Társunk a kutya
Az aranyláz kutyái
Visszatekintés
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Horváth János  |  2013. április 05.

Az aranyláz kutyái

Az 1890-es évek végén Földünk egy hideg, fagyos területe szinte kiapadhatatlan kincsesbányaként kezdte ontani az emberiség oly nagyra becsült sárga gyönyörűségét, az aranyat. Az alaszkai Yukon folyó mentén lezajlott híres-hírhedt aranyláz a mai napig megmozgatja a kalandra, romantikára hajlamos emberek képzeletét.


 

Hősök voltak az emberek, és hősök lettek az őket szolgáló kutyák is. Az alább kezdődő sorozat néhány történeten keresztül bepillantást enged a dicső múltba, mely nem is mindig volt dicső, s lehet, hogy csak az idő és a távolság vonja romantikus fénybe. Közhelybe illő, hogy már a Bering-szoroson először átkelő s az új világot "meghódító" legelső népcsoportok, a paleo-indiánok egyetlen háziállata, vadásztársa, sőt néha élelme is a kutyavolt. Teltek-múltak az évszázadok, évezredek, s a távoli észak egyetlen munkaeszköze a kutya maradt. Nagysága, felépítése területenként változott: más kutyát használtak Alaszka nyugatipartvidékén a jupik-inuitok, mást a kontinens belsejében élő atapaszk nyelvű indiánok. A funkció, a feladatok azonban hasonlóak voltak: az állatok télen szánt húztak, vadászatban segítettek, nyáron teherhordóként könnyítették meg gazdáik életét.

A kutyajelen volt az euro-amerikai prémvadászok, aranykutatók megjelenésekor is. A fehér ember hamar felfedezte, hogy e zord és barátságtalan vidéken mily nélkülözhetetlen társ e hűséges állat. 1896-ban, a Klondike-i aranylelet felfedezésekor egy jó szánhúzó kutyaértéke többszöröse volt délebbre élő társaiénak. Míg a Washington-állambeli Seattle-ben egy kutya15 dollárba került, ugyanez az állat Skagway-ben már a tízszeresét érte.

Számtalan mese, legenda keletkezett Észak kutyáiról. Buck, Fehér Agyar és társaik történetei, melyek Jack Londont, Robert Service-t, Oliver Curwood-ot megihlették, gyakran valós alappal rendelkeztek, melyek néha izgalmasabbak voltak, mint a belőlük kikerekedett regények. Pillantsunk hát be e rég eltűnt világba, s ismerjük meg azon emberek és kutyák világát, kiket manapság megsárgult fotókról és kopottas betűjű, szakadozott könyvekből ismerünk!

 

I. "Scotty" Allan és Baldy

A skót kalandor, Allan Alexander Allan, becenevén Scotty Allan óriás a kutyaszánhajtás történetében, de számunkra majdnem teljesen ismeretlen. Scotty Allan, a sarki ösvények királya 1867-ben született Észak-Skóciában, Dundee-ban. Már fiatalon lovak kiképzésével és pásztorkutyák tanításával foglalkozott. Még nem volt 20 esztendős, mikor border collie-jával megnyerte a Nagy Nemzeti Terelőbajnokságot.

1887-ben utazott az Egyesült Államokba, ahová egy csapat clydesdale csődört kísért. A lovakat célba juttatván úgy döntött, hogy az újvilágban próbál szerencsét. Alkalmi munkákat vállalván jutott egyre nyugatabbra és nyugatabbra. A Klondike-hoz 1897-ben ért, fiatal feleségével és alig két hónapos csecsemőjükkel. Mivel legjobban a kutyákhoz értett, hamar megtalálta a számára legmegfelelőbb munkát: postás lett. Ez északi viszonylatban azt jelentette, hogy mérföldek ezreit tette meg kutyaszánon, csomagokat, leveleket, információkat szállítva, gyakran embertelen körülmények között. Hóban-fagyban, akár -50°C alatt is vinni kellett a hivatalos szállítmányokat.

1900-ban Alaszka nyugati partvidékén még a Klondike-inál is nagyobb aranyleletre bukkantak. Rövid időn belül 100000 ember nyüzsgött az addig szinte élettelen, fagyos, homokos fövenyen. Hetek alatt sátorváros épült, mely szép lassan valódi várossá alakult. Nevet senki nem adott neki: a helyet csak egyszerűen No Name-nek, vagy később Nome-nak hívták. A mai napig ez a neve. Hatalmas aranyleletek kerültek itt napvilágra, s olyan emberek gazdagodtak meg, akik később meghatározták a XX. század történelmét. Scotty Allan is megjelent családjával Nome-ban, s mint kutyaszánhajtó hamarosan munkába állt a Darling & Dean Hardware Co. alkalmazásában. Rövid időn belül hatalmas hírnévre tett szert, mint mindennel és mindenkivel szembeszálló fanatikus kutyahajtó. A legkeményebb időjárási viszonyok között is hajlandó volt egy távirattal akár 100 mérföldet is megtenni.

