Társunk a kutya
A gazdag és a szegény ember kutyája
Karácsonyi történet
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Barba Rafael Péter  |  2011. december 24.

A gazdag és a szegény ember kutyája

Hosszan kísértett a csábítás, hogy Mátéról, az adószedőről - no, nem arról a réges-régi Mátéról - és az ő talált kutyájáról írjak. Végül mégis úgy döntöttem, az ő történetük várhat még. Elmesélek inkább egy másikat, egy szívemnek éppoly kedveset.


 

 Magyarország fővárosa ismét karácsonyra készült. Ragyogtak a kirakatok, s a leporolt, fényes ruhába öltöztetett, régről maradt árk csábítóan kellették magukat a megkésett vásárlóknak. A főutak fáit fényfüzérek lepték el. Ebben a hivalkodó csillogásban még szembetűnőbb volt a város szennye, melyet már évek óta nem takart el jótékonyan az áldott, tiszta hó. Esett ugyan valami havas esőhöz hasonló, ám ez rögtön fekete és szutykos latyakká vált, hogy az emberek csúszkálhassanak benne. Itt volt hát karácsony!

A város dimbes-dombos részén terült el a gazdagok kiváltságos negyede. Itt nem voltak kirakatok, s még a demokratikus latyak is illedelmesen folyt le a gondosan rendben tartott lefolyókba. Aranyossyék hajléka, a maga három szintjével, húsz szobájával és az egyéb elengedhetetlen tartozékokkal, szerényen húzódott meg Olajossyék és Brókerfalvyék kisebb palotácskái között. kutyát viszont csak Aranyossyék tartottak. A hatalmas, pedigrés, fajtatiszta állat mozgástere az előkertre korlátozódott, nehogy tönkretegye a mesterkertész által gondozott kertet, s ráadásul így mindenki láthatta a drága ebet. Volt kutyaháza, vizes- és etetőtálja. Csak a gazda simogató szeretetében nem volt része. Pedig régen, mikor kiskutyaként a házhoz került, a gyerekek naphosszat nyaggatták. Sokszor elege is volt, szeretett volna pihenni... Aztán a játék mind ritkábbá vált, majd el is maradt. Mit nem adna érte, ha újraélhetné azokat a boldog napokat!

Most nagy mozgolódás van. Idegenek jönnek-mennek, vendégeket várnak. Az ő szíve is tele van várakozással. Régebben a személyzet megfürdette ilyenkor, s bemehetett a házba. Még ajándékot is kapott! A legnagyobb boldogság mégis az volt, hogy a Gazda közelében lehetett, szóltak hozzá és meg is simogatták. Tavaly is így volt ez. Izgalmát a kerítés mentén való futkosásban próbálja levezetni. Mégis egyre idegesebb és szorongóbb. Már füröszteniük kellene!

Gyuri, a kicsit habókos hajléktalan a városnak egészen más részén szokott kódorogni az év legnagyobb részében. Gyuri egyetlen elválaszthatatlan tartozéka Béci, a korcs. Élik a nincstelenek kiszolgáltatott szabadságát. Most mégis nagy szerencse érte őket. Fedél került a fejük fölé - igaz, csak addig, amíg a Hatóság fel nem fedi illegális lakásukat a bontásra ítélt ház szuterénjében. Még egy vaskályhát is sikerült beállítani! A tűzrevalót kiadja a ház. Enni viszont kell. Leginkább persze kellene. Gyurit az éhség nagy elhatározásra bírja. Útnak indulnak.

Már órák óta mennek, de a siető emberek keze nem nyújt alamizsnát, s a hivatalos koldusok tekintete sem sok jót ígér. Célszerű ember a rendőröket is igyekszik elkerülni. Így történt, hogy egyszer csak a város gazdag negyedének csendes utcái között találták magukat. Tudta Gyuri is, hogy itt még kevésbé számíthat együttérzésre, de a remény és szükség, e furcsa páros vezette lépteit. S a szerencse lám, rájuk mosolygott! Egy házból hangos veszekedés hangjaira lettek figyelmesek, majd üvegcsörömpölés, s valami nagy csattanással az út közepén ért földet. Béci kapcsolt előbb. Kis lábain szédítő sebességgel rohant a valami felé. A sáros latyak szinte szétrobbant a vágtató ebecske nyomán. Mire Gyuri beérte "élete párját", az már boldogan falta a váratlan adományt. Két, kissé túlsült baromfi állat hevert a sárban. A pároltrizs-körítés, mint apró dara lepte az aszfaltot. A tál is ott hevert, kissé odébb.

Gyuri hálás szemét egy pillanatig megigézte a látvány, majd óvatosan a házra tekintett. A kiszűrődő hangokból ítélve a csetepaté tovább folyt. Fogta hát a megmaradt csirkét, majd felemelte a tálcát. Már a súlyáról tudta, nem értékes darab. Letette hát a kerítés mellé. Béci már a csontoknál tartott. Szelíden leválasztotta hát a kissé tiltakozó jószágot a maradékról. "Majd otthon megeszed" - mondta. S boldogan folytatták útjukat, most már hazafelé.

Egyszerre egy idegesen rohangáló dogra lettek figyelmesek. Az állat nyugtalanságát még kirívóbbá tette a díszkivilágításban ragyogó ház, melyhez tartozott. Bentről zeneszó és mulatozás hangjai szurődtek ki. A csapzott, lucskossá ázott kutyán még így, ilyen elhanyagoltan is látszott, hogy gyönyörű példány. Sötét szemében félelem és szomorúság kavargott. A felismerés iszonyú volt: a Gazda ünnepel, és róla megfeledkezett!

Gyuri és Béci megálltak. A két kutya elfelejtett ugatni - a kerítés mögött a dog szomorúságában, Béci pedig jóllakott ernyedtségében, és talán meglepetésében. Talán megérezte, hogy az a másik sokkal szerencsétlenebb, mint ő.

Most Gyuri mozdult elsőnek. Odament a kerítéshez, magabízón benyúlt a rácsok közé, és hívta a nagy kutyát. Az előbb megdermedt, majd óvatosan közelített. Megérezte az ember kezén a pecsenye illatát, de megérzett mást is. Megérezte annak melegét, s megérezte az ismeretlen jó szándékát. Még óvatosan és félve, de odaóvakodott. Az ember megsimogatta. Ázott szőrén át is érezte azt a jóleső, régen nem érzett borzongást, amit már-már elfeledett. "Mi van pajtás? Nem törődnek veled?" - kérdezte Gyuri. A kutya csak szemével válaszolt. Gyuri hirtelen elhatározással letörte az ő csirkéje egyik szárnyát, s odanyújtotta új barátjuknak. Béci nem szólt. Aranyossyék kutyája, a nagy dog hálásan kapta be hatalmas szájával a falatot. Gyuri - a habókos Gyuri - feláldozta a másik szárnyat is. Mit szaporítsam a szót! Beszélgettek, mármint Gyuri beszélt a nagy kutyához, simogatta és etette, míg az ő csirkéje el nem fogyott. Későre járt, mire észbe kapott. Már csak Béci csirkéjének vázát szorongatta.

Az eső elállt. Elköszöntek a nagy és magányos ebtől. A dog csak egyet vakkantott, mikor az utca végén jártak. Ebben a mély hangban köszönet és hála ölelkezett. Gyuri ölbe kapta Bécit, s szinte futott. Szíve könnyű volt és boldog. Arcán nedves cseppek csurogtak végig. Azt hitte, újra esik, pedig csak a könnyei peregtek.

Valahol távoli harangszó hívott misére. Megszületett a Megváltó.



nyitókép: archiv

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)