Társunk a kutya
Buddha kutyái III.
A Tűz-Kutya éve - Fenséges tibeti oroszlánkutya: a do khy
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Czéher György  |  2013. április 08.

Ahogyan a korabeli buddhizmus szinkretikus vallásá vált, miközben összefonódott a hegyvidéki népek ősvallásával és pásztorkultúrájával, úgy mosódott össze az akkori kolostori és palotabéli kutyatartási szokásrend a nomád hegylakók pásztor- és őrzőkutya-tartási hagyományával.


 

 

A hagyomány szerint mitikus sárkány- és oroszlánkutyák röpítették biztonságban távoli tájakra a későbbi buddhizmusnak alapítóját, Shákjamuni Buddhát. Utazásai során, ha tisztességes, köznapi emberek közé vegyültek, a fou-kutyácskák elrejtették hatalmukat és óriási méretüket. Ilyenkor felvették játékos arcukat, apróbb termetűre változtatták alakjukat, hogy vidám mókázásukkal méltó társai lehessenek a Magasztosnak. Így ráadásul nem rémisztették el tőle az embereket sem, miközben ő a megvilágosodás keresésére ösztönözte a hegyek lakóit. Aztán, ha távoli eldugott falvakba kellett eljutniuk, a kutyácskák csak megrázkódtak, és visszanyerték hatalmas méretüket, Buddha pedig kényelmesen elhelyezkedett a hátukon, miközben ők szélnél is sebesebben röpítették úticélja felé.

 

Temetkezés kutyával

Azokat az ebeket, amelyek különösen harapósak, és így nagy veszélyt jelentenek az emberekre, általában megjelölik piros nyakszalaggal vagy pirosra festett jakszőr-örvvel (ez az úgy nevezett kekhor). Néha még további fekete-fehér szemeket is festenek a kekhorra, hogy fokozzák a látvány rémségességét. A tibeti buddhizmusban és a mongol buddhizmus nyingmapa irányzatában ezenkívül ismeretes az állatok igénybevételével történő temetés szertartása is. Ha keselyuk fogyasztják el a holttestet, akkor felreppenve, mintegy a mennybe temetik a halottat, de megtiszteltetésnek számított az is, ha a kolostorok szerzetesei által erre a célra tenyésztett, szintén kekhort viselő kutyák falták fel az elhunyt tetemét. Mongóliában az 1990-es évektől kezdve ismét szabad és igen erős buddhista vallásgyakorlat van jelen, így napjainkban is fellelhető ez a szokás.

Melyik volt előbb?

Bár az utazás még így is sokáig tartott, amikor időnként megpihentek, természetesen nem akadt magányos útonálló, de még rablóbanda sem az egész világon, amely kezet mert volna emelni rájuk, amíg ebben a formájukban időztek. Így védelmezték a Nagy Remetét, s így terjedt el Tibetben az "Ösvényen Járók vallása", hogy most már tibeti nevén említsük meg a buddhizmust.

Ezt a fou-kutyácskákra jellemző, apró és vidám külsőt viselik magukon e mitikus feladatú ebecskéknek a mai leszármazottai is: a lhasa apso, a tibeti terrier és a tibeti spániel is. Bár a világ mára jóformán csak modern fajtaneveiken ismeri őket, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy annak idején vallási alapon és a vallás elterjedése szerint kialakult határok közt folytatták tenyésztésüket Ázsia széltében és hosszában. Így történhet meg az, hogy míg parázs vita kerekedik arról, hogy melyik fajta a régebbi, és hogy melyik az "igazi" oroszlánkutya, azok a tenyésztők, akik saját fajtájuk hagyományait kutatják, könnyen belecsúszhatnak egy apró, de alapvető tévedésbe: elfelejtkeznek arról, hogy az oroszlánkutyácskák nem Tibethez vagy Kínához, vagy bármely más országhoz köthetők, hanem az egész akkori buddhista világhoz. Buddhológiai értelemben véve egy mai shih tzu és lhasa apso keverék is tökéletes fou-kutyácska lehet, ha látható testi jegyei és viselkedésbeli jellemvonásai megjelenítik, felidézik az "oroszlánkutyaságot". Ennek értelmében a nép képzeletében és vallásgyakorlatában megjelenő lelki-szellemi környezetben minden nagytestű és oroszlán formájú, vagy oroszlánra akár csak egy kicsit is emlékeztető kutyát megillet a tisztelet, tartozzanak bármelyik mai fajta besorolása alá. Ilyen módon közös megítélést kaphat a shar pei, a chow-chow vagy akár a mongol karavánkutyaés annak legközelebbi rokona, a tibeti hegyikutya is.

