, minden erejükkel a sziklafal repedéseibe kapaszkodtak. Egy ilyen "élő csáklya" segítségével aztán az ember is feljuthatott a méhekhez és az áhított mézhez. Természetesen nem volt túl sok értelme megtartani használat után a varánuszt: egyszerűbb volt elengedni és legközelebb újat keresni...

Az afrikai mézkalauz madár és a helyi bennszülöttek viszonya már sokrétűbb. Itt nem csak a kölcsönös segítségnyújtás figyelhető meg, hanem kialakult egy közösen és csak közösen használt kultúra is a két faj között. Ha egy bennszülött megkívánja a mézet, jellegzetes füttyöt hallat egészen addig, amíg a hívó "szóra" meg nem jelenik egy mézkalauz madár. A madárka ismeri az összes közelben levő méhfészek lelőhelyét, de önmagában, emberi vagy állati segítség nélkül nem képes kifosztani a kaptárt. Elkalauzolja a méhekhez az embert, aki kifüstöli a rovarokat, és megdézsmálja a készleteiket. Végezetül pedig nem felejt el hálából odavetni a kis madárkának egy jó adag, lárvákkal teli lépet...

Az igazi érdekesség azonban az, ahogy ezt az együttműködést életre hívják. Az emberek figyelemfelkeltő füttyét meghalló madár kíváncsiságát könnyen megérthetjük, de az meglepő, hogy a madárka is tudja kezdeményezni a mézkeresést, erre a célra pedig olyan füttyöt hallat a falu közelében, amelyet nem használ sem a fajtársai között, sem a méhészborzzal folytatott együttműködése során. Az ilyen természetes alkalmi társulások egyik legjellemzőbb tulajdonsága, hogy többnyire teljes értékű, kifejlett egyedek vesznek benne részt, azaz egyik sincs a másiknak alárendelve, és nem alakul ki az együttműködési szokás következményeként ugrásszerű genetikai módosulás egyik faj egyedeiben sem...

 

Mesterséges szimbiózisok

Az emlősök világában, az egyedfejlődés során érdekes viszonylatban alakul a tanulás és a dominanciára törés folyamata. Többnyire a fiatal élőlényekre, kölyökállatokra jellemző a tanulás, azaz a környezeti viszonyokhoz és a populáció szociális hálójához való helyes alkalmazkodást elősegítő viselkedés elsajátítása, amelyet evolúciósan stabil stratégiák formájában figyelhetünk meg. Ezt a folyamatot tulajdonképpen a szülőállat és a dominánsabb egyedek visszajelzései vezérlik a közösségen belül.

A domináns egyedek viselkedését kevesebb tényező korlátozza a csoporton belül, mint az alárendeltebbekét, viszont az ő tanulási hajlamuk a felnőtté válás során egyre csökken. A nem alfa szerepű egyedek számára pedig különféle stratégiák kialakítására nyílik lehetőség. Az egyik ilyen a domináns egyed körüli, vagy éppen azzal szembeni szatellitközösségek kialakítása, amelyekben szinte állandó harc folyik a dominanciáért, és miközben időnként érvényesül a "sok lúd disznót győz" elve, dinamikusan változik az egyedek helyzete a rangsorban a csoporton belül is.

Ez a folyamat tulajdonképpen az alfa pozícióra törő, de még nem elég erőteljes egyedek ügyeskedése, és problémát okozhat a nem elég "erős kezű" kutyatartók számára is, főként ha csökkentik a fiatal egyedről való gondoskodás mértékét, s így tulajdonképpen beindítják a kölyök családi kötelékről való leválásának folyamatát, aminek szinte szükségszerű következménye alfa hajlamú egyedeknél a dominanciaharc. A kutya "háziasítása" során inkább egy másik irány volt az elterjedtebb, mégpedig a kölyökkori infantilitás, gyermeki állapotban maradás lehető legtovább, gyakran az egyed életének végéig való fenntartása. A görög neoténia kifejezés, azaz az örök ifjon maradás jelenségének legismertebb iskolapéldája egy farkos kétéltű, a mexikói axolotl: e faj egyedeiben hiányzik annak a hormonnak a termelése, amelynek segítségével az axolotl-lárva kifejlett állapotúra fejlődhetne, így lárvaként éli le az egész életét, és így is szaporodik. Ha a rokon fajokból kiválasztott megfelelő hormont adagolunk az axolotlnak, akkor és csakis akkor alakulhat ki a kifejlett, szalamandrához hasonló felnőttkori formája. Ez a forma tehát a szabad természetben nem fordul elő. A kutyák domesztikációja során is végbementek olyan folyamatok, amely már végérvényesen elkülöníti a kutyákat a farkas-őstől, legalábbis egészen addig, amíg elkülönülten szaporítjuk őket...

