Tenyésztésről általában
Rossz mérleg vagy kettős mérce?
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Reiter László  |  2010. november 10.

Rossz mérleg vagy kettős mérce?

Azt mondják, a sikerek érdekek mentén születnek. Ideális esetekben valós értékek válnak érdekké, és így igazi, jó értelemben vett sikerek születését segíthetik elő, míg a "vizet prédikál, és bort iszik" jellegű érdekek általában álságos és felszínes, inkább látszatsikereket eredményeznek.


Glóbuszunk csúcsragadozója, az ember, képes arra - szemben Földünk többi lakójával -, hogy nemzedékekkel előre gondolkozva, aprólékos tervek alapján kivitelezzen olyan óriási jelentőségű dolgokat, amelyek meghatározzák a későbbi generációk életét, jövőjét; de képes arra is, hogy nemzedékek munkáját szinte pillanatok alatt tönkretegye. Az embernek megadatott az, ami az állatoknak nem: a jövőbe látás képessége. Ennek köszönhetően hozhatunk olyan döntéseket, amelyek a pillanatnyi haszonnal ellentétben hosszútávú érdekeinket szolgálják. ugyanakkor nagy a kísértés arra, hogy rövidtávon próbáljunk magunknak előnyöket biztosítani, akkor is, ha ezekkel leromboljuk a jövőt. Ezt pedig tehetjük szándékosan és akaratlanul egyaránt.

Ha nem szándékosan teszünk tönkre valamit, többnyire nem lehet belőle túl nagy baj (bár ilyen is előfordul), hiszen előbb-utóbb észrevesszük a hibát, kijavítjuk, vagy ha nem tudjuk, keresünk valakit, aki helyrehozza a baklövést. Tehát, ha rossz a "mérlegünk", megjavítjuk azt. Összehasonlíthatatlanul nagyobb a baj, ha úgy használjuk mérőeszközeinket, hogy tudjuk, hogy hibásak, esetleg mi magunk rontjuk el azokat azért, hogy munkánk gyümölcsét megfeleltessük valamilyen igénynek. Nem csűröm-csavarom tovább, úgyis kitalálta már a kedves Olvasó, hogy az elromlott eszközök allegóriáját az ebtenyésztés nyelvére, aktuális problémáira szándékozom lefordítani.

 

Egy-egy kutyafajta kialakulásának hajnalán - bár korántsem vagyok abban biztos, hogy őseink kizárólag használati célokra tartottak kutyákat -, kétségtelen, hogy meghatározó jelentőségű volt az egészség, akár fizikai, akár mentális oldalról közelítjük meg a dolgokat. Hol volt még az őskorban az állatorvos, aki a rogyadozó ízületekkel rendelkező, epilepsziában vagy korai daganatos betegségekben szenvedő ebeket gyógyítsa? Ha véletlenszerűen akadtak is ilyen kutyák, ezek nem érték meg a szaporodóképes kort, így génjeik sem áraszthatták el a korabeli populációkat.

Manapság, jó esetben, az egészséget a fajtastandardokhoz való ragaszkodás lenne hivatott állományszinten szolgálni. A "jó esetben" hangsúlyozandó, hiszen köztudomásúan léteznek olyan fajták, amelyek fajtaleírásai (is) eleve egy-egy torzszülött rémképét vetítik elénk. Mit lehet tenni? Ilyen esetekben is a fajtaleíráshoz kell ragaszkodni? Személyes véleményem erről, hogy amennyiben valaki ilyen fajták tenyésztésére szánná magát, például azért, mert a leírtak ellenére valami ellenállhatatlanul magával ragadta az adott fajtával kapcsolatban, akkor a standardok esetleges megváltoztatásának megvannak a szabályai, hiszen azok sem kőbe vésett dolgok. Ha ezeket a szabályokat nem tartjuk szem előtt, kaotikus folyamat tevékeny részesei leszünk, amely még tovább ront a helyzeten.

Szerencsére a legtöbb fajtaleírás szem előtt tartja többek között az egyedek egészségét is. Az már más lapra tartozik, hogy ezeket manapság igen "nagyvonalúan" szokás kezelni - tisztelet a kivételnek. Valószínűleg mindenki tudja, hogy a fajtaleírás az adott fajta ideális képviselőjét hivatott előttünk körvonalazni, míg a tenyésztési szabályzatok által előírt tenyészkiállításoknak, tenyészszemléknek, adott esetben teljesítményvizsgáknak kellene a mérleg szerepét betölteni, mégpedig a bírálók szemén, illetve néhány objektív mérőeszközön keresztül.

Igazán komoly bajok nem lehetnek addig (legalábbis állományszinten), amíg a mérleget olyan objektív eszköz képviseli, mint amilyen példának okáért a stopperóra. Az agarak versenyeztetésére gondolok, ahol konkrét teljesítmény mérése történik nagyon is objektív mérőeszköz segítségével. (De, ha mondjuk, stopperóra nem lenne, akkor is látjuk a befutás sorrendjét...) Nincsenek is az agarak úgynevezett "elit állományánál" ízületi, alkati problémák, és a zsákmányszerző ösztön hiánya is ismeretlen fogalom. Az "elit állomány" kifejezést azért használom, mert szerte a világon szinte valamennyi kutyafajta vonatkozásában nagyobb az ellenőrizetlenül szaporított állományrész, amelynek egyedeiről konkrét és objektív információink nincsenek, ám a kisebb, ellenőrzött "elit" réteg biztosítani képes a fajta dinamikus fejlődését.