 

Milyenek is a tibeti ebek?

Tibetben legalább mintegy hat-nyolc kutyatípus vagy talán kutyafajta él, jobbára ismeretlenül, a világtól még napjainkban is félig-meddig elzártan. A do khy nevű fajtát tibeti masztiffként ismeri félre a világ, pedig egyáltalán nem masztiff, hanem pásztor- és őrzőkutya, ezért én inkább tibeti hegyikutyaként említem. Az apró fajták közül a régészeti kutatások és koponyaelemzések alapján a tibeti spániel a legősibb forma, bár a nevével ellentétben ő sem spániel. A lhasa apso a legismertebb, és nagyon népszerű a modern, nyugati világban, akárcsak a tibeti terrier, amely - ezek után talán cseppet sem meglepő módon - egyáltalán nem terrier származású.

A tibeti hegyikutyák hosszúszőrű, loboncos, szakállas rokonának gondolták egészen a közelmúltig a szakállas oroszlánebet, a khyi apso-t, pedig nem rokonok, hanem két teljesen eltérő jellemű és viselkedésű kutyafajtát képviselnek. A khyi apso csak eredeti élőhelyén, Tibet egyik tartományában, Lhászától mintegy 2000 kilométerre, a Kailash-hegy környékén lelhető fel jelenlegi ismereteink szerint. A Kailash-hegy egyébként az indiai Buddhizmus, hinduizmus és dzsáinizmus egyik ősi központja volt. A fajta szerelmesei azt állítják, hogy a khyi apso a legtöbb emberi tulajdonsággal rendelkezik minden kutyaféle közül. 1991-tól jegyzik fajtastandardját az FCI-nél, és igen aktív klubéletet élő szervezet tenyészti az Egyesült Államokban, valamint Kanadában is. A sha khyi-t, azaz a tibeti agarat jórészt csak hírből ismerjük, sajnos egyelőre még fotókat sem igen találhatunk róla.

Találkozhatunk még rajtuk kívül több különböző kutyatípussal is Tibetben, mint például a közepes termetű yun kyi ebekkel, amelyeket tibeti collie-nak is szokás nevezni. Könnyű felépítésű hegyikutya-keverékeknek néznek ki, és az "utcai keverékkutyák" jellegzetes életét élik a nagyobb kolostorokat körülvevő falak és házak között. Érdekes módon találhatunk még itt rendkívül nagy testű tibeti chow-chow-t is, melynek bundája sötétkék vagy fekete, testét apró fehér jegyek, jelesen mellfolt és fehér tappancsok tarkítják. Ősei talán Mongóliából, a Kék kolostor híres kék chow-chow-jai közül kerültek Tibetbe...

 

