Spitzek és ősi típusú kutyák
Egy husky hivatása (Igaz történet)
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Mirtse Áron  |  2011. november 06.

Egy husky hivatása (Igaz történet)

A lakótelep központjában, a téren nagy a forgalom. A sietve lépkedő gyalogosok, nesztelenül suhanó kerékpárok forgatagában feltűnik egy mozgássérült hölgy. A járókelők közül sokan ismerősként üdvözlik Györgyit, és persze Morpheust.


 

 

- Morpheus nem az első kutya az életemben, és nem is az első, akinek sokat köszönhetek - kezdi el mesélni a történetet mérő Györgyi, azaz Vilimek Lászlóné, amikor már a hetedik emeleti lakás étkezőjében ülünk, és a husky is kényelmesen leheveredett a szőnyegre. - Tizenhat éves koromban sokkos élmény ért, amit sokáig nem tudtam kiheverni. Megváltozott a viselkedésem, a tanulmányi eredményem romlani kezdett; ekkor találta ki a sógornőm, hogy egy kutyára volna szükségem. Így került hozzám Maci, az akkor körülbelül egyéves pumi, akivel Anyukám is hamar megbarátkozott, pedig eredetileg hallani sem akart kutyáról. Egyszer olyan lelkiállapotba kerültem, hogy összekevertem egy csomó gyógyszert egy pohárba, és meg akartam inni. Hogy Maci miből jöhetett rá, hogy itt valami nagy baj lesz, nem tudom: egyszer csak nekem ugrott, kiverte a kezemből a poharat, és ugatva terelt el az ágytól. Ha nem velem történt volna, el sem hiszem: tény, hogy megmentette az életemet.

- Ki volt a következő négylábú társ?

- Miután ideköltöztünk és megszületett a két fiam, megörököltünk egy gyönyörű vizslát a szomszédból, mert a gazdája bevonult katonának, és nem volt kire hagynia. Leslie-nek hívták, vagyis a férjem és a fiam után ő volt a harmadik Laci a családban. Nagyon kedves, jó kutya volt, első szóra engedelmeskedett. Ekkor történt, hogy - máig sem tudni, miért - a jobb lábamban váratlanul leállt a vérkeringés, és le kellett vágni. Amikor a kórházból hazajöttem, nagyon féltem, hogy mi lesz a kutyával, hiszen előtte annyira szeretett velem hemperegni, meg ugrálni rám, de ő tökéletesen felfogta a helyzetet. Nagyon nagy fájdalmaim voltak, és nem mertem emberek közé menni; nem jártam ki a lakásból, csak éjjel, így napközben egyedül maradtam a kutyával. Ő pedig mindent megtett, hogy megkönnyítse az életemet: játszott velem, mellém bújt a takaró alá, és az volt a legcsodálatosabb, hogy még csak véletlenül sem ért hozzá a beteg lábamhoz. Neki köszönhetem, hogy sikerült leküzdenem a depressziót, és újra lemennem az utcára. Csak hát telt-múlt az idő, és ő megöregedett; végül már nem bírták el a lábai, és el kellett altatni. Úgy éreztem, a legjobb barátomat vesztettem el.

- Hogyan találtak egymásra Morpheusszal?

- Valamivel később környékbeli kutyásokkal ültünk a parkbeli padon, és egy fiú meg egy lány egy huskyt hozott oda. Az utcán találták, iszonyúan leromlott állapotban. Megkérdezték, nem fogadnám-e be. Mondtam, hogy nem akarok másik kutyát, de ő abban a pillanatban kirántotta a szíjat a fiú kezéből, és rám ugrott. Valósággal átölelt a mellső lábaival, nyalogatni kezdett, azután bemászott a székem alá, és ki sem jött onnan. Első pillantásra beleszerettünk egymásba. A nevét a Mátrix című film egyik főszereplője után kapta; valahogy az ő alakja ugrott be a nyugodt, méltóságteljes viselkedése, a hűvös pillantása láttán. Úgy tud ülni, mint egy király. Pedig az első napokban az állatorvos nem adott volna sokat az életéért. Minden étel visszajött, amit csak megevett: kiderült, hogy kilyukadt a gyomra. Meg kellett operálni, de nem sajnáltuk rá a pénzt, csak maradjon életben. Minden nap vittük infúzióra; az ölembe vettem, és a fiam gyalogosan tolt el vele az állatorvoshoz, mert nem akadt taxis, aki így együtt felvett volna minket...

- Végül azért mégis szép nagy, erős fiú lett belőle. A többi kutyával hogy jön ki?

