Tenyésztésről általában
Uniformizálódó fajták
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Reiter László  |  2011. december 13.

Uniformizálódó fajták

A kutyafajták sokszínű kavalkádjában nem könnyű a fajtaválasztás előtt álló leendő kutyatulajdonos dolga.


 

Az idegrendszerrel kapcsolatosan felmerülő kérdések ebben az időszakban többnyire még csak arra korlátozódnak, hogy várhatóan harapós, ugatós, izgága vagy nyugodt természetű lesz-e a kiszemelt egyed. Egyéb szempontok rendszerint később jönnek szóba, attól függően, hogy a már haladó gazdi szándékozik-e mélyrehatóbban foglalkozni a fajtával (pl. tenyésztés, kiképzés)

Ha valaki kutyavásárlásra szánja rá magát, bőséges a választék. Egy-egy fajta kitenyésztésének hajnalán, meghatározott cél érdekében, az adott genetikai állománnyal rendelkező egyedek szelekciója hosszú időre meghatározta a fajta tulajdonságait, s ennek, valamint menedzselésének köszönhetően a sorsát is. Az utóbbi évtizedekben azonban a tenyésztés alapjaiban megváltozni látszik.

A korábbi évszázadokban nem volt jellemző a fajták világszerte történő térhódítása, legalábbis nem ilyen mértékben, mint ma. Egy-egy fajta általában adott területhez, néphez tartozott. A származás leginkább szájhagyomány útján történő terjedése miatt gyakran a fajtatisztaság sem volt biztos. A kutyák tulajdonságait az őket tartó, tenyésztő népcsoportok elvárásai határozták meg. Az azonos fajtákhoz tartozó egyedek nagy része anatómiai felépítésében, s talán még inkább természetében, idegrendszerében markánsan hordozta a populáció átlagára jellemző tulajdonságokat, amelyeknek egyáltalán kialakulásukat, később fennmaradásukat köszönhették. A mai értelemben vett divatkutyák, illetve divatos fajták nem léteztek.

 

Gyökeres változások a tenyésztésben

Leginkább a XX. század elejétől kezdődően a különböző tájak, nemzetek kutyái gyorsan eljutottak a világ bármely pontjára, s a szintén ezekben az időkben egyre nagyobb szerepet játszó kutyakiállítások is megteremtették a fajták divatját. Az eleinte szakmai műhelyként induló kiállítások azonban egyre inkább kicsúsztak a szakemberek irányítása alól, a divat kénye-kedve szerint alakítva a populációkat, egyre extrémebb külsőt kölcsönözve az ember négylábú barátjának.

Ezt tartom a kisebbik problémának. A nagyobb baj az idegrendszer, az ösztönös adottságok terén jelentkezik. Bár a fajtára jellemző természet, a jó idegrendszer fontosságát talán még inkább hangoztatták, mint hajdanán, valójában sosem tették meg az ezek megőrzéséhez, fejlesztéséhez szükséges intézkedéssorozatokat. A régi értelemben vett, úgynevezett tenyészkiválasztás megszűnt. Megalkották a fajták standardjait, és azok szellemében megindult valamiféle intézményesített tenyészkiválasztás, eleinte a kiállításokon, majd néhány szerencsésebb fajta esetében különböző követelményeket felállító rendezvényeken, amelyeket tenyészszemléknek neveztek el.

Sokszor beszéltünk már arról, hogy ha egy populáció vonatkozásában valamilyen korábbi szelekciós nyomás megszűnik, szép lassan a szóban forgó tulajdonság is tompul, esetleg eltűnik. Talán éppen azok a nagyon lényeges tulajdonságok ezek, amelyek miatt valaha kitenyésztették ezeket a kutyákat. Persze az is igaz, hogy mára nagyon sok kutyafajta alkalmazási köre megváltozott. Manapság például nincs szükség olyan számban juhászkutyákra, hogy a még erre a célra használt kevés egyed komoly hatást gyakorolhatna fajtájára. Sőt, legtöbbször ezeket a munkakutyákat még csak nem is törzskönyvezik, így teljesen elvesznek a tenyésztés számára. Joggal merülhet fel bárkiben a kérdés: ha már nem kellenek juhászkutyák, feltétlenül szükséges-e, hogy az egyedek rendelkezzenek azokkal az ösztönös adottságokkal, amelyeknek a juhászkutyák ilyen célra való alkalmasságát köszönhetjük? ugyanezt a kérdést feltehetjük a vadászkutyák és az összes többi kutyafajta relációjában is.

