A fajtatenyésztés története
A fajtatenyésztés története XII.
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Barba Rafael Péter  |  2012. április 24.

Az ember azonban nem élhet pusztán növényi táplálékon. A tömegesen vadászható, illetve a nagytestű, háziasítható állatok hiánya szükségmegoldáshoz vezetett.


 

Alsó-Közép-Amerikába az első emberek hozzávetőleg 20.000 évvel ezelőtt érkeztek.

Észak nagy növényevő csordái, halban bő vizei lehetővé tették a vadász-, halász-, gyűjtögető-életmód révén az ember fennmaradását, konzerválva a társadalmi szerkezetben a törzsi szervezetet. Délebbre jutva azonban új kihívással szembesültek a hódítók. Nincs jelentős zsákmányállat populáció, de van meleg éghajlat, hegyekből alázúduló édesvizű patak, termesztésre alkalmas növény. Nem véletlen tehát, hogy Közép-Amerika területén születnek az Újvilág első földműves társadalmai. A földműves társadalom működése fejlett kulturális és technológiai viszonyokat igényel (írás, matematika, csillagászat). Napjaink egyik legsokoldalúbb növényét, a kukoricát, már az archaikus kor korai szakaszában megismerték (Kr.e.: 5000 előtt), termesztették. E növény a prekolumbián közép-amerikai kultúrák létének alapja. Megszemélyesítése az egyik legmegbecsültebb isten.

A rendelkezésre álló két alapvető állati fehérje forrás: az őt kísérő, javait hűségesen őrző eb és saját fajtársa, az ember. Fogyasztja persze a barrakudát, teknősbékát, a viszonylag későn háziasított pulykát, de az ember- és a kutyahús kedvelt és fontos fogása az étlapnak. Így volt ez már a térség első nagy kultúrájában, az olmék társadalomban is (Kr.e.: 1500-Kr.u. 200). A mondottakat támasztja alá az a Kr.e. 1600 és 1100 közötti lelet a Pujal-korszakból, a Pannco folyó vidékéről, mely táplálék maradványok között kutyát is tartalmaz. Feltétele volt persze mindennek a kutyakorai háziasítása. Ismerünk leletet az archaikus-korszakból, Kr.e. 3700-ból, Tlatilco határából (Mexikó): az agyagszobor xoloitzcuintlet szoptató ülő asszonyt ábrázol. Tártak fel ugyanezen környéken Kr.e. 1400 tájáról származó férfi sírt, melyben kutyacsontváz (xolos?) is fellelhető volt. Ismerünk más példákat is, így a Mexikói-öböl partvidékéről, Kr.e. 700 körüli időből egy fiatal nő (?) sírját, kit szintén kutyával együtt temettek el.

A nyugat-mexikói Colima-kultúra kormeghatározása meglehetősen bizonytalan, mivel csak bolygatott sírokat sikerült eddig feltárni. Valószínűleg az úgynevezett késői kialakulási korra (Kr.e. 100 körültől Kr.u. 270 körülig) tehető virágzása. Lenyűgöző ember- és kutyaszobraik, állat alakú edényeik mestereik rendkívüli megfigyelőképességét is bizonyítják.

A leletek tanúsága szerint ők az elsők, akik a kutyának egy különleges, valószínűleg szőrtelen, hízásra hajlamos fajtáját tenyésztik étkezési célra. A kis jószágokat kukoricával hizlalják. Egyes szerzők a ma már kihaltnak tekintett, indián dinnyekutyával azonosítják ezt az ebet. Állításuk szerint a mexikói hegyek között azonban ma is fellelhető a fajta. Sajátossága a testéhez képest hatalmas, gömbölyű pocak. A 8-10 kg-osra becsült állatokat agyagba csomagolva sütötték meg. Ennek a szeretett, dédelgetett, a hallhatatlanság egy fokával is felrŰházott, majd jó étvággyal elfogyasztott ebecskének is több fennmaradt terrakotta modelljében gyönyörködhetünk. Más szerzők a sírokból előkerült szobrocskákban a xoloitzcŰintle ősi voltának látják bizonyítékát.

