Tenyésztésről általában
A pireneusi hegyikutya tenyésztése
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Gaál Péter  |  2010. november 04.

A pireneusi hegyikutya tenyésztése

Hogy a címben említett feladat megoldására értelmes alternatívákat kínálhassunk, három dolgot kell tisztáznunk. Meg kell határoznunk, hogy milyennek szeretnénk látni a pireneusi hegyi kutyát, át kell tekintenünk a fajta állományát itthon és külföldön, ezzel párhuzamosan pedig el kell döntenünk, hogy mit szeretnénk a fajta javításáért tenni.


Az ideális pireneusi hegyi kutya leírásához van egy többé-kevésbé használható segédeszközünk: a standard (a fajtaleírás). Sokszor elmondtam már, elmondom most is: a standardot értelmezni és élettel megtölteni elsősorban a tenyésztőnek kell. A hazai kiállítási vagy tenyészszemle-eredmények csak bizonyos megkötésekkel vehetők figyelembe. először is: magyar speciál-bíró jelen pillanatban nincs. Az állomány nem túl nagy - három tenyésztő foglalkozik intenzíven a fajtával -, így értelemszerűen a kiállított kutyák száma sem az. Konkurencia hiányában viszonylag könnyen, nem ritkán súlyos hibákkal terhelten győztes címet lehet szerezni, hogy kinek a hibájából, azt most ne firtassuk. Az orvosi diagnosztikához hasonlóan érdemes szemlélni a kiállítási eredményeket. Nem az ún. teljesítmény-füzetbe vagy a törzskönyvekben szereplő címekre kell fókuszálni, hanem a bírálati lapokra. A feltárt hibákat mindig figyelembe kell venni - már csak több szem többet lát alapon is -, a szépséget és azt a bizonyos megfoghatatlan valamit, amitől egy kutya klasszissá válik, a tenyésztőnek látnia kell magának is. És mérlegelnie is a tenyésztőnek kell, hogy a sima vagy a rögösebb (a kockázat vállalásában benne van a megváltás egy része, mondta Niffari, az iszlám misztika egyik legismertebb képviselője) utat választja-e.

A standard tartalmaz általános küllemi és karakterológiai leírást, amely tulajdonképpen nem más, mint az a benyomás, amelyet szeretnénk, ha az állat a szemlélőben keltene. Tartalmazza továbbá az ideális kutya testtájainak, szőrzetének, színének, marmagasságának, súlyának, arányainak, szögeinek, természetének (Wesen), valamint az enyhe, súlyos és kizáró hibáknak a leírását. Mindezzel részletesen most nincs módunkban foglalkozni, csupán kulcsot szeretnénk adni a helyes szemlélethez.

A pireneusi hegyi kutyának nagy termetű, feltűnő, elegáns, nemességet sugárzó, tökéletesen kiegyensúlyozott kutyának kellene lennie. Felépítését, képességeit tekintve maradéktalanul meg kellene felelnie mindannak, amit egy területőrző használati kutyától el lehet várni. Ez utóbbi követelmény nem változhat divattrendek szerint, semmiféle alkudozás tárgya nem lehet. A cél tehát: egy minden látható és nem látható szervezeti lazaságot nélkülöző, 77-78 cm (kan), 70 cm (szuka) körüli marmagasságú, (nem fekete) folttal vagy folt nélküli, fehér alapszínű, hosszú - de nem túl hosszú - fedőszőr (kivéve a végtagzászlókon és a farkán) mellett igen dús, vízhatlan aljszőrzetű, jó mozgású, biztos talajfogású, nyugodt, bátor kutya, amely már megjelenésével magára vonzza a tekintetet. Nem azzal vonzza a tekintetet, hogy úgy néz ki, mint egy félresikerült pireneusi masztiff - robosztus és durva -, olyan magas, mint egy ír farkaskutya, olyan szűk mellkasú és olyan hátvonalú, mint egy angol agár, olyan hosszú a fedőszőre, mint egy afgán agárnak, aljszőrzet nélkül, azzal sem, hogy ahány lába van, annyifelé áll, mert a minél nagyobb magasság elérésére törekvő tenyésztés a méretekhez képest túl finom csontozatot hozott létre, keskeny fronttal.

Az állomány itthon is, külföldön is elég vegyes képet mutat. Kezdjük a saját házunk táján.

Magyarországon a nyolcvanas években két tenyészet kezdett a fajtával foglalkozni: König és Karcagpusztai. Francia és olasz kutyákkal kezdtek dolgozni. Két olyan kant lehet kiemelni ezek közül, amelyeknek pozitív hatása mindmáig érződik: Dylan-t és Copian Led d'Or Montagnes-t (utóbbi fia az első magyar világgyőztes, Karcagpusztai Zuzmó, e két kutya leszármazottja a második magyar Világ-, valamint Fiatal és Felnőtt Európa Győztes kan, Glatisant's Ark, az első magyar Fiatal Európa Győztes szuka, Glatisant's Lile of Ireland). E két kennel munkájának megszűntével a hazai tenyésztés egészen az utóbbi időkig parkolópályára került. A kilencvenes évek végétől három, más-más elvet követő próbálkozás folyik a pireneusi állományának javítására: Rodentáli, Demoiselle, Glatisant. A Rodentáli kennel egy import francia kan, a Demoiselle kennel pedig olasz kutyák bevonásával tenyészt. A Glatisant, e sorok írójának kennele egyetlen szukára alapozva (ami szintén leszármazottja a már említett Dylan-nak és Copian-nak) mindig új, és kizárólag külföldi kanok segítségével három, egymástól elkülönítve továbbtenyésztendő vonalat igyekszik létrehozni, amelyek a tenyésztő reményei szerint néhány generáció múltán típusukban azonos, de vérükben az akkori magyar állománytól és egymástól is idegen kutyákat eredményeznek, oldva a magyar populáció zártságát, megnövelve a fajtán belüli sikeres keresztezések esélyeit.

