A fajtatenyésztés története
A fajtatenyésztés története II.
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Barba Rafael Péter  |  2012. április 24.

Mielőtt folytathatnám 'Tisztelt Olvasó!' tárgybéli mondandómat, a nyomda ördögének jóvoltából vissza kell, hogy térjek az előző részben foglaltakhoz. Kéziratom és a megjelent cikk között ugyanis némely eltérések tisztázást kívánnak.


A "Canidae" a kutyafélék családjának tudományos elnevezése. "Canidae család"-ról beszélni éppen ezért annyi, mint kutyafélék családjának családjáról szólni. Az emberelődök egyik csoportja a cikkben "Homo nem", holott helyesen "Homo-nem"-ként kellett volna nyomtatni. A téves írásmód a mondat értelmét is kétségessé teszi. Sikerült aztán a kutyafélék családjának latin nevét "Canidák"-ra változtatni a helyes "Canidae"-kről, elfeledve, hogy Cicero nyelvén az "ae" nem más, mint a jó "é". Fonetikusan tehát: Canidék. Mégsem írjuk így, mert nem általánosan használatos, meghonosodott kifejezéssel állunk szemben, hanem egy tudományos meghatározással.
Más természetű beavatkozást is elszenvedett írásom, amikor a kutyafélék családjának egyik leglényegesebb meghatározójaként, mint territoriális ragadozók családi alapon szerveződő, hierarchikus csoportjáról szóltam. A ragadozók ezen csoportjának (valamint a hiénaféléknek) ugyanis a későbbi domesztikáció szempontjából ez az egyik legfontosabb tulajdonsága. Így van ez akkor is, ha vannak kivételek (pl. a rókafélék), amelyek aztán nem is szólnak bele a háziasításba. Ezért a "többnyire" szó betoldása a lényeglátást gátló, felesleges módosítás.

 

A természetben, mint már említettem, számos esetben figyelhetünk meg fajok közötti együttműködést. Ez az érdekközösségen nyugvó tevékenység azonban mindig egy adott élettérben, adott fajok között működik. Bármely állandó tényezőben történő változás az együttműködés zavarát, végső soron felbomlását eredményezi.

 

Az ember- és kutyaősök, ezek a még kialakulóban lévő "fajok", az élet történetében egy egészen más minőségű, példa nélkül álló szövetséget hoztak létre.

Miben jelent új minőséget a Hominidák, majd a Homo-nem és a Canidae-k egyes képviselőinek együttműködése?

Ez a szövetség az evolúció, a fejlődés szövetsége. Működésének alapját nem a változatlan viszonyok megléte, hanem a változó viszonyokhoz való együttes alkalmazkodás jelenti. Nem az emberős mellett születik meg a Canis familiaris, s nem is a kutyaős mellett az emberi faj. Kialakulásuk kölcsönösen feltételezi egymást. A folyamatnak persze ára van. S mert az igazság csupán egy sztereotip fogalom, az ár nagyobb részét a kutyafizeti meg.

A két "faj" egyedei integrált hordát hoznak létre. Együttműködésük révén az egyedek biztonsága, a sikeres zsákmányszerzés esélye, összességében túlélési lehetőségük javul. Többnyire a "kutya" érzékeli elsőként a veszélyt, s jelzésével riasztja a közös hordát. A harc felvételéről vagy a menekülésről már egyre inkább az "ember" dönt. A vadászatban a felderítés, jelzés, üldözés s gyakran a zsákmány elejtése is a "kutya" feladata. Az "ember" az üldözésben és a zsákmány megölésében az idők folyamán egyre sikeresebbé válik, majd átveszi a vadászat irányítójának szerepét. Jelentős szerepe van mindebben a táplálkozásában mind fontosabb szerephez jutó energiadús és jól emészthető állati fehérjéknek. Az "ember" anatómiailag átalakul. Felegyenesedett mozgását megnövekedett izomtömeg segíti, s az élelemszerzésre, étkezésre fordított idő lerövidülése megteremti az időalapot a valódi eszközkészítéshez. Eddig is használt ugyan eszközöket, ezek azonban csupán a természetben készen talált alkalmi szerszámok voltak, mint egy-egy kődarab vagy faág. Most viszont már saját igényére, saját elgondolása alapján készíti eszközeit. Mégis előfordul, hogy ínséges napok köszöntenek a közös hordára. Az "ember" ekkor nem tétovázik. Négylábú társai egyikét tálalja az éhezőknek.