A nyájak rettenthetetlen őrei

Jim Corbett egy negyven embert elpusztító leopárd után vadászott Ladakhban. Az alábbi részletben az ő megemlékezését olvashatjuk a tibeti hegyikutyáról (Emberevő leopárd, 1969).
"Az út egyik hajlatánál, száz yardra a tábortól, a leopárd megpillantotta az elkerített helyről kiszökött kecskéket, átkelt az út külső feléről a belsőre, és a hegyoldal növénytakarója alatt kúszva lopózott a legelésző állatokhoz, megölte az acélkék kecskét, és visszatért az útra anélkül, hogy akárcsak a leölt állat véréből fogyasztott volna.
A bekerített helyen rövid, de erős láncokkal fatönkhöz kötött két juhászkutya őrizte a kimúlt kecskét, és a málházó szabályos rendbe rakott csomagjait. A hegyek között málhát cipelő emberek hatalmas, roppant erejű fekete kutyái nem hasonlíthatók az Angliában vagy európa más részén ismert juhászkutyákhoz. A menetelés alatt a málházók sarkában loholnak, tulajdonképpeni feladatuk, amit tökéletesen teljesítenek, a táborverés után kezdődik. Éjjel őrzik a tábort a vadállatok ellen - kettőt ismertem, amelyek megöltek egy leopárdot -, és nappal, míg a málhások távol vannak, legeltetik a nyájat, és védik a tábort minden betolakodó ellen. Feljegyezték, hogy egyik ilyen kutyamegölt egy embert, mert az el akart vinni egy csomagot a táborból.
Követtem a leopárd csapáját onnan, ahol a kecske megölése után visszatért az útra; végig Golabrain és még egy mérfölddel tovább, ahol egy szakadék keresztezi az utat. Itt a ragadozónak nyoma veszett. A leopárd körülbelül nyolc mérföldet tett meg a mangófától a szakadékig. Ezt a hosszú és látszatra céltalan utat, amely messzire vezetett az elejtett zsákmánytól, semmilyen körülmények között sem tette volna meg egyetlen közönséges leopárd sem, de az ilyen nem is öli meg a kecskét, ha nem éhes.
Negyed mérfölddel túl a szakadékon, az útmenti sziklán gyapjút font az öreg málházó, és vigyázta a nyílt hegyoldalon legelésző nyáját. Amikor cigarettával kínáltam, fonópálcikát és a gyapjút, takaróból készült öltözékének nagy térfogatú zsebébe süllyesztette; rágyújtott és megkérdezte, idejövet láttam-e a táborát. Amikor azt feleltem, hogy láttam, s azt is tudom, mit művelt ott a gonosz szellem, s megjegyeztem, hogy tanácsos lenne eladni a kutyáita tevehajcsároknak, ha legközelebb Hardwarba látogat, mert nyilvánvalóan inukba szállt a bátorság, az öreg bólogatott, mint aki egyetért azzal, amit hallott. Aztán megszólalt:
ťSahib, még mi, öreg csontok is elkövetünk hibákat, és meg is szenvedünk értük, ahogy én is szenvedtem az éjszaka a legjobb kecském elvesztése miatt. A kutyáim bátrak, mint a tigrisek, a legjobbak Garhwal összes kutyái közül, és sértés azt mondani rájuk: csupán arra valók, hogy eladjam őket a tevehajcsároknak. Valószínűleg észrevette, hogy táborhelyem közvetlenül az út mellett van, és attól tartottam, ha valaki éjjel arra közlekedik, a kutyáim megharaphatják. Ezért ahelyett, hogy szokásomhoz híven szabadjára engedtem volna, láncra vertem őket a tüskés kerítésen túlra. Ennek a következményét látta. Nem lehet tehát a kutyákat hibáztatni, annál inkább sem, mert a nagy erőlködésben, hogy megvédjék a kecskéimet, a nyakörvük belevágott a húsukba, és jó néhány napig eltart, míg meggyógyulnak."

"Megkötve tartott kutya"

"A tibeti hegyikutyák a világ legagresszívabb kutyái. Méretük hatalmas, súlyuk több mint hetven kilogramm, hosszuk mintegy százhúsz centiméter, s több mint hatvan centiméter magasak. Nagyon élesen látnak és a hallásuk is kitűnő. A mellső lábaikon öt-öt, s a hátsókon viszont négy-négy jól fejlett karmot viselnek. Fogaik pedig nagyon élesek. A tibeti hegyikutya az egyetlen kutyafajta, amelynek magányos egyede is eredményesen képes megküzdeni olyan hatalmas ellenfelekkel, mint egy hópárduc vagy akár három farkas. Mivel még ilyen küzdelemből is képesek győztesen kikerülni, nem csodálkozhatunk azon, hogy hazájukban kutyaistenségeknek tartják őket. Ezek a kutyák gazdáik legtökéletesebb testőrei a fennsíkon, ezért a tibetiek nagyon szeretik és tisztelik is őket. Sohsem fordul elő, hogy bántalmaznák a vad kutyáikat... Tibet hegyikutyái az idegenekre viszont veszélyesek, ezért ha valaki találkozik velük Tibetben, ne érintse meg őket gazdáik vigyázó tekintete nélkül!"