 

Mi az, hogy fajta?

A rendszertan tudománya a természetben kialakuló, genetikailag is rögzített fajon belüli különbségek jelölésére a földrajzi változat és az alfaj fogalmát szokta használni, míg a mesterségesen, többnyire az ember által kialakított, többé vagy kevésbé artikulált különbségekre való tekintettel bevezette az állat- vagy növényfajta, a kertészeti, ill. tenyészváltozat, a munkatípus, és a hibrid, azaz faj- vagy fajtakeverék fogalmát. Mindebből kiviláglik, hogy a fajta, mint mesterséges úton kialakított genetikai különbségeket jelölő fogalom definíciója kultúránként, illetve tenyésztési szándékonként eltérő lehet, és bizony sokszor el is tér. Másként jelentek meg a tenyésztés szempontjai az archaikus kutyatartási stratégiák során, és másképp az elmúlt kétszáz év fajtatenyésztési mozgalmai alatt. Nyilvánvalóan nincs minden kutyafajta egyforma érettségi stádiumban, ami természetesen nem is baj, és nem is szégyen. Megváltoztak a szempontok, és változik a fajta fogalmának definíciója is.

A modern genetikai ismeretek térhódításával az állomány helyzetének ellenőrzésére is nagyobb lehetőségek nyílnak. Természetesen már nem hagyhatjuk figyelmen kívül a változó szociológiai és társadalmi viszonyokat sem. A kutyák és emberek mai mesterséges szimbiózisainak résztvevői közül sokan sajnos már súlyosan terheltek genetikailag, és a kutyák közt már számos szaporodásbiológiai és neuropszichológiai abnormitás, valamint anatómiai deformitás jelent meg "áldásos tenyésztői tevékenységünk" nyomán. Lelkiismeretes tenyésztők küzdenek a lelkiismeretlenekkel, s mindennek gyakran maguk a kutyák és a tájékozatlan laikusok isszák meg a levét.

Érdemes tehát szétnézni a háziasítás háza táján, és újra felidézni, hogyan és milyen módokon tartották és tenyésztették eleink célszerűen leghűségesebb szövetségeseinket, a kutyákat, hogy számot vethessünk eredményeinkkel és hibáinkkal egyaránt. A modern genetikai ismeretek tükrében amúgy is tarthatatlanná vált a kutyatenyésztés jelenkori helyzete, és a kutyák, ha már ki vannak nekünk szolgáltatva, megérdemlik a lehető legőszintébb és legkörültekintőbb odafigyelést.

 

A lajka, aki nem lajka...

A farkas és ember, kutya és ember evolúciós sikereinek mintáit máig is megcsodálhatjuk néhány archaikus kutyázási stratégiában, mint például a farkasok cserkelő, kajtató vadász-magatartásformáira szelektált lajkáknál és az őket használó szibériai vadászoknál. Eredetileg azt a kutyát tekintették lajkának, amelyeket a szibériai vadászok vadászatra használtak. Ilyen módon a fajtastandardnak küllemében tökéletesen eleget tevő kutyára maximum azt lehet elmondani, hogy gyönyörű kutya, de egyáltalán nem lajka. Egy alomból sokszor különféle adottságú kölykök születhettek, és nagy szakértelemre volt szükség ahhoz, hogy már egészen apró kölyök korban meg tudják állapítani, melyik kölyköt hagyják életben, attól függően, hogy tigris, coboly, mókus, vaddisznó vadászatához vagy akár madarászáshoz akartak társat választani. Akadhatott olyan kutya is, amelynek csak a szánhúzásban vehették hasznát, s vadászni nemigen lehetett vele...

