A fajtatenyésztés története
A fajtatenyésztés története IV.
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Barba Rafael Péter  |  2012. április 24.

Vitathatatlan tény, hogy a kutya korai domesztikációjában az afrikai kontinens méltán foglal el kitüntetett helyet. Már a prehisztorikus, majd a korai történeti kor (ókor) fennmaradt ábrázolásai is a tenyésztett fajták széles választékáról tanúskodnak.


Nézzük a szaharai kultúra fennmaradt emlékanyagát!

A Kr.e.: 5000 és 2000 közötti időben - nehéz ezt a mai embernek elképzelni - a Szahara bőséges, zöld legelőin hatalmas csordákban legeltek a mára már szavanna-övbe visszaszorult antilopok, zebrák, bivalyok, zsiráfok, a bővizű folyókban vízilovak, krokodilok élték életüket. Az ekkor már pásztorkodó ember pedig itt legeltette marháit, ezeket az őstulokra még erősen emlékeztető állatokat. Ez a több ezer évig fennálló, a Szahara fokozatos kiszáradásával elsorvadó pásztor-kultúra ezrével hagyta ránk sziklarajzait. Így, a Tassili-hegység a Szahara közepén az emberiség legnagyobb képeskönyve a csiszolt kőkorszak és bronzkor letűnt világából. A kutatók több mint tizenhat réteget, legalább harminc stílust különítettek el. Az egyes ábrázolások kormeghatározását nehezíti a számos ráfestés.

Tárgyunk szempontjából lényeges megjegyezni: úgy a radiokarbon vizsgálatok, mint az egyiptomi sziklavésetekkel való összevetés bizonyítani látszik, hogy mind az állatimádás kultusza, mind a művészet terén a szaharai népek jelentős hatást gyakoroltak Egyiptomra.

Két sziklafestmény a "Marhapásztor korszak"-ból (Kr.e.: 3080 körül) kiválóan illusztrálja az agár típusú kutyák csorda körül betöltött őrző-védő szerepét. Igaz ez akkor is, ha az egyes alakok (pld.: szarvasmarhák és kutyák) esetleg nem egyszerre készültek, s különböző festési réteghez tartoznak. Nem hagyható figyelmen kívül ugyanis, hogy mindannyian egy adott kompozíció részei. Az alkotó tehát, az esetlegesen korábbi ábrázolást műve részévé integrálta. Az egyiken, a hatalmas csordát terelő ember felett, karakteresen ábrázolt fehér eb bandukol. Az ék alakú fej, a karcsú test és végtagok a típus legjellemzőbb jegyeit mutatják. Másik, korábban már közölt illusztrációnkon, e korból, az íjjal felfegyverkezett vadász melletti, felálló fülű és felcsavart farkú ebben vélik egyes kutatók felfedezni a mai elő-ázsiai sloughi (arab agár) ősét. Egyiptom ekkor még a dinasztiák előtti korát éli!

"A vágtató szekerek és lovas népek korá"-ból bemutatott harmadik alkotás előbbieknél 1000 évvel fiatalabb, s mégis, mennyivel szerényebb eszközökkel ábrázolja a kutyát! Tévedés lenne mindezt az alkotók tehetsége közötti eltérésként értékelni. ugyanezen művek patás állatokat mutató ábrái ugyanis szinte azonos színvonalat mutatnak. Az eltérés oka vélhetően nem más, mint az, hogy a fiatalabb alkotáson a kutya, bár az embernek mindennapi társa, a képnek mégiscsak mellékszereplője (e mellékszereplő megjelenítése nem alkalmas a fajta meghatározására, mégis annyi megkockáztatható, hogy nagy valószínűséggel nem agár típusú ebről van szó). Így van ez az elsőként nevezett mű esetében is. A második festményen viszont ember és kutyája főszereplő! Ezért az igényesebb megörökítés.

Tudnunk kell azt is, hogy nem Tassili az egyetlen lelőhely a szaharai állattenyésztő kultúrák korából. Így a Csád-tótól északkeletre az Ennedi-hegységben, vagy az Aďr-hegység északi övezetében is ezrével találhatóak sziklavésetek, festmények. De Mauritániától a közép-szaharai Tibesti-hegységig, vagy a Niger felső folyásáig fellelhetjük e kor emlékeit. Talán nem indokolatlan a ma élő azawakhot a tuaregek agarát, e vidék ősi ebét is ezen néhai hűséges jószágok leszármazottjának tekinteni.

A Kr.e.: 100 és Kr.u.: 500 közötti felföldi juhtartó és a Kr.e.: 1000 és 100 közötti kelet-afrikai pásztorok életmódjának rekonstrukciója alapján joggal tételezhetjük fel, hogy munkájuk során ők is igénybe vették kutyák segítségét. A Kr.e.: 500 és Kr.u.: 400 között fennálló Meroé kultúrában pedig, melyben erős egyiptomi hatás érvényesült, bizonyosra vehetjük a kutyák általános elterjedtségét (pld.: harci kutyák!). A mai afrikai eredetű kutyafajták: a basenji, a masszai eb, az afrikai oroszlánkutya, de a malgasi eredetű Coton de Tulear gyökerei is a kontinens rég múltjában keresendők. Csakúgy, mint a fáraókutyák csoportjából a kanári szigeteki agár (említése Kr.u.: 25-ben II. Juba kémeinél és Plinius beszámolójában) és a madeira agár, vagy a mauritániai agár, mely a sloughi típusba tartozik. De sorolhatjuk tovább a regionális fajtákat: a fulani ( nyugat-Afrika, Niger, Szenegál vidéke ), a délkelet-szaharai (Tibesti-, Ennedi-hegységek, Csád Közt.), kordofan (Nílus középső folyásának vidéke), a shilluk és helyi változatai: a dinka, nuer, djur agarak (másképpen: nilota kutya), vagy a keleti bantu, a zanzibári agarak; a kindiga kutya, a busmanok, sztyeppei vadászok társa, kinek ereiben a bantu, nilota és hamita kutyák vére keveredik. A busman kutya a Kalahári háziállata, a vadász és gyűjtögető nép ebe, s végül a kaffer kutya. Valamennyien a pária kutyák népes családjának tagjai, s egyben kőkori ebek élő fosszíliái.

