Nem FCI besorolású fajták
Itt gyűjtöttük össze azon kutyafajtákat, amelyek nem rendelkeznek FCI besorolással
Kalibakutya-expedíció I.
Csángóföldön jártunk, képeket hoztunk
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Mirtse Áron  |  2006. január 21.

Kalibakutya-expedíció I.

A Kutya Szövetség többször foglalkozott a kalibakutyával, a csángók pásztorkutyájával: egy ősi tájfajtával, amelynek típusos egyedei ma is fellelhetők a gyimesi havasokban. A tavaly tavaszi első utazást követően novemberben, lapunk támogatásával került sor a második expedícióra, melynek célja az állomány minél teljesebb feltérképezése, a csángó pásztorok és kutyáik életmódjának megismerése volt.


2005. november 17-én, hajnali négy órakor indult el Erdélybe a II. Kalibakutya-expedíció. A közel 800 kilométeres utat kb. 16 óra alatt sikerült leküzdeni, de így is este fél tízre járt már, mire a kutatócsoport négy tagja - Balog Péter, Czéher György, Puskás Ferenc és Szremkó Zoltán - megérkezett a gyimesközéploki vasútállomásra, majd helyi vasutasok segítségével az előre egyeztetett szálláshelyre, ahol meleg vacsorával: pityókalevessel, sült csirkecombbal és házipálinkával fogadták az utasokat. késő éjszakáig folyt a kedélyes beszélgetés: a házigazdák - Csiki Péter, azaz Pepi bácsi, valamint Marika néni és Nóri néni - úgy örültek a vendégeknek, mintha a saját gyerekeik volnának.

Betyár az Aranykalyibából

A létszám másnap hajnalra lett teljes, ekkor érkezett meg ugyanis az expedíció ötödik résztvevője, a sepsiszentgyörgyi Ségercz Ferenc, a gyimesi népzene nagy ismerője, aki egy filmforgatás miatt csak késve tudott megérkezni, hogy átvegye a kalauz szerepét. A gyimesi településszerkezet sajátos: itt nem utcák vannak, hanem patakok, s ezek mentén sorakoznak a házak, olykor kilométernyi távolságra egymástól. A csapat első útja Hidegségbe, Kováspatakára vezetett; itt él Karácsony Emil bácsi, akinek fiáról és kalibájáról a Duna Tv dokumentumfilmet forgatott "Aranykalyiba" címmel, Zsigmond Dezső rendezésében. A filmben szereplő kutyájuk, Betyár is jelen volt, s meglepő módon farkcsóválva tűrte a nyaggatást és a magasságmérési próbálkozásokat. A későbbiekben számtalan példa igazolta, hogy a kalibakutyák korántsem olyan "ördögök", mint amilyen a hírük: kiváló, megvesztegethetetlen őrkutyák, ám egyszersmind többnyire jól szocializált családi kutyák is. A portákhoz közelítve gyakran fogadták csapatunkat villogó fogak, ám a gazda szavára lecsendesedő kutyákkal nemritkán testközeli ismeretséget is lehetett kötni. A helybeliek mindenhol szívélyesen fogadták az expedíciót, és kezdeti csodálkozásukat feledve készségesen állták a kérdések záporát.

 

Hazatérés a hegyekből

A harmadik nap célpontja Gyimesfelsőlok volt, ahol az előző kutatóút alkalmával már megismert Tankó Jenő bácsi bővítette a csoport ismereteit újabb információkkal. Az expedíció megérkezésekor még az ősziesre aszott füvön legeltek az állatok, ekkorra azonban már leesett az első hó. Az úton óriási nyáj hömpölygött: éppen most tért vissza a hegyekből, hét pásztorkutyakíséretében, melyek minden oldalról körülvették az állatokat, úgy masíroztak mellettük, szinte láthatatlanul elvegyülve a hozzájuk hasonlóan világos és sötét színekben pompázó juhok között. Könnyű volt elképzelni, micsoda meglepetés érné azt a zsiványt, aki éjnek idején a sötétben lopás szándékával találomra megragad egy ilyen tarka gyapjas állatot! Miközben haladtak, egy juh kivált a falkából, és megindult felfelé a hegyoldalon: a pásztor maga indult utána, hogy visszahozza, a kalibakutyák ugyanis nem terelnek juhot. A vegyes, juhokból és kecskékből álló nyájat behajtották egy nagy kapun át egy karámba, ahol aztán a számadó juhász (helyi elnevezéssel: csobán) vezetésével megkezdődött a szétválogatásuk. A gazdák sorban álltak a jószágaikért, hogy fél év hegyi legeltetés után hazavihessék őket. A kutyák dolguk végeztével körbeszaglászták az udvart, felfrissítették az elavult vizeletjelzéseket, majd leheveredtek pihenni, és türelmesen hagyták, hogy a messziről jött, kíváncsi emberek Mustrálgassák, sőt akár a hóba hasalva közvetlen közelből fényképezzék őket. Már esteledett, amikor valaki felhívta a figyelmet a közeli hegytetőn található kalibára, amely jó alkalmat kínált a kutyák tényleges "munkahelyének" szemrevételezésére, végezetül pedig a Csángó Ifjak Középloki kulturális Egyesületének klubhelyiségében lehetőség nyílt lemezre menteni az elkészült digitális felvételeket.

