Kutyafélék
Kipling vörös vadkutyája
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Kovács Zsolt  |  2010. november 15.

Kipling vörös vadkutyája

Az a nemzedék, amelyhez magam is tartozom, még részben mesekönyvekből, elbeszélésekből tanulta a zoológiát. Jó tollú írók segítségével ismerkedhettünk meg a vadon életével. Jack London elvezetett a kanadai, alaszkai ősvadonba, J. F. Cooper-rel a prérin képzeletben bölényre vadásztunk, s persze ott volt Rudyard Kipling, számtalan lebilincselő elbeszélésével.


      Részben saját élményeit, megfigyeléseit dolgozta fel a Dzsungel könyvében, melyből nemcsak a főszereplő farkasokról tudhatunk meg sokat, hanem bemutatkoznak benne az őserdő egyéb, olykor igen ritka és kevéssé ismert állatai is, például a vörös farkas vagy másik nevén dól (dhole).
     A vörös farkas (Cuon alpinus) nem túl közeli rokona a hazánkban is előforduló farkasnak: nemzetsége, amelybe egyedül ő tartozik, a kutyafélék egyik Ősi oldalágát alkotja. Körülbelül az afrikai hiénakutyával egy időben válhatott le a kutyafélék családfájáról. Kipling igen jó megfigyelőként írja le a "dekkáni vörös kutya" életét, félelmet nem ismerő magatartását. Megemlíti, hogy ezek a farkasnál valamivel kisebb ragadozók ügyes és kitartó vadászok, a farkasnál nagyobb falkában élnek, s akár a tigristől is képesek elragadni zsákmányát, de ha nincs más, beérik rágcsálókkal, gyíkokkal is.
     Ami Kipling óta változott, az annyi, hogy a vörös farkasból veszélyeztetett állatfaj lett. Egykor nemcsak a Kipling által jelzett Dekkánon, hanem Ázsia nagy részén otthon volt, ám élőhelyét elvesztette, már csupán kisebb dzsungel- és erdőfoltok szolgálnak számukra utolsó menedékül. Nem is olyan régen még gyakori volt Oroszországban, Mongóliában, Kínában éppúgy, mint a Himalájában, Indiában, Délkelet-Ázsiában, egészen Jáváig. Sri Lankáról még a múlt században irtották ki. Az egykori szovjet tagállamokból csaknem kipusztult.
     A dól testhossza - farok nélkül - 90-110 cm, marmagassága 45-50 centiméter, míg testtömege maximum 25 kilogramm. Egyes alfajai jelentősen különböznek egymástól. A legnagyobbak Himalájában élő példányok (C. a. alpinus), melyek akár 4000 méter magasságig is felhatolnak, színűk sárgás-fakó, s aljszőrzetük is felettébb dús. A legkisebb ugyanakkor a Szumátrán és Jáván élő alfaj (C. a. sumatrensis). Bár a legtöbb alfaj viszonylag rövid szőrű, az Altájban egy hosszú szőrű változata is előfordul.
     A faj etológiája még kevéssé ismert. Általában 5-12 fős csoportokban él, nagyon ritka a 25 főnél nagyobb falka. Tápláléka igen változatos: kutatások szerint Indiában 90%-ban szarvasokat, kisebb részt nyulakat, rágcsálókat fogyaszt, míg északabbra fő táplálékát a rénszarvas, vadjuh, vadkecske és borz alkotja. Ínséges időkben hüllőket, sőt olykor növényt, bogyókat is eszik. Vadászati módja nagyon hasonlít a hiénakutyáéhoz. Áldozatát csaknem némán, kitartóan üldözi, időnként belemar és egy darabot kiszakít belőle. Ha a falka szem elől téveszti a kiszemelt prédát, az sem probléma, mivel kitűnő szaglásuk ismét nyomra vezeti őket. Amint a zsákmány összerogy, marcangolni kezdik és elevenen kezdik el enni. A dól az embert nem támadja meg, s messze elkerüli a településeket is. Ám az utóbbi időben élőhelye annyira összeszűkült, hogy egyes területeken a maradék állomány rákapott a lábasjószágra is. Hogy a vörös farkasok tartanak-e territóriumot, arról már megoszlanak a vélemények; valószínűleg igen, ám amikor területükön elfogy a zsákmány, amint Kipling is írja, hamar odébbállnak.
     A kölykök természetesen nem kísérik el a felnőtteket vadászni, rájuk "óvónéniként" egy-két nőstény vigyáz. A földbe ásott tanyájukra visszatérő felnőttek a kicsik elé öklendezik a félig megemésztett húst. Olykor egyszerre több szukának is vannak kicsinyei, s a falkatagok közösen nevelik, etetik őket. A vörös farkas nem különösebben szapora faj: a szuka 60-62 napig tartó vemhességi idő után olykor 8-9 kölyköt is világra hozhat, ám az általános alomszám 3-4. A természetben a tízéves egyed már idősnek számít, ám fogságban elélhet akár 16 esztendeig is. Állatkertekben igen ritkán látható: Európában jó, ha öt helyen tartják. Pedig ideje volna feleszmélni, s megkezdeni a dól alfajainak fogságban történő módszeres tenyésztését. Félő, hogy néhány év múlva már késő lesz...



nyitókép: archív

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)