 

Alkalmazkodás a fennmaradás érdekében

Azt hiszem, nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk: minden kutyafajtának alkalmazkodnia kell a megváltozott körülményekhez, és jó, ha azokkal a tulajdonságokkal rendelkezik, amelyeket az adott korban - felhasználási területén - elvárnak tőle. Szerencsések, amelyek új "munkához" jutottak. Néhány juhászkutya-fajta őrző-védő kutyává avanzsált, a vizslafélék és egyéb vadászebek közül sok szintén más területen (pl. drogkeresés, vakvezetés, katasztrófa-mentés stb.) dolgozik. Persze vadászkutyákra is szükség van, méghozzá talán lényegesen többre, mint amennyi juhászkutyára. Azonban az egyes fajtacsoportokon belül (és nem feltétlenül az FCI fajtacsoport-besorolására gondolok) a szelekció ösztönös adottságokra irányuló hatása lényegében megegyezik.

A különböző vizslafélék nem csupán küllemükben különböznek egymástól, hanem természetükben is. Így a különböző vidékek vadgazdálkodási viszonyaihoz legmegfelelőbb vizslát választják a vadászok. A német juhászkutya, a rottweiler, az óriás schnauzer, a német dog stb. manapság őrző-védő munkára használatos. Mégsem csupán anatómiai adottságaikban különböznek egymástól ők sem. Más a természetük, a különböző ösztönös adottságok eltérő arányban nyilvánulnak meg, eltérő a terhelhetőségük is. Hiszen kialakításukkor felhasználóik szeme előtt nem azonos célok lebegtek. De mit tapasztalunk ma, az azonos csoportokba tartozó fajták esetében, ha megvizsgáljuk munkavizsgájukat és tenyészszemléjük követelményeit? A különböző vizslafélék belső értékeinek felmérése ugyanazon elv szerint történik. ugyanígy járunk el az őrző-védő, a kotorék- stb. fajták csoportjain belül is. A tenyészkiválasztás sablonos. Ha néhány részletében különbözik is például a rottweileres tenyészszemle a németjuhászostól, alapvetően ugyanazok az ösztönös adottságok szükségesek a teljesítésükhöz. Tehát semmi csodálkoznivaló sincs azon, ha az azonos irányultságú, konvencionális szelekció azonos vagy nagyon hasonló tulajdonságú fajtákat eredményez idővel. Olyanokat, amelyek igazán csak a küllemükben különböznek egymástól.

 

Schnauzernek látszó rottweiler

Vajon ez a folyamat mennyi idő alatt teljesedik ki? Valószínűleg lesznek, sőt talán már vannak is olyan fajták, amelyeknél a természetük közötti különbség a fenti okokra visszavezetve ma már elhanyagolható. Bizonyára olyanok is lesznek, amelyeknek hasonlósága csak közelít majd csoportbeli társaiéhoz, de a kiinduló genetikai anyag különbözősége és a fajtákat kedvelők bizonyos mértékben eltérő irányú elvárásai valahol gátat szabnak a folyamatnak. Némileg sarkítva a dolgokat azt is mondhatnám: nagyon sok függ attól, hogy a kutyatulajdonosoknak, tenyésztőknek, sport- és munkakutya-kiképzőknek mennyire lesz majd mindegy, hogy a póráz végén lévő schnauzer küllemű kutyában rottweiler- vagy németjuhászkutya-lélek lakozik-e; mennyire lesz mindegy, hogy kedvenceik csak külső jegyeikben különböznek egymástól. A kiállítási babérokat mindennél fontosabbnak tartók számára - akik ma sajnálatos módon leginkább fajtaalakító tényezők - ez szinte teljesen mindegy...

Tagadhatatlan tény, hogy a fajták egyes csoportjain belül, egyre inkább globalizálódó, uniformizálódó világunkban kutyáink uniformizációjának folyamata is elindult. Hogy pontosan mikor kezdődött a folyamat, ki tudja -sokkal lényegesebb kérdés, hogy megáll-e, meg lehet-e, vagy meg kell-e állítani? Ha a dobermannak és a beauceronnak ugyanazt a feladatot kell ellátnia, baj-e egyáltalán, ha természetükben is hasonulnak majd idővel?