Az észak-guatemalai, nyugat-hondurasi területekre (Ó-Birodalom) és a Yucatán félsziget északi részére kiterjedő, Kr.e.: 200 - Kr.u. 950 között fennálló maja civilizáció Kr.u. 250 - 900 között élte virágkorát. Hitük szerint - egyes szerzők legalábbis így vélekednek - a "xolos" vezeti át a holtak lelkét a túlvilágra. Ehhez képest figyelemre méltó az a kódexek stílusában festett váza, melynek ábrázolásán egy hatalmas kutyalátható, aki a lelkeket a Xibalba-ba kíséri. A kétségkívül óriási termetű kutyalógó füle, fejtípusa, foltozottsága - még a stilizálást is leszámítva - semmiben sem emlékeztetnek a xoloitzcuintle-ra.

Fennáll tehát e kultúrában is a kutya étkezési és rituális célú felhasználása. Nem feledkezhetünk meg azonban egy további praktikus alkalmazási módról. A Yucatán félsziget híres maja rommezőin a régészek felálló fülű kutyák agyagszobrocskáit tárták fel. Ezek az ebek minden valószínűség szerint szőrtelenek voltak. A modellekből a testméretre természetesen nem lehet következtetni. tudjuk viszont, hogy a kor embere - kihasználva 40 C0-os testhőjüket - ezeket az ebeket éjszakára ágyába fektette, s velük, mint eleven "hőpárnákkal" gyógyította magát reuma, asztma és malária esetén. Ezzel a felhasználási móddal több ősi kultúrában is találkozhatunk!

Räber hívja fel figyelmünket a majáknál fellelhető pária típusú kutyák létére. Ezek általában 40 cm körüli marmagasságú, hosszú, felálló fülű, fehér alapszínű, vörös, fekete, vagy barna foltos, igen sovány ebek. Farkuk könnyedén felpöndörödik. Az Amazóniától a Yucatán félszigetig fellelhető típus kialakulását a környezeti megfelelés követelményének tartja. Véleményem szerint az általa felhozottakon túl, a kereskedelmi kapcsolatok is okolhatóak a nagy területre kiterjedő alaktani hasonlóságért.

A maja összeomlást követi a tolték civilizáció felemelkedése (Kr.u. 900-1200, korai posztklasszikus kor). E kultúra ásatásai során számos agyagszobrocska, kőfaragvány került elő, mely a toltékok "tecsicsi" néven ismert ebét ábrázolja. Egyes elképzelések szerint ez lenne a mai chihuaha őse. Ha akarjuk, valóban akár azok is lehetnének. Az egyik ilyen legrégebbi kőfigurát Chichén Itzá romjai között találták. A várost Kr.u. 530-ban alapították. Kérdéses leletünk a tolték uralom korának rétegéből került elő. Ezek a jószágok a jelek szerint nagyobbak és zömökebbek voltak a mai chihuahuánál.

A Mexikóvárosból Puebla felé vivő országút-menti Huejotzingo kolostort a Cholula mellett emelkedő tolték piramis köveiből emelték a ferencesek. A kőtömbök egyes domborművű faragványai gyaníthatóan tecsicsiket ábrázolnak; s valóban, ezek is mutatnak bizonyos hasonlóságot a mai chihuahuákkal.

Bemutatott háromlábú, kutyaalakos edényünk kevésbé kifinomult, mint a klasszikus kori maja edények, ám a megformázott kutyafej (kupirozott füleivel?) mutat némi rokonságot a colimai modellek némelyikével.

Közép-Amerika késői posztklasszikus korszakának (Kr.u. 1200-1450) egyik fontos és rejtélyes civilizációja a mixtékeké. Államuk, Oaxaca, mintegy száz éven át virágzott (1200-1300 között). Egyes szerzők 850 tájára teszik kultúrájuk kezdeteit.

Írásbeliségük kiemelkedő darabja a Codex Nuttall, mely különös jelentőséggel bír nem kevesebb, mint 45 kutyafej és 6 egész kutyaábrázolásával. A jelenetek foltos, olykor hosszúszőrűnek (?) jelzett kutyákat örökítenek meg.

