Vadászkutya
Vadászkutya-történelem
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Mirtse Áron  |  2010. november 13.

Vadászkutya-történelem

Nemzeti kutyafajtáink - s különösen vadászkutyáink - eredetét a mai napig sok vita övezi. Vannak, akik honfoglalás előtti eredetük mellett kardoskodnak, mások ezt megkérdőjelezve úgy vélik, külhonból kerültek be hazánkba a történelem folyamán.


 

A teljes igazságot talán sohasem fogjuk megismerni, egy dologban azonban semmi okunk nincs kételkedni: hogy Árpád népe bizony szenvedélyesen vadászott, s vadászataihoz kutyát is használt.

 

A kutyafajták múltjának kutatását több tényező is megnehezíti. Az egyik az, hogy bár honfoglaló őseink halottaik mellé fegyverek, vagyontárgyak és a lovak mellett olykor kutyákat is temettek, ezek csontjait a régészek többnyire csupán kutyaként (Canis familiaris) azonosították. Az igazán régi ábrázolásokon (freskók, kódexek, domborművek) sűrűn találkozhatunk ugyan kutyákkal, ám ezek gyakorta olyan elnagyoltak, hogy alig lehet belőlük a fajtára következtetni - van olyan, amelyiknek még kutya mivoltát is csak az árulja el, hogy nyakörvet visel. Valamelyest segítségünkre vannak a nyelvemlékek (pl. régi iratok, levelek, illetve helységnevek), ám az idők során a kutyára vonatkozó kifejezések némelyikének jelentése jelentős változáson ment át (pl. kutyának is csak a XVI. századtól hívták az ebet), ezért ezek elemzése is megkövetel bizonyos óvatosságot.

 

Vadakat terelő juhász

Amikor vadászkutyáink, illetve kutyás vadászati kultúránk múltjáról beszélünk, mindenekelőtt meg kell említenünk egy kevéssé ismert tényt: azt tudniillik, hogy a középkorban, illetve a még korábbi időszakban nem különült el olyan élesen az egyes kutyafajták feladatköre, mint ma. Vonatkozik ez hazai kutyafajtáinkra is. Ezzel magyarázható, hogy egy Jean de Berry herceg naptárából, az 1410-es évekből származó, solymászatra induló társaságot ábrázoló festményen egy hosszabb lábú, nyurgább vadászkutya mellett egy jól felismerhető pulit is felfedezhetünk. Egy ugyancsak XV. századi kódex kissé sematikus rajza Zsigmond király vadászebei között szintén ábrázol egy pulit (esetleg nyíratlan uszkárt) formázó ebet. A pulit a vízivad mellett az ugyancsak vizet, mocsarat kedvelő őstulok vadászatánál is alkalmazták: feladata az volt, hogy a vad marhákat kiterelje az ingovány partjára. A komondorról nem ismert, hogy a nyájőrzésen kívül egyéb feladatot is ellátott volna, a kuvasznak viszont jó hasznát vették a bölényvadászatokon.

 

Terrierünk nincs

Bár a korabeli ábrázolások gyakran a mai fajták egyikével sem azonosítható kutyákat ábrázolnak, mégis felhívják a figyelmet arra is, hogy a középkorban a nagyvad-vadászatokon általános volt a molosszoid fajták alkalmazása. A magát magyar királynak is címeztető Miksa német-római császár vadászatairól, az 1510-es évekből számos fametszet maradt fenn: ezeken agár típusú kutyák mellett nagy, robosztus, leginkább talán bernáthegyire emlékeztető szelindekek is láthatók, a Képes Krónika (1360 körül) egyik ábráján pedig olyan, fehér-fekete foltos eb látható, amely leginkább a mai német dogra emlékeztet. Ezek a kutyák minden bizonnyal külföldi eredetűek voltak, mint ahogy magyar származású kotorékeb létrejöttéről sincsenek ismereteink a történelem során. Az eredeti magyar vadászkutyák két típust képviselnek: az egyik a nyílt pusztán való, síksági vadászatra alkalmas, "látra hajtó" agár (canis leporarius = nyulászó kutya), a másik pedig az erdős-hegyes terepen használható, a vadat felkutató és árkon-bokron követő kopó (canis vestigator = nyomkövető/nyomkereső kutya), s az ebből kialakult kiváló szimatú vizsla (canis odorarius = szimatoló kutya).