Ezekkel a túlzásoktól sem mentes sorokkal jellemezték még az idén is a kínai tudományos expedíciók résztvevői napjaink tibeti hegyikutyáit, és bizony ez a leírás kísértetiesen hasonlít arra a régről ismert képre, amelyet évszázadok óta festenek az odalátogató idegenek a Tibetben, Nepálban és Bhutánban csak do khy-nak, azaz "megkötözve tartott eb"-nek nevezett fajtának az egyedeiről. Hazájukban háromféle változatuk ismeretes: a fekete, helyi nevén bara-bergali, a fekete-cser, azaz bharmouris és az oroszlánszínű lahauli. Különösen kedveltek a "négyszemű" egyedek, amelyeknek izzó színű szemöldökfoltjai "sohasem alszanak", így a kutya azt a benyomást kelti, hogy éberen őrködik még akkor is, amikor éppenséggel szuszogva alszik. Természetesen oroszlánszerű testalkattal is kell rendelkezniük, ezzel is kimutatva, hogy gazdáik a hegyek igazi urai, olyan nagy hatalmú urak, akiket ráadásul oroszlánkutyák testőrgárdája véd...

 

A család tökéletes őre

A do khy-t már jó ideje ismerte a kinológia a veszélyes expedíciókból hazatért utazók leírásaiból, valamint az ókori szerzők tollából származó haditudósításokból és híradásokból. A fenséges kapuőrző ebet azonban alaposan félreismerték: kezdetben minden dogok és masztiffok ősét, magát a megtestesült "ősfenevadat" látták benne, pedig valójában a tibeti fennsík zord körülményeihez messzemenően alkalmazkodott, magashegyi őrző pásztorebként teljesítette feladatát. Tartásának elsődleges célja a család, a nyáj és egyáltalán az egész otthon védelme még napjainkban is. Hihetetlenül fejlett őrzőhajlammal rendelkezik, amelyet a hegyvidéki gazdáik tovább fokoznak a vadítással és funkciós láncontartással. Sokan vért itatnak velük, hogy még "gonoszabbá" tegyék őket.

Amíg a falu lakói közül a férfiak legeltették a nyájat, vagy karavánt szervezve málhás jakjaikkal, málhás kutyáikkal elmentek sóért, legjobb őrkutyáikat otthon hagyták az asszonyok, a gyermekek és az idős emberek védelmére. Bizony ha idegen vetődött a falu közelébe, nem volt egyszerű dolga: száz méterről, vagy még annál is nagyobb távolságból oda kellett kiabálnia jövetele célját a falusiaknak, akik, ha be akarták engedni a sátrak vagy házak közé, megkötötték, láncra verték kutyáikat; sokszor egy-egy asszonynak még rá is kellett ülnie a kutyája fejére, hogy az nyugton maradjon! Az idegeneknek pedig, ha be is engedték őket a menedékjog és a hegyvidéki vendégszeretet jogán, fürgén le kellett szállniuk lovaik hátáról, hogy a kistermetű tibeti pónik tehessék a dolguk: hátsó lábaikkal ki-kirugdosva távoltartva lovasaiktól is az acsargó házőrzőket. A legvadabb, leghatalmasabb kutyákat el is zárták ilyenkor az idegenek szeme elől, őket általában is csak éjszakára engedték szabadon... Biztos módszere ez egy zárkózott világban a fölösleges kíváncsiskodás elkerülésének...

 

A magyar kapcsolat - őshazakeresés és rokonnép-kutatás

Kőrösi Csoma Sándor (1784-1842) jól ismert, nevezetes útjának emléke közvetve évszázadok óta hat az ázsiakutatásra, hiszen az ő útját megelőzően hiányzott az őstörténeti kérdések iránt érdeklődők munkájából a helyszíni tapasztalat, s ötleteik íróasztal mellett születtek. Hatására az első komoly kutatóutat, Széchenyi István legidősebb fia, gróf Széchenyi Béla szervezte 1877-1880-ban Belső-Ázsiába és a Távol-Keletre. Útja hihetetlenül sikeres volt, és erről az expedícióról érkeztek hazánkba az első tibeti hegyikutyák. Térképészt, nyelvészt is vitt magával, valamint geográfust: Lóczy Lajost (1849–1920), akinek pályája innen indult a világhír felé. Lóczy munkássága ösztönözte a Kína földrajzát tanulmányozó Cholnoky Jenőt (1870-1950) és a jeles Ázsia-utazó régész-történészt, Stein Aurélt (1862-1943), akiknek életműve néprajzi szempontból is figyelemre méltó. Stein belső-ázsiai leletei adták az ötletet például az idős Herman Ottónak a magyar pásztorművészet merész keleti párhuzamainak ideájához.

