A fajtatenyésztés története
A fajtatenyésztés története X.
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Barba Rafael Péter  |  2012. április 24.

Akita: a legnagyobb termetű ősi japán fajta, mely a Honshu szigetén lévő Akita térségéről kapta nevét. Nevezték sisi inunak, "nagy kutyá"-nak is.


 

A japán nemzeti fajták első alaptípusát az akita, ainu és shiba inuk adják, átmeneti formának tekinthető a kishu, és a második alaptípus a shikoku és a kai inu. Ezek a fajták egy közös ősre vezethetőek vissza, a ma már nem létező nippon inura.

 Két alaptípusát különböztették meg. A matagi (hegyi vadászfalvak neve után) elsősorban vadászeb. A másik a paraszti tanyagazdaságok nagytestű őre. Hosszú időn át főszereplője a kutyaviadaloknak is. első említései az Edo korszakból (XVII. század) maradtak fenn. A XIX. században újra felvirágzó viadalok csaknem a fajta pusztulásához vezettek. Az 1871-es veszettség járvány is megtizedelte az állományt. Szerencsére az állathecceket 1910-ben betiltották (igaz, a végrehajtás sokáig nehézségekbe ütközött), s Odate tartományban sikerült néhány régi "matagi" típusú ebet is találni. Az 1927-ben alapított Akita Inu Hozonkai tevékenységének, valamint az 1931-es nemzeti kultúrkinccsé nyilvánításnak köszönhetően sikerült megmenteni ezt az értékes fajtát. Kitartó hűségüket két megtörtént eset felidézésével támasztom alá. Az első az 1957-es japán délsarki expedíció, melyet a rossz időjárási viszonyok miatt félbe kellett szakítani. A tudósokat felszerelésük és húsz szánhúzó akitájuk hátrahagyásával rendelték vissza. A döntés hatalmas felzúdulást okozott. A három év múlva visszatérő kutatók a hajdani táborhelyen tizenkét kutyát jó egészségben találtak, s noha a bázistól csak mintegy 100 km-re vadászhattak, a felszerelés őrzésével nem hagytak fel. Emléküket a Hirohito császár parancsára Tokióban felállított életnagyságú szoborcsoportot őrzi. A másik történet hőse a Hacsiko nevű akita, Dr. Ueno professzor kutyája, aki minden este pontosan elment gazdája elé a pályaudvarra. A professzor 1925-ben váratlanul elhunyt egyetemi munkahelyén. Hacsiko egész éjjel várta, s attól fogva is kilenc éven át, haláláig, a szokott időben megjelent ott. Szobra a tokiói Shibuja pályaudvar előtt látható. A fajtáról értékes dolgozatot írt Amentné Tóth Amarylla 2003-ban "Akita-inu, Japán legismertebb kutyafajtájának története - kultúrtörténete" címmel.

Ainu: nevét a Japán szigeteket vélhetően elsőként benépesítő ainukról (másként: ezo) kapta. E nép hosszú harcok során fokozatosan szorult északra, Hokkaido szigetére. Az ő medvevadászatra, szánhúzásra, házőrzésre használt kutyáiktól ered ez a közepes termetű fajta. Nevezik hokkaido inunak is. A természetvédelmi törvény védi.

Shiba: Nagano tartomány tájszólásában e név "kicsiny kutyát" jelent. Hajdan három változatát ismerték. A san-tu állítólag a sekisu és az imba nevezetű helyi fajták keresztezéséből ered. Főként Shimane és Tottori tartományokban fordult elő. A mai shibánál valamelyest nagyobb volt. Az apró mino shiba pedig elsősorban Gifu tartományban volt honos. Az ugyancsak kicsiny alakváltozat, helyi fajta, mely a shinsu shiba és az ősi mikava shiba leszármazottja, szukebb hazája Nagano tartomány volt. Egyes kutatók Kínából 2000 éve átkerült chow-chow és kishu keresztezésben vélelmezik őseiket. A fajta eredeti foglalkozására nézve apróvad vadászatban, jelző- és őrzőkutyaként jeleskedett. Kedvencként is tartották, mint utaltam rá, s tartják ma is.

Kishu: Räber Japán délnyugatividékének középső tájegységéből, mások Hokkaido hegyekben, erdőkben, folyókban gazdag vidékéről származtatják. Jól tűri a szélsőséges időjárási viszonyokat. Vadászatra, elsősorban vaddisznóra és őzre kiváló, de jó házőrző, jelző- és pásztorkutyaként is. Állítólag hasznos segítője lehet a halászoknak. Végül kedvtelésből tartott ebként is bevált. Közepes termetű fajta.

Shikoku: az azonos nevű szigeten kitenyésztett közepes termetű ősi fajta, mely tüzes vérmérsékletű vadászkutyaként, jó házőrzőként ismert. Nevezik "kocsi-ken"-nek is. Szűkebb hazájában a legkedveltebb családi kutyák egyikévé érett az idők folyamán.