 

Széles puszták büszke népe

A legősibb típusú vadászkutya minden kétséget kizáróan az agár. Már a 2000 éves egyiptomi ábrázolásokon is láthatunk egyértelműen felismerhető agarakat, amelyeket pásztorkutyaként is használtak (az afgán agár őshazájában a mai napig nem különül el teljesen a két funkció!). Az agarak kialakulásának bölcsője azonban a legnagyobb valószínűséggel Ázsia lehetett. tudatában annak, hogy az irániaktól és indiaiaktól kezdve a szkítákig, hunokig és avarokig minden ázsiai nép gyakorolta a lovas agarászatot, kevéssé tűnik hitelesnek az a vélekedés, mely szerint éppen a honfoglaló magyarok ne hoztak volna magukkal agarat a Kárpát-medencébe. A keleti népek által oly kedvelt lovas par force-vadászat (amellyel Nyugat-Európa még az említett Miksa császár korában sem tudott mit kezdeni) nem is nélkülözhette a gyors lábú vadászkutyákat. Az Árpád-kor uralkodóiról tudjuk, hogy maguk tenyésztette és tanította kutyákkal vadásztak, s maga a türk eredetűnek gyanított agár szó is az ősidők óta jelen van nyelvünkben. Az agárral való vadászat nagy népszerűségnek örvendett az erdélyi fejedelmek körében: Rákóczi Györgyről feljegyezték, hogy nyúl mellett őzre is vadászott agárral, I. Apafi Mihály pedig több mint száz agarat tartott, melyek egyikét, a híres-nevezetes Cickét Móra Ferenc is megörökítette egyik meséjében.

 

Nálunk más a szokás

Az agarászat egykori nagy ismerője, Radvánszky Béla 1880-ban annak a gyanújának adott hangot, hogy egykor legalább két agárfajta létezhetett Magyarországon, s a kisebbikkel nyúlra, a nagyobbikkal pedig nagyvadra vadásztak. A honfoglalás kori agarak később a törökök által magukkal hozott hasonszőrű kutyákkal keveredhettek, a későbbi magyar agár képe tehát már jelenlegi hazánk területén alakult ki. Agarunk igazi "terepi" kutya, melyet az angol agártól egyértelműen megkülönböztet erősebb csontozata, szélesebb feje és nagyobb, húsosabb ún. "laskafüle". A magyar agárversenyek még a XV-XVI. században is a mongol és türkmén agarászatból ismert stílusjegyeket viselték, de még a XIX. században is megtartották eredeti, vadászati jellegüket (például a bírók lovon követték a kutyákat), amikor pedig már a világszerte általánossá váltak az angol agártenyésztés és -versenyzés szabályai. A XX. század küszöbén azonban a gyorsaság fokozása érdekében annyira általánossá vált az angol greyhound-dal való keresztezés, hogy a század derekára a magyar agár eredeti formájában kiveszni látszott. Csak az 1960-as években sikerült fellelni néhány, a fajtajellegeket még őrző példányt, melyekkel megindulhatott a magyar agár "restarálásra".

 

Erdőbe kopó való

Míg a nyílt terepen történő, síksági vadászat a szemre hajtó agárnak kedvez, a bozótos vagy erdős terepre a kopó való. A csontleletek alapján gyanítható, hogy a későbbi pannon kopó elődje már az avarok korában jelen lehetett a Kárpát-medencében. A "kopó" szó, mely minden kétséget kizáróan a vad elkapásából (kapó) eredeztető, a XIII. század óta ismert, nemcsak kutya megnevezéseként, hanem (más hasonló nevekkel együtt, pl. Leső, Nyúzó) vadászattal foglalkozó jobbágyok személyneveként is. Itt érdemes megemlíteni, hogy Magyarországon a vadászat sokáig nem volt szigorúan és általánosságban véve nemesi előjog; teljes mértékben csupán II. Ulászló 1504-es törvénykezése tiltotta meg a jobbágyoknak, de még ezután is voltak ellentmondások, bizonyos hűbéri kötelezettségek ugyanis pl. prémek beszolgáltatását kívánták meg a jobbágyoktól, amihez bizony vadászniuk kellett, de vadásztak (illetve orvvadásztak) kedvtelésből is. Néhány ránk maradt írásos forrás egyértelműen bizonyítja, hogy nemcsak a nemesek rendelkeztek vadászkutyával. (Talán ezzel magyarázható a kotorékebek hiánya: e fajták kialakulásának ugyanis - elsősorban Angliában - a pórnép vadászkutyatartását szigorúan tiltó rendelkezés adott lendületet.)