Etiópia saját tájfajtája az etióp agár.

A Nílus felső folyásának vidéke - a mai Szudán területe -, a néhai Egyiptomi Birodalom peremvidéke. Az itt élő, nomadizáló nilota törzs kutyája, mint már említtetett, szintúgy a kőkori ebek késői leszármazottjának tekinthető.

Az ősi kultúrák urai hamar felismerik a kutyahűségében rejlő erőt, s hogy emberi falkáját akár élete árán is kész megvédeni. Nehéz választ adni arra a kérdésre, hogy hol és mikor találta fel az ember - az ő legnagyobb dicsőségére - a harci ebet. Élő klasszikust idézve: a "hivatalos álláspont" a Közel-Keletre teszi ezt. S "bár egyikünk sem volt jelen az eseményeknél", szerény feltevésem (hipotézis), hogy bizony ez a történet a harcászati fejlődés folyományaként nem feltétlenül kötődik egy meghatározott földrajzi helyhez. Más kérdés, hogy e speciális munkaterület legkimagaslóbb teljesítményt nyújtó ebei, s az ő tömeges alkalmazásuk valóban innen indul - a szó legszorosabb értelmében - világhódító útjára.

Fentiekkel kapcsolatban szükséges egy tudományfilozófiai kérdést tisztázni. Addig, míg az élő tudományt az újabb és újabb eredményekre támaszkodó tézisek és hipotézisek előbbre viszik, a dogmatikus gondolkodás annak elsorvadását okozhatja. Tudományos kérdésekben ezért nem szerencsés "hivatalos álláspont"-ról beszélni. Hagyjuk ezt a terminológiát a politika és közigazgatás területén érvényesülni.

S most e kis kitérő után térjünk vissza tárgyunkhoz. Ami bizonyos, Afrikában az egyiptomiak, a Meroe-kultúra és a jorubák is alkalmaznak harci feladatra kutyákat. Egy győztes joruba (a mai Guinea, Dahomey, Nigéria, Benin, Togo, nyugat-Szudán területén élő nép) királyt ábrázoló dombormű korai molosszoid típusú ebet örökít meg "munka" közben.

A kutya tehát társ a vadászatban és a harcban, őrzi az ember szálláshelyeit, településeit, állatait ragadozóktól és rablóktól egyaránt s gazdagítja az étlapot.

Érdekfeszítő tanulmányt írt J. Olowo Ojoade a kutyanigériai hagyományban, történelemben betöltött szerepéről. A terjedelmes munkából megismerhetjük hősünk mítoszokban, társadalmi életben (családi élettől a vadászatokon át a háborúkig), étkezési szokásokban, terápiában és varázslásban, vallási hagyományokban elfoglalt helyét. MegtŰdhatjuk például, hogy nem egy esetben a harci ebek döntötték el egy-egy csata sorsát. S hogy a kutyák segítségét gazdáik miként hálálták meg (pld.: a zsákmány zsigereinek átengedésével), vagy mely törzsek fogyasztják ínyencségként a magas protein tartalmú kutyahúst. Tartják ugyanakkor kedvencként is a kutyát. Sajátosan fantáziadús a nigériai folklór a névadásban. Olykor emberi nevet, olykor istenekre utalót adnak a jószágnak, máskor pedig valamely tulajdonságot, vagy vágyaikat kifejezőt, ilyeneket: "Aki a hazugot a bozótba küldi", "Ő a háború nagy embere", "Hibakereső, nehéz ügyek megoldója", "Az oroszlán meghódítója", "Ki akarja, hogy gazdagok legyünk?", "Ki követelheti az istennel való egyenlőséget?".

Általános betekintést ad Frank, B.: A kutya, mint áldozat és kultúrhős Afrikában című munkája a kontinens törzsi mítoszvilágába.

Álljon példaként itt az azande (Zaire északkeleti, Szudán délnyugatirészén, a Közép-afrikai Köztársaságban élő nép) mitológia egyik elbeszélése: "Egyszer egy ember az erdőben járva tűz körül melegedő állatokat látott. Sikerült lopnia a tűzből. Az ember azóta süti-főzi ételeit. A vadállatok a tyúkot és a kutyát küldték el, hogy vegyék vissza a tüzet, ám ők inkább az ember mellett maradtak, megszelídültek és háziállatokká váltak."

Tudjuk, hogy már a prehisztorikus időkben is számos több ezer lelket számláló település fordult elő a különböző kultúrákban. Ezek működése csak társadalmi szintű együttműködés révén volt biztosítható. Ám az, hogy a kőkorszakból alig kilépő ember a Nílus völgyében - történelmi mércével mérve - milyen bámulatosan rövid idő alatt hozta létre azt a magas fokú kultúrát, melyet a ma embere is csak csodálattal szemlélhet, egészen egyedülálló a történelemben.

 




Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)