S mert az említett anatómiai változás még egy emberi szerv fejlődésére is drámaian hatott, hát elkezdett az "ember" emberként gondolkodni. És meg akarta érteni a világot! Aztán már uralni is akarta. Amit nem tudott, hát megmagyarázta. Megszülettek az első mitikus képzetek.

A "kutya" erről mit sem sejtett. Ez azonban nem segített rajta. Hőse lett egy világnak, mely vadabb és félelmetesebb, mint a valóságos, általa oly jól ismert világ. Hol segítő, hol félelmet keltő hős, ki maga is áldozat - időről időre a szó legszorosabb értelmében is.

A szakócát (marokkövet), ezt az univerzális szerszámot, és fegyvert készítő embernek már bizonyára állandó lakótársa, kísérője és olykor tápláléka a "kutya". Vele szemben az első felmerülő speciális igény a közös hordában élő emberrel szembeni agresszivitás kiküszöbölése. A szelekciós megoldás egyszerű: a nem kívánatos egyedeket feltálalják.

Az ember feltalálja a dárdát és az íjat. Fegyverei révén a zsákmányra mért halálos csapás hatósugara megnő, s az elejtésből adódó balesetveszély is csökken. Ahhoz azonban, hogy lövéshez jusson a vadász, időben észlelnie kell a vadat, sőt lehetőség szerint annak mindaddig helyben kell maradnia, míg fegyvere hatótávolságán belüli kedvező pozícióját elnyeri. A forradalmian új eszközök készítéséhez megfelelő tömörségű, homogén szerkezetű, jól alakítható nyersanyagra is szükség van. Ilyen viszont nem mindenhol lelhető fel. Egy-egy megfelelő lelőhelyért nagy távolságokat kell megtenni. Az ember ekkor már Afrikát, Európát és Ázsia egy részét is benépesíti. A kutyának szintén szembesülnie kell az új kihívásokkal. Már nem elegendő, ha hajszában elejt egyes egyedeket, s aztán osztozik a zsákmányon az emberrel. Meg kell felelnie a vadászatot irányító ember igényeinek. Olykor vad csordákat kell - a közös horda tagjaként - eltorlaszolt szakadékba hajtania, olykor pedig magányos vadat kell jeleznie s lehetőleg helyben tartania. Az ember már hálót is készít. A kutyaennek csapdájába is segít beterelni a kiszemelt áldozatot. A génjeiben működő hierarchiatisztelet meghatározza az elejtett zsákmánnyal szembeni viselkedését is. Nem eshet az áldozatnak, míg a rangsorban felette álló ember abból ki nem vette részét. Látható tehát, miként szolgálják a genetikailag öröklött viselkedésminták az ember céljának megfelelő együttműködést. A mind fontosabbá váló kő nyersanyag, illetve az abból készített eszközök - a feldolgozás ugyanis többnyire a lelőhelyen történt - szállításában is részt kellett vállalnia. Ekkor születhettek az első szállítóeszközök. Ezek továbbélő mintáit láthatjuk a síksági indiánok és az inuitok eredeti eszköztárában még a XX. század elején is. A vadászati alkalmazásban megnövekedett elvárások és az új feladat, a teherszállítás már olyan speciális igény, mely csak a célnak megfelelő egyedek szelekciójával valósulhat meg. Ennek az elvárásnak a Canis familiaris palustris (tőzegkutya) típus felel meg. Ez már kétségtelenül a domesztikáció jegyeit magán viselő házikutya. Ez az alakkör tekinthető mindazon ősi típusú eb ősének, melybe a spiccek, szánhúzók, s az olyan specialisták, mint a lunda kutya és a vikingek rövid lábú ebei tartoztak, tartoznak.

De mit is értünk a domesztikáció specifikációs jegyein? A lényeg megértéséhez kissé vissza kell lépnünk az időben.