Törvényszerű dolog, hogy a hasonló célokra használatos fajták természetükben is hasonlóak legyenek. Azonban a magam részéről örülnék, ha fennmaradna a hasonlóság mellett az a különbözőség is, amelynek köszönhetően máig megkülönböztethetőek. Mindazonáltal ehhez olyan nagymértékű, lényegi átalakításokra lenne szükség a tenyészkiválasztási rendszerek újragondolásánál, amelyben véleményem szerint belátható időn belül egyetértés az emberek között nem várható - illetve az elvi egyetértés a változtatás kényszerűségét tekintve megvan, a gyakorlatba való átültetés mégis minduntalan heves ellenállásba ütközik. tulajdonképpen abban sem vagyok biztos, hogy maximális egyetértést feltételezve is, mindez mesterséges körülmények között felállított, imitált követelményekkel kivitelezhető-e egyáltalán...

 

Követelmények nélkül? (A dolgok színe és fonákja)

Az uniformizálódási folyamatokat - amelyek nem biztos, hogy olyan ártalmasak, még ha jobb volna is elkerülni őket - könnyen a nem kívánt irányba terelheti az afféle tenyésztői magatartás, amely mérlegelés nélkül kvázi elítéli a "gondozott" fajtán belül bárminemű változtatás vagy rendszeres "szintfelmérés" gondolatának még a csíráját is. Jó példa erre, amikor egy-egy őrző-védő vagy pásztorkutya-fajta tenyésztőinek prominensei kijelentik, hogy bizony az ő fajtájuk esetében nincs szükség rá, sőt, egyenesen tilos a kiképzés, mert maguktól is tudják kutyáik, mit kell tenniük, úgymond a vérükben van! Nos, erre szoktam én azt mondani (elnézést a kifejezésért): ha a hülyeség fájna... Egyetlen fajta esetében sem azért kell például az őrző-védő kiképzést forszírozni, mert olyan barbárok vagyunk, hogy élesben szeretnénk őket használni, hanem azért, hogy felmérhessük, rendelkeznek-e még, és milyen mértékben a standard által elvárt tulajdonságokkal. Honnan tudjuk mindezt, ha nem ellenőrizzük generációról generációra? A tenyészszemlékre pedig bizony fel kell készítenünk kutyáinkat.

Magyar példánál maradva: nemrégiben egy fajtája sorsát szívén viselő kuvaszost támadtak hevesen tenyésztőtársai, mert a kuvasz szervezett kiképzése érdekében lépéseket tett. Azt írták neki nyílt levélben (elnézést, de nem szó szerint idézek), hogy nem kell a kuvaszból őrjöngő vadállatot csinálni. Egy malinois-val foglalkozó szervezet vezetősége azt írta nekem: ők nem ellenzik, ha valaki kutyaiskolába viszi kedvencét, de én is vegyem tudomásul azt, ha valaki nem jár ilyen helyekre, mert nem mindenkit szétmarcangoló vadállatot szeretne, csak egy szép kiállítási kutyát, vagy családi kedvencet (ez sem szószerinti idézet, de a lényeg benne van). Nos, ez lenne a XXI. század? Ezek szerint akik kiképezik kutyájukat, kedvelik az őrző-védő sportot, vagy csak a tenyésztési elvárásoknak szeretnék megfeleltetni kedvenceiket, a fajta érdekei ellen cselekszenek? Következésképpen barbárok?

Sajnálattal tapasztalom, hogy - szintén honi példánál maradva -a komondorral kapcsolatban is azt a téveszmét hirdetik egyesek, mely szerint a fajta ősi génkészlete kvázi garancia arra, hogy az egyedek helytálljanak feladatuk teljesítésekor. Ki ellenőrzi, hogy ez a természetet is meghatározó génkészlet nem hígul-e föl? Vagy a komondorra netán nem érvényesek a genetikai törvényszerűségek? Nemrégiben az egyik maratoni fogathajtó-versenyen jól példázta ezt az egyik - gazdája által odavezetett - komondor aki a nézősereget félresöpörve menekült, amikor a mellette elvágtató fogatok kis híján halálra rémisztették. Társa, aki, mint később megtudtam, alomtestvére volt, higgadt nyugalommal nézte végig az eseményeket. Mindketten kiállítási győztesek...

Globalizálódó világunk a kutyafajtákon is nyomot hagy. A jelek szerint egyes fajtatípusokon belül uniformizálja őket, ellenkező szelekciós hatás híján. Jó ez vagy rossz? Netán belenyugvással kell fogadnunk? Ki tudja... Az azonban meggyőződésem, hogy a minimális tenyésztési feltételek újragondolásának, átszervezésének elérkezett az ideje.



nyitókép: archiv

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)