A korábbi zapoték központ, Monte Albán, valamint Mitla feltárásaiból ismerjük temetkezési szokásaikat. A sírmellékletek között emberek (szolgák) és kutyák maradványait találjuk. Nyilvánvaló feladatuk az elhunyt szolgálata a másik világban (a kutya sokszor idézett halottkísérő szerepéről sem feledkezhetünk meg).

A tolték uralmat megdöntő aztékok fokozatosan átvették a legyőzöttek kultúráját. uralmuk a spanyol hódításig, kereken 500 évig tartott. Irodalmi emlékeik - a Codex Vaticanus, a Cospi (Bolognai) kódex, s a Barbonicus kódex - természetesen megjelenítik a kutyát (itzcuintli) is.

Beltran elismeri, hogy a társadalom kiváltságosai tartottak háziállatokat - például kutyákat -, de állítása szerint e kultúra összeomlásával eltűntek ezen ősi kultúrnép négylábú jószágai is.

Egyértelmű, hogy a kutyát az ősi Mexikó lakói ismerték. Ő a "mennyből lesújtó tűz" szimbóluma, villám, mely a földön végigfutva megnyitja az utat az alvilágba. Feladata a halottakat a végső létezés helyére kísérni. Ezért ölik meg gazdája halálakor, s temetik a holttest mellé.

Az egyik álláspont két fajtát gondol "őslakosnak". Az első, egy közepes méretű, barna foltos, az egyiptomi és görög kutyákra emlékeztető eb. Ezt falkákban terelve piacon árulták százával étkezési és temetési rituálén való áldozat céljára. A második típus kisebb, finom, rövid szőrzettel, a mai chihuahua őse, gömbölyű fejjel. S noha e kis jószágok kedveltek voltak már jóval a hódítók érkezése előtt, Beltran tagadja létezésüket Montezuma (az utolsó azték uralkodó) idején, azt állítva: a chihuahua ősét a spanyolok hozták magukkal. Mások, szintén az európaiak kistermetű kutyáit tartják kiindulási alapnak, de úgy vélekednek, hogy az aztékok vagy a toltékok tenyésztették ki őket ebből az alapanyagból. A legszélsőségesebb vélemény pedig nem kevesebbet állít, minthogy a kínaiakkal jutott Mexikóba a fajta.

Räbernél olvashatunk egy közelebbről nem pontosított indián legendát. Ebben a chihuahua az, aki elkíséri elhunyt gazdája lelkét az alvilágba. Ami a fajta korai ábrázolásaiból következtethető - a mexikói emlékek is ezt bizonyítják -: a törpetermet a házikutyák közt igen ősi jelenség. Sok vita folyik arról is, hogy a rövid-, vagy a hosszúszőrű az eredeti változat? Räbernek alighanem igaza van, amikor azt mondja: kezdetleges fajták forró égövi tájakon rendszerint rövidszőrűek, de hegyvidékeken, nagy hőmérséklet ingadozásnak kitett helyeken jobbára gyapjas szőrzetűek. Ezért feltételezhető, hogy az aztékoknál mind a két szőrzettípus előfordult.

Más kutatók - így Allen 1920-as, Amerika őslakóinak kutyáiról megjelent tanulmánya is - a xoloitzcuintle-t tekintik őshonos mexikói fajtának. Hivatkozott szerzőnk F. Hernándezt idézve a nagytestű "indiánkutya" mutánsaként határozza meg a xolost.