Az emberré válás hosszú útján számos állatfajt tartottak őseink, melyekből soha nem lett háziállat. kezdődik a történet a barlangi medvével, melynek elejtését követően a megmaradt kicsinyeket a barlang egy elrekesztett zugában vagy veremben nevelik, hizlalják, hogy végül rituális szertartás keretében elfogyasszák. A táplálást, mint később más állatok kicsinyei esetében is, kezdetben az asszonyok szoptatás útján oldják meg.

A véletlenre, illetve a portyázásra alapozott vadászati módot követi a csordakövető életmód, majd a mind nagyobb számú nyájakat karámba záró hústartalékképzés. E módszerrel antilop- és gazellanyájak kerülnek az ember birtokába. Mégis, mondhatjuk-e ezekről az állatokról, hogy befogásuk révén háziállattá váltak?

A folyamat természetes következménye volt az ember tapasztalatainak bővülése, a spontán szaporulat megfigyelése, majd elősegítése. Az így kialakuló kapcsolat állat és tartója között bizonyos fokú szelídülési folyamatot indított el. Ez azonban még mindig nem domesztikáció! Háziasításról a szaktörténészek általános véleménye szerint akkor beszélhetünk, ha az emberi beavatkozás következtében az alapot jelentő vad alakhoz képest úgynevezett "háziasítási jellegek" jelennek meg. Ezek: a szőrzet minőségének és színének megváltozása a megjelenő mutációk tudatos továbbtenyésztése révén, hiszen például a rejtő szín elvesztette jelentőségét; az agykoponya és arckoponya arányainak megváltozása, mert az ember biztosította feltételek között egész sor agyi funkció feleslegessé lesz, az állat hús-, tej-, gyapjútermelő evőgéppé válik; a szelekció eredményeként alapvető karakterváltozás következik be, pl. csökkenő agresszivitás, kisebb mozgékonyság, a nyájösztön végletes felerősödése. Mindezek persze a haszonállatokra vonatkoztatva érvényes tézisek. Ám miként áll a helyzet a háziasított ragadozókkal? Esetünkben a kutyával? Nála a felsoroltak csak részben igazolhatóak.

Noha a kutya az ember hitvilágában már a kezdetektől kitüntetett szerepet töltött be, a régész csak kivételes esetekben talál kutyacsontmaradványokat, ahol megették, ahol kultikus céllal (rontásűző) eltemették pl. tűzhely, küszöb alá, avagy hirtelen pusztult el a település. Az esetek többségében a kutató körén kívül esnek e maradványok: a pásztor kutyáját az ég madarai takarítják el, más esetekben a hol tisztátalannak, hol szentnek tartott ebet a településen kívül helyezik el.

Az első leletek sorában kell említeni az ukrajnai Mezinben feltárt jégkorszakbeli település csontanyagát, melynek megítélésén ma is vita folyik. A fiatal paleolitikumban ismerünk még leleteket Ausztria és Ukrajna más településeiről is, vagy utalhatunk a franciaországi La Vache-ból származó ábrázolásokra, de háziasításra vonatkozó támpontot ezekből nem nyerhetünk. "Csupán" az emberősök és kutyafélék korai kapcsolatának bizonyítékát láthatjuk bennük.

A legkorábbi, bizonyítottan házikutya-maradványok a következő helyekről származnak: Ťayönü Tepesi, Ergani közelében (Törökország, Kr.e. 9500 tájáról), Lemhi County (USA, Idaho, Kr.e. 9000 körül, óvilági típus), Starr Carr (Anglia, Yorkshire, Kr.e. 7500 táján), Ťatal Hüyük (Törökország, Kr.e. 5500 körül), Tassili (Szahara, Kr.e. V. évezred). A felsorolt osteológiai leletek magukon viselik mindazon jegyeket (agy- és arckoponya aránymódosulása, szájpadcsont alakulása stb.), melyek e hajdani egyedeket megkülönböztetik a Canidae-k egyéb vad alakjaitól.

Az a tény, hogy a fent ismertetett leletek lényegesen fiatalabbak, mint az a háziasítási folyamat egészéből következik, csupán a régészeti leletek indokolható (lásd fentebb!) esetlegességével magyarázható. A korábbi datálás megalapozottságát ugyanakkor számos etnográfiai analógia és hitvilágbeli vándormotívum is alátámasztja.




Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)