Első pillantásra felismerte: félek tőle. Nem tudhatta persze, hogy abban a korban, mikor az ember a két lábon járás nehéz mesterségét sajátítja el, megtámadott egy "hatalmas juhászpuli". A lobogó szőrköntösében hangos ugatással felém rohanó jószág látványára félelem kerítette hatalmába a világgal éppen csak ismerkedő lényemet. Torkomszakadtából üvöltöttem. Ez a kép aztán sokáig kísértett. Minden kutyától rettegtem. később az a felismerés sem változtatott ezen, hogy igazából szó sem volt támadásról, inkább egy zajos üdvözlés alanya voltam.

Most pedig itt álltam szemtől-szembe egy valóban termetesebb pulival - igaz, már magam is nagyobbacska méretben, de a régi, jól megszokott félelem is velem volt.

Bogár tapintatosan nem erőltette az ismerkedést.

Őt, akit soha nem neveltek, soha igazi, szerető gondoskodásban nem részesült, csak élte a falusi ebek életét, a Teremtő romlatlan, tiszta lélekkel áldotta meg. Soha nem tolakodott, mégis egész lényéből sugárzott a hála és a boldogság, kapott bár egy jó falatot, egy jó szót vagy simogatást. Nem tolakodott, de mindig jelen volt. Úgy intézte, hogy semmiből ne maradjon ki, és láb alatt se legyen.

Kedvenc helye a tornácon, a konyhaajtó előtt volt. Innen figyelemmel kísérhette a család életét, különösen fő patrónájának, nagyanyámnak ténykedését; ellenőrzése alatt tudhatta az egész udvart, s a kapun túli világ eseményeiből sem maradt ki. Ez mind fontos szempont volt, hiszen célszerű Mackónak, a kandúrnak minden lépéséről tudni, akivel egyébként békésen megfértek, és azt is jó időben észre kell venni, ha olykor-olykor idegen vetődik az amúgy csendes utcába, mert súlyos kötelességszegés volna annak megugatását elmulasztani.

Bogár tehát belakta magát életünkbe, s lassan szívünkbe is beköltözött. Ő jelentette a biztonságot.

Ez a nyugodt megszokás megnyitotta az én szívemet is. A régi félelem távoli emlékké szelídült. Innen aztán nem volt megállás. Az amúgy is élő érdeklődés az állatok iránt teljessé lett, kiegészült a kutyák szeretetével. Ez azonban már más történet.

Bogárra visszatérve, jó volt elkapni ragyogó tekintetét, mely csak ritka pillanatokban villant ki sűrű fürtjei alól. Azok a mélységes tűzben ragyogó, fekete szemek annyi szeretetet és odaadást tükröztek, amennyi csak az istenáldotta kutyalélekben férhet meg. S talán a szentekében.

Bogár azonban mégiscsak kutyavolt. Ismeretei az emberek világáról meglehetősen korlátozottak voltak. Nem tudta, nem tudhatta, miféle világot élünk a '60-as évek elejének Magyarországán.

Történt valamelyik nyáron, hogy éjszaka Bogár, akinek már úgy hittük, minden szavát ismerjük, soha nem hallott dühvel tombolva ostrom alá vette a kertet az udvartól elválasztó kerítést. Félelmetes volt ez a mélyről jövő gyűlölet az addig békésnek mutatkozó jószágban. Az eset másnap és harmadnap is megismétlődött, szinte percre ugyanakkor kezdődött, s ugyanannyi ideig is tartott. Nagyapám gyanította, talán tudta is, hogy valaki jár a kertben. Nagyanyám félt, ahogy illik. Nyomok azonban nem voltak, legalábbis nem találtattak.

Aztán végre csend volt éjjel. Másnap idegenek jöttek. Civilben voltak. Érdeklődtek, nem láttunk-e ismeretleneket. Vácról szökött rabokat kerestek. A padlást is megnézték. Nyomokat találtak, miszerint "valakik itt tanyáztak". Mi csak azt tudtuk, hogy a kutya nagyon ugatott. Elmentek.

Évek múlva derült ki számomra, hogy a szökevények - egyikük a két portával arrébb lakó, szép, fekete, sudár fiatalasszony testvére - "politikaiak" voltak. Éjjelente ők ereszkedtek le a kerti csaphoz vízért. Ma sem tudom, csupán jó szerencséjüknek köszönhették-e, hogy a rendőrök érkezése előtt távoztak. Sokszor gondoltam rájuk: vajon sikerült-e végül a kopók elől megmenekülniük? S ki hívhatta fel a figyelmet a kutya szokatlan viselkedésére? Már bizonyára megválaszolatlanul maradnak ezek a kérdések.

Abban viszont bizonyos vagyok, ha Bogár, akit az élet nem kényeztetett el, s aki mégis hitt a Gazdában megtestesülő Emberben, átlátja alávalóságunk szövevényét, meg sem nyikkan. Ő ugyanis tudta, mi a valódi hűség, s dehogyis árul el üldözötteket, akik nekünk soha nem ártottak volna! Egyszerű kutyalelkének azonban a mi köznapi emberségünk gonoszsága teljességgel ismeretlen volt.

Barba Rafael Péter