 

Gyalog a falka után

A fehér jegyű, sárga-fekete magyar kopó a pannon kopóból alakult ki a középkorban, s feltételezhetően az osztrák és a lengyel kopó vére is csörgedezik az ereiben. Egykor két változata is létezett: egy rövidebb és egy hosszabb lábú, melyek színben is eltértek egymástól: a hosszúlábú alapszíne fekete, a rövidlábúé vörös. A fajta és a hozzá fűződő vadászati mód a legtovább Erdélyben maradt fenn, hiszen itt maradtak meg az erre alkalmas hegyi erdőségek. Az erdélyi kopózás jelentősen eltért az angol típusú, lovas falkavadászattól: egyszerre két-három, esetleg négy kutyakutatta át az erdőt, eleinte némán, majd, amikor szagot kaptak, csengő hangon ugatva, s a vadat a hegygerinc felé hajszolva. A vadászok nemcsak lovon, hanem gyalogosan is kísérhették a kutyákat. Az erdélyi kopó virágkorának az erdőségek zsugorodása és az angol típusú falkakopózás térhódítása mellett az 1947-es román rendelet vetett véget, mely a kopók kiirtását rendelte el. 1968-ban kezdődött el a fajta megmentése a Budapesti Állatkertben, Máramarosszigetről származó tenyészállatokból kiindulva, dr. Anghi Csaba irányítása alatt. Az egykori két változat azonban elkülönülten nem maradt meg, hanem egy köztes típusban egyesült.

 

Sólyom és puska

A vizsla neve a hazai vadászkutyák elnevezései közül a legújabb keletű, s mivel napjainkban általános vadászati alkalmazása a lőfegyverek használatához kötődik, mindez azt az illúziót kelti, hogy a többinél jelentősen fiatalabb fajtáról van szó. Annál nagyobb lehet a megdöbbenése annak, akinek alkalma nyílik szemügyre venni a székesfehérvári magyar papok által 1100 körül kézzel írt, Grazban őrzött Codex Albensis illusztrációját: az egyszerű, csupán néhány vonalból álló rajzon nemcsak a vizsla fajtajellegei, de még munkájának egyedülálló sajátossága, a vad megállása is felismerhető! A képen ugyanis egy előrenyújtott nyakkal és lábbal, felemelt farokkal álló, feszülten figyelő kutyát látunk, a bokor mögött pedig a kutyának háttal ülő (nem menekülő) nyulat. Az Árpád-kori lovas solymászatok részletes leírása is tipikus vizslamunkáról tanúskodik: a sólyom a kutyaáltal megkeresett és felvert vadra csap le, majd a madár által levágott zsákmányt a kutya viszi a vadászhoz. Vagyis a lőfegyverrel történő vizslás vadászat már a középkorban is létezett - csak éppen a puskát a sólyom helyettesítette!

 

Magyar földre magyar vizslát!