 

Patika a piacon

Egyik-másik gazda a visszatérő juhokból mindjárt másnap a vásárra vitt néhányat. Ez a kutatócsoportnak is jó alkalmat biztosított arra, hogy felkeresse a palánkai piacot, ahol a cipótól a cipőig, a lószerszámoktól a gyógyfüvekig minden kapható itt, utóbbiak némelyike állítólag még a rák ellen is hatékony. Itt derült fény arra, hogy a hegyekben gyűjtött gyógynövényeket nemcsak az ember-, hanem az állatgyógyászatban is alkalmazzák: az egyik gyökérből készült immunerősítő főzetből például a kölyökkutyák eledelébe is kevernek. A népi gyógyászatnak más érdekes példáira is bukkanhatunk még ezen az ősi életmódot és hiedelmeket őrző tájon: a szopornyica ellen például a kutyákat a két szemük között, az orrnyergen végzett besütés hivatott megvédeni, amely több egyeden, kölykön és felnőtt kutyán egyaránt megfigyelhető volt. A kutyák nyakörvén, de lovak kantárján is gyakran látható piros bojt pedig rontás ellen szolgál: hogy a rossz szándékú ember ne bűvölhesse meg őket, hanem azon akadjon meg a szeme. A kutyák fülének kurtítása ugyancsak gyakori jelenség még ma is errefelé, meglepő azonban, hogy csak az egyik fület vágják. Indoklásként többen többféle magyarázattal szolgáltak: van, aki szerint "gonoszabb" lesz tőle a kutya, mások szerint így jobb a hallása. A gyimesi kutyák gyakran farok nélkül születnek, de olykor le is vágják a farkukat. A csángók által "guja" faroknak (Gyimesbükkön "guli" faroknak) nevezett kurta farok előnyének tartják, hogy az ilyen kutya nem árulja el a félelmét, hiszen nincs mit a lába közé húznia...

 

Kutyák, juhok, emberek

A gyimesbükki panzióban régi ismerős fogadta az expedíciót: Guszti, a feketefoltos kalibakutya, akinek fényképe a KutyaSzövetség 2005. augusztusi számában reprezentálta a fajtát. Gazdája, a fogadóslány kitörő lelkesedéssel fedezte fel az újságban kutyáját, akinek rögvest elmesélte kacagtató élettörténetét is: Guszti ugyanis dolgozó pásztorkutyából lépett elő a fogadó kutyájává, miután megszökött a kalibától, és visszatért a jó falatokért és a jó szóért. Rossz kutyának tartották miatta, pedig hát nem volt ő rossz - csak okos...

Ugyancsak Gyimesbükkön lakik Simon András bácsi, aki újra felidézte az első, tavaszi expedíció alkalmával már elmesélt ízes és érdekes történeteit a kalibázó életről. A vasárnapi mise után hazaszállingózó családok közül többet is sikerült meglátogatni, megismerkedni a helyi népviselettel és szőttesekkel, sőt néhány régi fénykép is előkerült. Sok információval szolgált a helyi állatorvos is, aki ránézésre bízvást modellt állhatott volna a régi Báthory fejedelmek valamelyikének ábrázolásához. Ő mutatta be a kutatócsoportnak Sára Ferencet, a gyimesi népzene és néptánc nemzetközi elismertségnek örvendő képviselőjét, majd rajta keresztül az élő népzenész-legendát, Zerkula János bácsit, és feleségét, Regina nénit. Az öreg prímás az éjszaka közepén is szívélyesen fogadta a váratlan látogatókat, s a beszélgetés hamarosan igazi örömzenélésbe csapott át...

 

Mint a régi mesékben

Az utolsó kutatási terep Sötétpatak volt, az egyik legszebb vidéke Gyimesnek. Olyan, mintha egy mesekönyv oldalai elevenedtek volna meg: fenyvesekkel borított, havas lankáival, kacskaringós patakocskájával, százéves faházaival beleszívja magát az ember legbenső zsigereibe, hogy ne feledhesse soha többé, s távozáskor úgy érezze, ott hagyott egy szeletet a lelkéből. Az utazó valóságos skanzenben érzi magát itt, pedig ez nem néprajzi múzeum: itt valóban megállt az idő, s az emberek éppen úgy űzik ősi foglalatosságaikat, mint évszázadokkal ezelőtt. Típusos kutyákat itt is sikerült fényképezni, s elég barátságosan viselkedtek - kivéve azt az egyet, amely egy jókora marhabendő társaságában üldögélt, s morcos lett, amikor a csoport egyik tagja túlságosan közel merészkedett az általa őrzött pacalhoz. Egy fiatal gazda, Antal Jenő azt kérte, hadd álljon a feleségével együtt a fényképezőgép lencséje elé, hiszen együtt gondozzák a jószágot, együtt járnak kalibázni is. A családi csoportképre a kedvenc kutyán és az utánpótlást képező aprócska kölykön kívül az egyik ló is felkerült...

Másnap kora reggel az expedíció fájdalmasan vett búcsút a tájtól, az emberektől és a kutyáktól, s vágott neki a hazafelé vezető útnak. Végső összegzésként elmondhatjuk, hogy él még tisztalelkű, dolgos közösség Erdélyben, akik változatlanul őseink életmódját élik, és mindig helytállnak, ha az élet keményre fordul. kutyáik ugyanezt az értéket képviselik: ha kell szilajak, ha kell, melegszívűek. Az itt élő emberek mindig is büszkék voltak magyarságukra és ősi kultúrájukra - és mi is büszkék vagyunk, hogy barátaikká fogadtak bennünket.



nyitókép: czéher

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)