- Vannak kutya-barátai, leginkább lányok, de nagyon válogatós, nem barátkozik könnyen, és sajnos a kis kutyákat nem szereti. Szájkosarat viszont nem adok rá, mert már többször előfordult, hogy nagytestű, verekedős kutyák megtámadták, és ilyenkor én nem tehetek érte semmit: előfordult már, hogy ilyen helyzetben előrehajolva kiestem a kocsiból. Nem örülök, amikor szabadon engednek olyan kutyákat, akik a hívásnak nem engedelmeskednek, odajönnek kötekedni, aztán a gazdájuk rám haragszik, ha Morpheus megvédi magát.

- Jól érzi magát itt, a lakásban?

- Voltak, akik nem nézték jó szemmel, hogy északi kutyát tartok egy társasház emeleti lakásában, de hát most jobb lett volna, ha az utcán hal meg, vagy menhelyre kerül? Egymásra találtunk, összetartozunk, és ez az otthonunk. Mindennap kikeféljük, hogy szép legyen a szőre, a lábát pedig sáros időben megmossuk, amikor hazaérünk. Sajnos sokat járok kórházba, ha pedig itthon vagyok, sokat maradok magamra, hiszen a család többi tagja dolgozik. Ő meg játszani, labdázni hív, követi minden lépésemet. Ha a fürdőszobába megyek, az ajtó előtt vár. Ha rosszul érzem magam, odajön, és a fejét a párnámra teszi. Az ágyra nem jöhet fel (bár titokban azért megteszi, érzem a kezemmel, hogy meleg a helye), de én gyakran lefekszem hozzá a földre. Ha nem vagyok itthon, nagyon szomorú, és rettentően boldog, amikor megjövök. Lesétálunk ide a közeli kávéautomatához, és iszunk egy capuccinót; az utolsó két korty mindig az övé. Egyedül azt sajnálom, hogy elengedni nem tudom a szabadban.

- Elcsavarogna?

- Minden bizonnyal. Ez jellemző tulajdonsága a szánhúzó kutyáknak: nem akarnak ők megszökni a gazdájuktól, csak annyira futi őket a kíváncsiság, hogy messzire elkóborolnak, és itt, a városban már nem találnak vissza. Egyszer egy havas éjjel lementek a férjemmel, meg a szomszéd is az ő kutyájával, és úgy eltűntek, mint a pinty, pedig a férjemet tekinti igazi falkavezérnek. Szerencsére hamar megtalálták őket: önfeledten játszottak, csak a farkuk látszott ki a hóból. Télen én sajnos nem tudok messzebbre elmenni vele, mert a kocsi kereke elakad a hóban; ilyenkor a férjem és a fiaim sétálnak vele. Sokat segít egy szomszédasszonyom is, akinek szintén van egy kicsi kutyája: ha látja rajtam, hogy rosszul érzem magam, ő viszi ki sétálni Morpheust, és én is viszonzom a szívességét, ha ő éppen dolgozik.

- Mikor "lépett szolgálatba" Morpheus, mint vontatókutya?

- Az első perctől fogva magától értetődő volt a gondolat, hogy ha már szánhúzó kutya, segíthetne nekem a közlekedésben. Egy ismerős kutyakiképző lány hozott hozzá hámot, felszerelést, és tanácsokat adott a tanításához. Nagyon gyorsan tanult: néhány nap múlva már tudta, mit jelent "jobbra", "balra", "előre", tudtam irányítani. Büszke vagyok rá, és nagyon sok emberrel megismerkedtem általa: megszólítanak, mert gyönyörűnek tartják. Ha ő nem lenne, most le sem járnék az utcára, így viszont, ha lemegyek, sosem vagyok egyedül. Amikor a lábamat elvesztettem, az orvos felkészített rá, hogy jó néhány barátot is el fogok veszíteni, és ez így is történt. De vannak, akik kitartottak mellettem. Az embereknek is sokat köszönhetek, de ha nem lettek volna kutyák az életemben, nem is tudom, hogyan tudtam volna mindezt átvészelni...

 

Elnézem Morpheust, amint dús szőrzetű farkát lengetve, jellegzetes husky-mosollyal a pofáján, lelkesen húzza gazdáját a sétatér kövezetén, és arra gondolok: mennyi feleslegessé vált, gazdátlan szánhúzó kutya tengeti napjait az utcán vagy az állatmenhelyeken! Épp úgy, mint tette azt Morpheus is, mielőtt Györgyivel találkozott volna. Miért ne vállalhatná magára egy állatvédő egyesület, egy kutyaiskola, hogy ezeket a kutyákat alapképzésben részesíti, és kiközvetíti őket olyan emberekhez, akik hasznát vennék a segítségüknek? Hogy minél többen érhessenek révbe közülük úgy, mint Morpheus: egy husky, aki megtalálta a hivatását...

 



nyitókép: archiv

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)