Akárhogy is, minden azt látszik bizonyítani, hogy az aztékok mindkét fajtát tartották. A törpekutyák közül - ezek tartása a nemesség kiváltsága volt - különösen a "kék" ebeket kedvelték. Egy hercegkisasszony állítólag 1.500 kutyát tartott. A nagyurak némelyike 500-as állománnyal rendelkezett. Minden kutyának saját rabszolga viselte gondját. Ha az eb elpusztult, a rabszolgának is követnie kellett a halálba. A kis kedvenceket egyes források szerint fiatal rabszolgák heréjéből készített vagdalttal táplálták. Kasztrálás előtt a fiúkat három hónapon át erősen fűszeres étrenden tartották. Más előadások serdületlen rabszolga gyermekek húsát vélik ételüknek. Mivel Montezuma étlapján gyermekhúsból főzött gulyásleves is szerepelt, nem elképzelhetetlen a királyi asztal maradékainak ilyetén felhasználása. H. Harman írja: "Nagyon valószínű, hogy ezeket a történeteket jócskán eltúlozták és kiszínezték" Abban a palotában nem 1.500 kutya nyüzsgött, hanem csak 150, vagy talán még inkább 50, az is éppen elég sok.". Megítélésem szerint túlzottan óvatos a szerző, amikor véleményét megfogalmazza. Történelmi analógiák valószínűsítik az igen magas szám lehetséges voltát.

A chihuahua származását illetően számos elképzelés látott napvilágot. A fajta neve az azonos nevű mexikói államról és városról ragadt erre az idegenekkel szemben bizalmatlan, értelmes, tanulékony, élénk, éber, igen aktív ebecskére. Kitűnő jelzőkutya. Társasági ebként tartják napjainkban is.

A xoloitzcuintle ősiségét perdöntően bizonyítja Francisco Hernández (1514-1578): Historia Animalium et Mineralium Noveae Hispaniae (Új-Spanyolhon állattana és ásványtana) című művének egy utalása a lupus mexicanűs néven említett csupasz kutyákra. Ez a korai forrás egyértelművé teszi létezésüket már a prekolumbián korban is. A könyv 1651-es kiadásában rajzot is közölnek a kiadók (Recchi és Lynceus) a saját maguk által látott jószágról. Hauck is kétli, hogy az aztékok csupasz kutyája Ázsiából származna, mivel ilyeneknek nyomuk sincs a csendes-óceáni szigetvilágban. Szerinte legalább két eredetközpont létezett: Dél-Amerika és Kína. A xolos tehát napjainkra is fennmaradt. Értelmes, jó természetű, közepes termetű eb. Igen ritka. luxuskutyaként tartják.

Mielőtt folytatnánk utunkat dél felé, látogassunk el a kontinens Kolumbusz által felfedezett karibi térségébe. Az Admirális első útjának naplójában olvashatunk egy szerényen meghúzódó mondatot: "Voltak ott (Kuba) kutyák is, melyek sohasem ugatnak."

Gonzalo Fernández de Oviedo: "Az Újvilág állat- és növényvilága" című korai művében a következőket írja: "...Tierra Firmében a nyilas, karibi indiánok tartanak a háznál egyfajta apró, kis növésű kutyát, s van belőle minden színű, amit Spanyolországban ismerünk; van köztük szőrös is meg csupasz is, de mind roppant csendes, ugyanis sohasem ugatnak vagy vonítanak, s nem is morognak, és még ha agyonverik is őket, akkor sem üvöltenek vagy nyüszítenek; továbbá felettébb hasonlítanak a farkaskölykökhöz, de azért valódi kutyák, nem farkasok. Magam is szemtanúja voltam egyszer, hogy megöltek néhányat belőlük, s azok egyetlen nyögést vagy sóhajt sem hallattak, meg Dariénben is láttam kutyákat, melyeket karib földről, Cartagena partvidékéről kaptak cserébe holmi horgokért, és sohasem ugatnak, csak esznek meg isznak, s még barátságtalanabbak, mint a spanyolországi kutyák, csak a háziakkal tesznek kivételt: hízelgő farkcsóválással és boldog ugrándozással kedveskednek, ha enni kapnak, így igyekeznek kifejezni hálájukat a gazdájuknak és annak, akitől enni kapnak..."

Más szerzők is említik a kubai indiánok meztelen kutyáit, s néhányan állítják, hogy azok az idők folyamán elvadultak, páriaebekké lettek. E csupasz jószágokat tartják többen a dél-amerikai meztelen kutyák őseinek.

Barker és Gayot 1964-ben megjelent rövid monográfiájában publikál egy északnyugat-Haitin talált kő kutyaábrázolást, mely az első archeológiai bizonyítéka a Karib-térségben élt háziasított eb létezésének a prekolumbián időszakban.




Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)