A mérőeszközök objektivitásánál is fontosabb talán a tenyésztői, még inkább a vásárlói szemlélet, hiszen az ember még a legracionálisabb érvekkel szemben is tud ideológiákat gyártani, amelyeket marketing- és menedzseri tevékenységével azután "tökélyre" fejleszt. Nem egyéb ez, mint a "hülyeség ideológiája". Mert ugye azt gondolnánk, hogy a tolómérő (centiméter), állóképességi vizsga (km), vagy a hétköznapi testsúlymérleg (kg) stb. éppolyan objektív mérőeszköz, mint a stopperóra. De nem így van! Mint ismeretes, a legtöbb fajtánál a fajtaleírás megszab alsó és felső mérethatárokat. E fajták illusztris, győztes, tenyésztésre javasolt egyedeinek nagy része bizonyosan e mérethatárok közé esik - legalábbis így kellene, hogy legyen! De valóban így van-e? Bár az egyed tenyészszemlés bírálati lapján az szerepel, hogy X cm, azonban gyakran már első pillantásra látszik, hogy itt bizony komoly differencia áll fenn. Ha egy kiállító vagy néző venné a bátorságot, és saját mérőeszközével bemenne a ringbe, az sok esetben bizony egészen mást mutatna, mint a tenyészbíróé. Kérdezem: Ön szerint, kedves Olvasó, kinek a mérőeszköze jó? Hogyan? A bírálatot végzőé és a nézőé egyaránt jó? Mármint, ha a két mércét egymás mellé állítjuk? Ezek szerint csak a kutyákat mérik eltérően? A ringben lévő asztal lábán mindkettővel ugyanoda esik a 40-es, 50-es, 60-as szám - ugyanaz a kutya pedig az egyikkel 60, a másikkal mérve 67 cm?

A derékszög és a kb. 120 fokos szög megkülönböztetéséhez nem kell szögmérő. Vajon hogyan lehetséges, hogy a fajtaleírás által kb. 120 fokosra előirányzott hátulsó végtagszögellésű fajtáknál olyan egyedek győznek, amelyeknek combcsontja közel 90 fokban kapcsolódik a lábszárcsonthoz? Ebben nem is az a legszomorúbb, hogy itt, nálunk, Magyarországon így van, hanem az, hogy a fajtagazda országokban is. Hogyan várhatja el a fajtagazda, hogy bármely ország kövesse a szabványokat, ha ő maga sem teszi azt?

Miért teszünk fel olyan kérdéseket, hogy kiket tartunk tenyésztőknek, kiket szaporítóknak, ha a fajtagazda országok rengeteg fajta vonatkozásában olyan divatot diktálnak, amelyek rövidtávon az ő anyagi javukat szolgálják? Azért csak rövidtávon, mert hosszútávon annyira tönkreteszik majd az adott fajtát, hogy az előbb-utóbb elvész a jelentéktelenség mocsarában. A bíróknak vajon a fajtagazda ország elvárásait kell követniük, vagy a standardét? Nevezheti-e magát fajtagazdának az, akinek az elvárásai alig-alig vannak köszönőviszonyban az általa alkotott fajtaleírásban rögzített elvárásokkal? Megannyi kérdés, amelyekre feltételezésem szerint szinte mindenki tudja a helyes választ. Akkor miért nem teszünk valamit a cél érdekében?

A félreértések elkerülése végett: nem azt kifogásolom, hogy nincs a hibás kutyák mindegyike távol tartva a tenyésztéstől. Ez badarság lenne. Fel kell tenni a mérlegre a hibákat, a jó és kiváló tulajdonságokkal együtt, s az adott populáció genetikai adottságainak ismeretében dönteni az ezeket hordozó egyedek tenyésztési felhasználásának mértékéről! Bár eleinte úgy gondoltam, a konkrétumok kedvéért példaként előhozok néhány fajtát írásomban, menet közben jobban átgondoltam a dolgot, s inkább az általánosítást választottam. Egyrészt nem lehet célom, hogy bármelyik kutyafajta tenyésztőit, tenyészbíróit megsértsem. Hiszen a kinológia világában könnyen megy a sértődés, minél régebben él valaki benne, annál inkább tudja ezt. Másrészt így vagy úgy, ritka kivételtől eltekintve valamennyi fajta érintett, nem igazán lenne értelme bármelyiket kiemelni közülük. Úgy gondolom, manapság ebtenyésztés címén egyre inkább a fajták spontán uniformizálódása folyik. Ha tovább megyünk ezen az úton, előbb-utóbb lényegében csak az anatómiai tulajdonságok alapján lehet majd valamilyen különbséget tenni közöttük. Ez - megfelelő szelekció és kontroll híján - törvényszerű folyamat. Erről bővebben máskor.

Meggyőződésem szerint minden kutyafajta felelős tenyésztői és bírói, de még a laikus olvasók is pontosan tudják, mik azok, amiken változtatni kellene. Inkább csak a hogyanok a kérdésesek. Erre kellene választ találnunk. Közösen...

 



nyitókép: archív

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)