Kai: spontán kialakult közepes termetű vadászkutya. elsősorban vadmadarakra, nyúlra, borzra és vaddisznóra használatos, de házőrzőként és kedvencként is tartják. Közép-Japán hegyvidékéről származik. Nevezik "kosu-tora"-nak is. A természetvédelmi törvény oltalma alatt áll.

Meg kell még emlékezni további három, a fenti származási sorba nem illeszkedő fajtáról.

Chin (japán spániel): hazájában nevezik "makura chin"-nek is, azaz párnaebecskének. Állítólag a pekingi palotakutya leszármazottja. Egyes adatok szerint létére már Kr.u. 520 körül utalnak. Ez azonban ellentmondás (lásd a pekingi palotakutyáról írtakat!). Más vélemények a tibeti spániel és mopsz, megint mások a máltai selyemszőrű kutyák és spánielek utódjának tartják. Ezek a vélekedések azonban bizonyítást sehol nem nyertek. Valószínűsíthető, hogy mindenképpen Kínából - vagy Tibetből kínai közvetítéssel - származó törpekutyaősökre vezethető vissza a fajta eredete. Évszázadok óta a főúri paloták kedvelt ölebe. Az előkelő hölgyek ruhájuk ujjában mindenhová magukkal vitték kedvencüket.

Japán spicc: ennek a kistermetű ebnek az eredetéről számtalan teória alakult ki. Vannak, akik szerint évszázadok óta létező fajta, s az északi sarkkörről az ősi idők kezdetén Japánba vándorolt spiccek leszármazottja. E vélemény megformálói adósak a magyarázattal, hogy e hosszú időn át hogyan tudta elhatárolni magát a fajta a többi japán spicc típusú ebtől. Mások a szamojéd, a német spiccek és a shiba, megint mások orosz spiccek (szamojéd vagy lajkák?) keresztezése révén kialakult XX. századi fajtának tekintik. Küllemét tekintve leginkább a német spiccekkel mutat rokonságot.

Tosa: a Shikoku szigetén lévő azonos nevű megyéről nyerte nevét. Az itt régóta élő könnyű tosa-nikon inukat a XIX. század második felétől megnyíló határokon áthozott, főleg Angliában tenyésztett viadorebek rendre legyőzték. Ezért a viadalok vonzóbbá tétele érdekében a régi shikoku ebeket masztiff típusúakkal, dogokkal, bullterrierekkel, bulldogokkal, sőt állítólag pointerekkel is keresztezve jutottak a mai tosa inu eleihez. Ezek súlyosabbá tételéhez bernáthegyieket és bordeauxi dogokat is kevertek a fajtába. Így született meg századunkban az általunk ismert tosa inu.

Végezetül nem hallgatható el a művészettörténeti irodalomban (Earle, Joe: Netsuke-című, egyébként szép művében) előforduló két "fajta"-leírás. Az egyik, egy mukuge inunak nevezett, hosszú, selymes szőrű, tigriscsíkos, állítólag vizet kedvelő ebről szól, melynek magasan tűzött, apró, lekonyuló fülei, dús szőrzetű hosszú farka van. Kissé rókaszerűen hegyes, majdnem csupasz arcorri részét hosszú pofaszakáll övezi. Ábrázolásával találkozhatunk Tachibana Morikuni 1770 tájáról származó festményén, s a forrás szerint más illusztrációkon is. A kyotoi Tomotada által 1781 körül készített netsuke szintén ezt az állatot ábrázolja. Az igazat megvallva, addig, míg az utóbb említett mű valóban kutyára jellemző jegyekkel bír, a festményen megörökített jószágok Canis familiaris fajba való tartozása számomra kétséges. Amennyiben a leírt eb mégis létezett, lehetséges, hogy a shishi ideáljának megközelítésére irányuló próbálkozás tanúi lehetünk, s eltűnését a sikertelennek bizonyult kísérlet okozta?

A másik, kétséges és ellentmondásos említés egy kőken (másképp: gőken) néven ismertetett ebre vonatkozik. A simaszőrű, hosszú farkú, nagy szemű, rövid, lógó fülűnek mondott kutyát whippetnek nevezi, s utal az Edo korszakban való ábrázolásaira. A Kanő iskola mestere, Eitoku (1543-1590) ilyen fehér és fekete kutyákat festett. A bemutatott XVIII. századi, jelöletlen netsuke is ilyen ebet örökít meg. A baj az, hogy a csaknem kerek fejű, tömpe orrú ebecske egyáltalán nem mutat agaras jegyeket, s - bár mentségére felhozható, hogy a netsuke műfajában szinte kivétel nélkül lógó füllel ábrázolják a kutyát, függetlenül a modell tényleges megjelenésétől - nyugodt szívvel egyetlen japán fajtával, a kölyköket is beleértve, sem azonosítható.

A szigetországi fajtatenyésztés története mindenesetre bizonyíték arra, hogy a kutyaegyértelműen pozitív megítélése az aprólékosan szabályozott, a hagyományokat mindenekfelett tisztelő japán társadalomban - anélkül, hogy az istenek pantheonjának tagja lenne - történelmi mértékkel mérve is olyan ritkaságnak tekinthető, mely segített megőrizni a Felkelő Nap országának rusztikus szépségű fajtáit.




Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)