A figyelmes keresésre, kutatásra utaló "vizsla" szó eredetileg melléknévi jelentésű volt: a középkorban "vizsla kopóként" alkalmazták. 1563-ban azonban Gyulay János már fyrjre való wyzslath (fürjre való vizslát) kér levélben Batthyány Kristóftól, 1554-ben pedig az wislara erweth (az vizslára örvet) említ egy dokumentum. Könnyen nyomon követhető tehát, miképpen válhatott a vizsla a kivételes szimattal és fürkészőkészséggel megáldott kopó megkülönböztető jelzőjéből fajtanévvé. Figyelemre méltó az is, hogy a XI. századi Képes Krónika egyik színes ábráján már felbukkan az a zsemleszínű vadászkutya, amelyben a későbbi sárga magyar vizsla ősét gyaníthatjuk. A magyar vizsla fajtastandardjának megszületéséig és törzskönyvben dokumentált, szervezett tenyésztéséig azonban egészen a XX. század elejéig várni kellett. Ekkor jött létre a Magyar Vizslatenyésztők Egyesülete, melynek vezetője a kaposvári dr. Polgár Kálmán kir. ügyész volt. Mivel nemzeti vadászkutyáink közül a vizsla munkája felel meg legjobban a XX. század általános vadászati kultúrája által támasztott elvárásoknak, a hazai terepviszonyoknak a külhoni fajtáknál jobban megfelelő, sokoldalú magyar vizsla népszerűsége és ismertsége bel- és külföldön egyaránt meghaladja többi vadászkutyafajtánkét.

 

Királyi kutyasors

A magyar uralkodók sokat adtak a vadászkutyáikra. Külön emberek foglalkoztak a vadászebek tenyésztésével, tanításával, gondozásával; ezeket ebeseknek, agárhordozóknak, agárviselőknek (canifer) hívták, majd később honosodott meg nyelvünkben a szláv eredetű és idővel negatív felhangot kapott pecér, ill. pöszér. Az ebeseknek szervezett rendjük volt, akárcsak a lovászoknak vagy a solymászoknak; még nemesi rangot viselő ebes-ispánokról is van tudomásunk. Az ebesek egy része a király állandó kíséretéhez tartozott, mások pedig az úgynevezett ebesfalvakban tömörültek; a kutyatenyésztéssel és "neveléssel való foglalatosság emlékét őrzik olyan helységneveink, mint pl. Agárd, Ebes, Peszér, Vizslás vagy Nagycenk (a "cenk" szó is kutyát jelentett). A bakonyi Szentgál Kun László agárhordozóinak székhelye volt (1281), s a Budapest közelében, Érden található kutyavárról is tudjuk egy 1627-ből származó leírás alapján, hogy a király kutyái és peszérei laktak a négyszögletes kőépületben. Több uralkodóról is feljegyezték, hogy kutyáikat asztalukhoz engedték, ölükbe ültették, hetente egyszer-kétszeri fürösztésüket rendelték el.

Büszkék lehetünk rájuk!

Bizonyos természetesen, hogy már a középkori Európában, majd később is jelentős forgalom zajlott le a különféle népek vadászkutyáinak (csere)kereskedelme terén, így azt sem cáfolhatjuk, hogy a magyar vizsla kialakulásában az angol pointernek, drótszőrű változatának létrejöttében pedig a drótszőrű német vizslának is jelentős szerepe volt. Kopónk is több európai rokon fajta vérét egyesíti magában, s agarunk sem ugyanaz a kutya már, amellyel Árpád népe beléphetett a Kárpát-medencébe. De nem is ez a lényeg, hiszen ezeregyszáz év (kutyagenerációkban számolva különösen) hosszú idő, s nemcsak Magyarországon, hanem egész Közép-európában alig van olyan fajta, amelyen ne hagyott volna nyomot a történelem (a brabanti bulldog vagy az óangol fehér terrier is csak leszármazottaiban él már tovább!). Büszkék lehetünk azonban arra, hogy a magyar ebfajták, s köztük vadászkutyáink nemcsak ősi eredetüknél és történelmüknél, hanem küllemükben és munkájukban egyaránt megmutatkozó jellegzetes vonásaiknál fogva is egyedülálló színfoltot jelentenek kontinensünk és a világ kutyái között.



nyitókép: Drobilich

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 

Magyar vizsla kölykök eladók 20.000 Ft/db áron. 3 szuka, 2 kan. Augusztus végi elvihetőséggel. Oltási könyv 1 oltással. Érdeklődni telefonon: +36-70/705-6243

tovább a hirdetésre »

 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)