A farkasok falka- és területvédő tulajdonságaira építve szelektálták a pásztor- és őrzőfajták egyedeit. Genetikailag rögzített viselkedési elemeik kialakítását alapvetően az őket tartó nép szokásai és a kutyák irányában tanúsított elvárásai határozták meg, és ez sokszor a kutyák külsejének rendkívüli hasonlósága ellenére nagyon különböző lehetett. Az ilyen tenyész programok céltudatosságát nagyban segíthette az a nagyfokú szakmai jártasság és tenyésztői műveltség, amely minden esetben az adott kultúrához kötődött, és szabályai nem általános érvényűek voltak, hanem kifejezetten az adott terület kutyapopulációjára vonatkoztak.

Ezek a kulturális etalonok egyfajta genetikatudomány előtti "kulturális genetikai ismerettárként" szolgáltak. Sok olyan állítást és hiedelmet is tartalmaznak, amely önmagában elég furcsa, de lehet, hogy az adott nép kutyaállományára vetítve megállja a helyét. Az, hogy a nagy, lelógó fül a jobb szaglás jele, vagy hogy a borzas szőrű bajuszos kutyák éberebbek és érzékenyebbek, nyilvánvalóan nem általános érvénnyel igazak, de lehetnek jellemzőek egy adott tájegység földrajzi vagy kulturális elszigeteltségben tenyésztett állományára. A pekingi palotakutyáknak az éber őrködésen kívül legfontosabb feladatává az vált, hogy kielégítsék az uralkodónak és udvartartásának szeretetéhségét, ezért nevezhetnénk őket a történelem első, kimondottan társállatként tartott kutyáinak is. tulajdonképpen minden ma élő kutya, akár fajtatiszta, akár fajtakeverék, akár a téves túltenyésztéstől elkorcsosult egyedről van szó, ennek a több mint százezer éves kapcsolatnak az eredménye és tiszta avagy elrontott emlékképe, és mint ilyen, történelmünk és világörökségünk része.

 

Egy gyerek, egy kutya

Szerencsére az ember és kutya szimbiózisára még manapság is sok példát tudunk felsorolni. Túlmodernizált életünkben talán már nem is érezzük igazán ezeknek az ősi szövetségeknek a súlyát, ezért érdemes felidézni röviden a yanomami indiánok példáját, akik félnomád életet élnek Brazíliában. Az őserdei yanomamik az esős évszak idején nagy falvakban élnek együtt a többi családdal, majd amikor eljön a száraz évszakkal beköszöntő élelem szűke, a törzs elemi családokra bomlik és szétrajzik az erdőben, hogy ne falják fel az élelmet egymás elől.

Ebben az elemi családban mindössze egy férfi, egy asszony, egy gyermek és egy kutya lehet. Kutya nélkül nem tudnának boldogulni: nem vennék időben észre a jaguárokat, és a vadakat is nehezebben ejthetnék el. A szűkös zsákmányból biztosan nem futja több kutyaeltartására, de egy kutyával sem elég sikeresek ahhoz, hogy több gyerekük lehessen. Ha a családban véletlenül második gyermek születne, az az egész család boldogulását kétségessé tenné, ezért a szülők kénytelenek lennének megölni a kicsit (és nem a kutyát!). Az elemi család azonban régóta sikeres működési egység. A nehezen átvészelhető száraz évszak elmúltával a család újra visszavándorolhat az időszakos falu helyére, az emberek találkozhatnak rokonaikkal és szeretteikkel, s ilyenkor szaporítják a kutyáikat is.

A sors és az evolúció furcsa fintoraként az egykori baráttal, a farkassal már nem együtt járunk vadászni, már nem hajtunk hasznot területünk védelmekor éber óvatosságából. Elárultuk az ősi szövetséget az újabbért, melyet haszonállatfajtáink tartása érdekében kötöttünk, újabb barátainkkal: a kutyákkal.

 



nyitókép: archiv

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)