Gróf Széchenyi Béla két kutyát hozott magával Tibetből nagycenki kastélyába, annak őrzésére. A tibeti ebek vadságáról és megközelíthetetlenségéről tudósít a Deutsche Jagdzeitung XIV. évfolyamában. Beszámolójából idézünk:

"Cung-ca előtt pompás tibeti kutyára leltem, melyet két másikkal együtt haza szerettem volna vinni Európába. Diangának hívták, és rendkívül vad volt. Hetekre volt szükségem, hogy megérinthessem, noha saját kezűleg etettem. Egy ilyen etetési kísérletnél átharapta a kezemet, szerencsére ott, ahol nem volt csont... Folyton kártérítést kellett fizetnem a harapós állat miatt, mert kifejlett disznókat ölt meg, egyszerűen átharapva tarkójukat, és egyetlen tyúk sem menekülhetett előle. Amikor először látott bivalyt, rárohant az egyikre, hátára ugrott, és így megkergette az egész nyájat. később Rannóban, az Irrawaddy folyónál le kellett lőnöm ezt a pompás kutyát, könnyek szöktek a szemembe, mert az utóbbi időben már megszokott engem."

Széchenyi két olyan kutyaképével illusztrálja írását, melyek elkísérték útján. Az egyik a már említett Dianga, a másik egy Diama nevezetű. A Dianga és Diama nevek a szem fölötti pamacs árnyalatnyi barna színkülönbségeire utalnak. Széchenyit lenyűgözte a kutyák mély hangja is, amely harangszóra emlékeztette.

 

A tibeti hegyikutya Magyarországon

Hogyan is lehetne ilyen bestiákat tartani a mi civilizált országainkban? Hiszen azt talán mondanom sem kell, hogy az eredeti jellemű tibeti masztiffnak aligha volna létjogosultsága a mi sűrűn lakott országainkban, ahol még a legkisebb kutyaharapást is zokon veszik. Kétségtelen tehát, hogy a jellembeli alkalmazkodás túlélési feltétel a kutyafajta számára. Ludwig Beckmann, a híres állatfestő, amikor Bécsben látta a gróf kutyáitegy ottani kiállításon, az alábbi következtetésre jutott: "Az utazók által gyakran kihangsúlyozott dühös rámenősség kevésbé velük született tulajdonság, hanem egyszerűen a félig civilizált, gyéren lakott vidékek őrző- és uszítókutyaként való egyoldalú felhasználásuk következménye". Majd a két kutyát látván hozzáfűzi: "Mindkettő valamelyest csau típusú. A rövid, egyenes lábaik és a kicsi, kerek, de súlyos lábfejük ellenére ezek a kutyák igen gyorsak, és hihetetlenül magas és hosszú ugrásokra képesek. Kétségtelenül a tibeti kutya minden kutyaismerő számára mély benyomást kelt, némiképp az újfundlandi, a dog és a pásztorkutya között középen foglal helyet".

Mindenki, aki tartott már tibeti hegyikutyát, megerősítheti, hogy egyáltalán nem gonoszak, s a fent leírtak csak a kemény körülmények között élő emberek tartási szokásaiból következhetnek. Ha a modern kutyatartás szempontjait figyelembe véve, családtagként élheti le életét, a tibeti hegyikutyaéletvidám, kissé későn, azaz három-négy éves korára érő társa lehet embernek és állatnak egyaránt. Éjszakai területőrző munkáját azonban óramű-pontossággal, nap mint nap el fogja végezni, ezért csak olyan ember vállalja tartását, aki maradéktalanul boldoggá tudja tenni feladatának elvégzésében is. A tibeti és mongol kultúra nem áll távol a mi őseink életmódjától, ezért jogos a kérdés: ki más tartson egyet-egyet ezek közül a megvesztegethetetlen kutyák és legközelebbi rokonaik közül, ha nem mi, magyarok?




Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)