1908-ban a Kentucky-ból érkezett Albert Fink megalapította a Nome Kennel Clubot, mely az első professzionális kutyaszánhajtó-szervezet volt a világon. Az alapító lótenyésztő volt Kentucky-ban, s a Kentucky Derby mintájára kitalált egy jellegzetesen amerikai szisztémájú, fogadással egybekötött szánhúzóversenyt. Ez a verseny az All Alaska Sweepstakes. Nome-tól Candle-ig és vissza futottak a fogatok, 408 mérföldön (~660 km) keresztül. Az első versenyen természetesen Scotty is indult, John Berger kutyáival. Második helyezést ért el, ami rendkívül feldühítette. A következő évben szintén Berger kutyáithajtotta. Új vezérkutyája egy nagytestű, foltos "mixed breed" (husky-vadászkutyakeverék), Baldy volt. Innentől kezdve kettőjük életpályája szorosan összefonódott. 1910-ben mindenki megdöbbenésére a versenyt Fox Maule Ramsai nyerte kistestű, Szibériából importált szánhúzó kutyáival. Scotty egy éven keresztül készült a következő megmérettetésre keverék kutyáival, s az eredmény nem is maradt el. 1912-ben harmadjára is megnyerte a Sweepsteak-et. A negyedik versenyen Scotty már a saját kutyáit hajtotta; közösen alapított kennelt a híres író-költővel, Esther Birdsall Darlinggal. Az utókor számára Baldy of Nome címmel alkotott kisregényt az írónő.

Baldy már kölyökkorától kezdve kimagasló képességeket mutatott - egyértelmű volt, hogy vezérkutya lesz belőle. Amikor nem húzott, rendkívül nyugodtan, már-már sztoikusan tekintett a világra. Hámba fogva azonban az egész csapat számára világos volt, hogy Baldy a főnök, mint ahogy Baldynak is csak egy "isten" létezett: Scotty. Sok más musherral (kutyaszánhajtó) ellentétben Scotty imádott viharos időben hajtani, és Baldy a legnagyobb szélben is meghallotta gazdájának halk füttyjelzéseit. Scotty Allan a csendes füttyszóval való irányítást még Skóciából hozta magával, s egész életében vallotta, hogy a kutyával nem üvöltözni kell, hanem meg kell értetni magunkat. Hiú ember volt, nagyon erős testalkatú, de csak 160 cm magasra nőtt, s ez rendkívüli módon zavarta. Imádta a kalapokat, úgy érezte, egy jó kalap jobb kiállást biztosít neki. Gyakran lehetett Nome-ban látni, amint Baldy-val az oldalán peckesen sétál a sáros főutcán, fején az ügyeletes kalappal.

A Sweepstakes történetének 1917-ben az Egyesült Államoknak az I. világháborúba való belépése vetett végett. Scotty és Baldy életében viszont új fejezet nyílt: a francia hadsereg megbízásából Rene Haas hadnagy kereste fel azzal a titkos megbízással, hogy képezzen ki a francia hadsereg számára szánhúzó kutyákat. A kutyákra főleg az utánpótlás szállításában volt szükség, mert a mély sárban könnyebben dolgoztak, mint az öszvérek és teherautók. Scotty Allan 106 kutyát gyűjtött össze Nome-ból, és még 300-at a kanadai Québecből. A kutyák kiképzésében a legfőbb partnere Baldy volt, aki mindent megmutatott a többi kutyának abból, amit ő már elsajátított. A tanítás remekül sikerült, s a több mint 400 kutya kiválóan helytállt az Ardennekben és az Alpokban. E munka befejezésével Scotty családjával és Baldy-val az alaszkai Juneau-ba költözött. Onnan néhány év elteltével Kaliforniába mentek. Baldy és egy szuka, név szerint Laska nyugdíjas öregkorát egy hatalmas, szőlőkkel és narancsligettel övezett villában élte le.

Az Egyesült Államok felkérésére Scotty Allan képezte ki Richard Bird 1928-as antarktiszi expedíciójára a kutyákat Nome-ban. Az expedícióról visszatérő kutyák Eva "Short" Sheely-hez kerültek, New England-be. Scotty segített neki megalkotni egy modern fajtát, melynek alaszkai malamut lett a neve. Scotty Allan Kaliforniában halt meg 1941-ben.



nyitókép: archiv

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)