A jelenleg kiállított hazai kutyák színvonala nem rosszabb, mint - Észak-Európa és Anglia kivételével - a kontinens többi részén, sőt ha például a környező országokkal hasonlítjuk össze, azt lehet mondani, hogy kicsit jobb. Két dologra azonban, engem is beleértve, sokkal jobban oda kellene figyelni. A kiinduláshoz használt, és elég hosszú ideig főként egymással pároztatott König- és Karcagpusztai-kutyák létrehoztak egy tizenöt-húsz évvel ezelőtti olasz és francia típushoz hasonlító állományt - ezzel nem azt akarom mondani, hogy a mostani dél-délnyugat-európai kutyák jobbak! - s ha ezeket a fokozatosság elvét feladva típusuktól merőben különböző idegen kutyákkal keresztezzük, abból csak a véletlen szerencse folytán sülhet ki bármi jó is. A másik dolog: a hibák és erények helyes mérlegelése. Vannak olyan hibák (betegségek), amelyekkel nem lehet megalkudni. Akkor sem lehet megalkudni, ha a bíró nem tartja súlyosnak, vagy nem veszi észre. Vannak olyan hibák (betegségek), amelyeket igenis háttérbe lehet tolni, ha az összbenyomás, erények vagy akár egyetlen erény azt indokolja (és ez az erény lehet láthatatlan is, ha például a kutya, minden testi nyomorúsága ellenére kiemelkedően örökít). Nem lehet megalkudni a hibás végtagállásokkal (mellső és hátulsó, szűk és talajon szűk, kiforduló stb., kivéve a hátulsó végtagok enyhe kifelé fordulását). Nem lehet megalkudni a kötött vagy nem tért ölelő mozgással. Nem lehet megalkudni a nem elég széles és mély mellkassal. Nem lehet megalkudni a nyerges, púpos vagy far felé lejtő hátvonallal (ismerek olyan, többszörösen győztes magyar kutyát, melynek a hátvonalát egy hiéna megirigyelhetné). Nem lehet megalkudni a nagyon laza szemhéjakkal. Nem lehet megalkudni a fekete folttal, mert idegen beütésre utal. Nem lehet megalkudni a rossz idegrendszerrel (a felsoroltak mind a magyar állomány gyakori hibái).

Meg lehet alkudni a hátulsó mancsok enyhe kifelé fordulásával (ha azok járásban párhuzamosak), mert a kettős farkaskarom irritálhatja a kutyát. Meg lehet alkudni a csípőizületi diszpláziával, ha nem súlyos és nincs érzékelhető jele (de törekedni kell a tenyésztésben a visszaszorítására). El kell felejteni, ha a bíró azt írja a bírálati lapra, hogy "rossz faroktartás". A pireneusi hegyikutya faroktartása kiállításon nem megítélhető (nincs ezzel egyedül, ilyen például a komondor is), ti. a standard "karikázás"-t ír elő, de csak izgalmi állapotban. Ha a kutyának elege van a szereplésből, zavarja az idegen környezet, nem fog úgy viselkedni, mint saját területén.

A helyzet külföldön, mindenekelőtt a fajtagazda országban: az első pireneusi standardot 1907-ben írták, mindjárt kettőt is, nem voltak képesek ugyanis megegyezni a testméreteket és a színt illetően. E standardokat 1923-ban átdolgozták, és egységesítették ugyan, de különösen az első kérdést illetően a nézetek a végül megszületett kompromisszum ellenére sem voltak azonosak. Két típus jött létre tehát, egy könnyebb, levegősebb, és egy nehezebb, robosztusabb. A francia állományban a kilencvenes évek elejéig az utóbbi volt az elterjedtebb, aztán a divat fordult egyet, és megjelentek (francia hatásra Olaszországban is) a könnyű, magas, finom kutyák, kimondottan hosszú arcorri résszel, szűk mellkassal, kiforduló végtagokkal. Európa többi része, Skandináviát és Nagy-Britanniát kivéve e két felfogás között őrlődött, néhány kiugró kivételtől eltekintve jellegtelen, formátlan, diszharmonikus egyedek sokaságát kitenyésztve. A skandináv és angol kiállított kutyákat küllemi szempontból csak csodálni tudom (e két európai típus áll egyébként legközelebb az amerikaihoz). Arányokat, testtömeget, szőrminőséget, látható anatómiai korrektséget tekintve ezt tartom a járható útnak. Sok azonban az öröklődő betegség, különösen a csípőizületi diszplázia, a kutyák nagy része nem elég temperamentumos. A megfelelő vérmérséklet eléréséhez francia és olasz kutyákat kell igénybe venni.

Az amerikai kutyákkal óvatosan kell bánni. Bár magyar bírótól hallottam, hogy "a kutyatenyésztés elsősorban show-célra folyik - a jó csontozat csak a nyírt, feltupírozott szőrzet keltette látszat, ez nem így van. A "mindent a küllemnek" alárendelés azonban az ottani állományt minden tekintetben eltávolította az európaitól, amerikai kutyát ezért nagyon alapos megfontolás után, állománykorrekcióra tartok érdemesnek felhasználni.

Jó volna, ha fentiekkel a - jelenleg óvatos derűlátásra okot adó - magyar pireneusi hegyikutya-populáció további fejlődését sikerülne segítenem.

 



nyitókép: archív

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)