Tenyésztésről általában
Másodosztályú kiskutyák
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Mirtse Áron  |  2013. január 03.

Másodosztályú kiskutyák

Színhibás kölykök születtek egy kutyatenyésztőnél - kapom a hírt, és hozzá a felháborodást: a tenyésztő nem átallott húszezer forintot kérni a másodosztályú kölykökért. Egy másik esetben túlaltatás fenyegette a küllemhibás kiskutyákat, holott az interneten biztosan sikerülne nekik gazdát találni.


Hogyan is áll a helyzet a kisebb küllemhibával született kölykökkel? Aki járt már díszállat-kereskedésben (és van-e olyan állatbarát, aki még soha nem járt?), az tudhatja, hogy semmit nem adnak ingyen: még egy fehér egérnek is ára van. Természetesen a "hétköznapibb" állatokat olcsóbban, a ritkaságokat olykor igen borsos áron adják. Ezzel szemben a kölyökkutyának, ha nem fajtatiszta, gyakorlatilag nincsen pénzben kifejezhető értéke. Valóban értéktelenebb volna, mint bármely más állat (leszámítva a hasonló sorsú házi macska-kölyköket)? Hiszen mennyivel könnyebb és olcsóbb fehér egeret tenyészteni, mint kutyát, és mennyivel több szeretetet, élményt kapunk a kutyától (a keveréktől is) életünk során! Ráadásul sok ember hajlamos nem megbecsülni azt, amiért nem fizetett. A gazdátlan állatok tömegét látva persze hiú ábránd abban reménykedni, hogy minden kiskutyának pénzben mért ára legyen. A fajtatiszta, de egyértelműen küllemhibás kölykök esetében azonban a valódi kérdés nem az, hogy etikus-e pénzt kérni érte, hanem az, hogy hova vezet az így kialakuló minőségbeli differenciálódás.

 

Nincs többé selejt

Egykor, a régi, szigorúbb (kegyetlenebb?) világban a tenyésztési szelekció általánosan elterjedt módszere volt az újszülött korban végzett selejtezés. A nagy almokból ritkán hagytak meg hatnál több kiskutyát, már csak az anya kímélete végett is: a leggyengébbeket, a kevésbé életrevalónak ígérkezőket azonnal kiirtották, még akkor is, ha nem látszott rajtuk egyértelmű küllemhiba. Nyolc-tíz gyorsan cseperedő, jó étvágyú kiskutya szoptatása a végsőkig kimerítheti a szuka szervezetét, így alapos indok, valamint rendelkezésre álló dajkakutya kellett ahhoz, hogy valamennyi kölyök megkapja az esélyt az életre. A tenyésztőnek sem állt érdekében "selejtet gyártani": a cél az volt, hogy a kennelből kikerülő valamennyi kutya a fajtajellegeknek minél tökéletesebben megfelelő, potenciális győztes és eredményes tenyészegyed legyen - másképp meg sem vette volna, aki fajkutyára vágyik.

Napjainkban a világ változni látszik. Az előretörő humánum tiltakozásra készteti az állatbarátot, ha újszülött élőlények "lemészárlásáról" esik szó. Észrevétlenül működésbe lépnek a háttérben az emberek egymás közti viszonyát meghatározó normák: ha embertársaink faji, származás szerinti megkülönböztetését elítéljük, hogy mondhatunk halálos ítéletet egy kis élőlény felett, csupán azért, mert egy kicsit más, mint a többiek? Maguk a tenyésztők is másképp állnak a kutyáikhoz: egyre inkább családtagnak tekintik őket, így természetesen utódaikat is ennek megfelelő bánásmódban részesítik. Ráadásul a modern kölyöktápszerek megkönnyítik a létszám feletti kiskutyák felnevelését. Miért ne maradhatnának tehát életben a színhibás kölykök?

 

Hozni a papírformát

A fajkutya-tenyésztő bibliája a fajtastandard: ehhez igyekszik tartani magát, ehhez méri kutyáit a kiállításokon és tenyészszemléken, s ez fogja majd eldönteni, hogy kedvező minősítést elért ebei tenyészállatként is sikeresnek bizonyulnak-e. Minden hivatalosan elfogadott fajtának van standardleírása, amely a laikus számára, de sokszor még a tenyésztő számára is látszólag önkényes és értelmetlennek tűnő részleteket is tartalmaz. Nem szorul magyarázatra, hogy miért kerülendő a hibás végtagállás vagy a kifelé fordult szemhéj, hiszen ezek olyan testi hibák, amelyek egyszersmind az egyed életminőségét is hátrányosan befolyásolják. Érthető a törekvés arra, hogy a kutyának legyen meg az összes foga, és testi adottságai alapján felismerhető legyen az adott fajtához való tartozása - tehát, mondjuk, egy német juhászkutyának mondott eb ne viseljen lelógó füleket. A küllemhibáknak azonban van egy része, amely nem minősíthető "testi hibának", és nem tűnik összeegyeztethetetlennek az adott fajtáról alkotott képpel sem.

Tipikusan ilyennek mondható a legtöbb színhiba. Az egyes kutyafajták színét kialakulásukkor két fő szempont határozta meg: az adott helyen fellelhető genetikai anyag, valamint a célszerűség. A kimondottan tájjellegű fajtáknak általában jól meghatározható színük van: Franciaországban például az egyes vidékek vizslái más és más színűek. Bizonyos esetekben jól körülírható egy speciális színezetnek a használat során mutatkozó előnye. Az európa hegyi pásztorkutya fajtái között például azért feltűnően sok a fehér, mert ezeket éjszakai sötétben is jól meg lehet különböztetni a farkastól. A pointer tarkaságának jelentőségét is könnyen megérti az, aki tudja, hogy az angol terepviszonyok mellett a vadászkutya több száz méterre eltávolodhat a gazdájától; ilyen távolból a fehérrel tarkázott kutya sokkal könnyebben szemmel követhető, mint a terepszínű.

Nem szégyen, de titok

A tájjellegű adottságoknak és a használati igényeknek megfelelően kialakult fajták színét később a fajtaleírásokban rögzítették, ám ezek az előírások az idők során olykor kisebb-nagyobb mértékben megváltozhatnak. Míg egyes fajtáknál új színváltozatok kitenyésztésére és elfogadására kerül sor, másoknál a standard tökéletesítése egyre szigorúbb követelményeket állít a tenyésztők elé, amelyeknek sokszor semmi köze nincs már a fajta rendeltetése által meghatározott szempontokhoz: megesik, hogy egy kis fehér folt némelyik testtájon, amely korábban megengedett volt, a továbbiakban hibának számít. Az ilyen hibákat a tenyésztőnek nincs oka szégyellni, de törekednie kell a kiküszöbölésükre, tehát a kedvezőtlen tulajdonságot hordozó egyedeket nem szabad tenyésztésbe venni. Másik, súlyosabb típusa a színhibának, ha a kölyök olyan színezetet visel, ami az adott fajtára sohasem volt jellemző - ez esetben joggal merül fel kétely a fajtatisztasággal kapcsolatban.

A tenyésztők érthető módon nem reklámozzák a színhibás kiskutyákat, nehogy a kennelnek rossz hírét vigyék. Ugyanakkor, ha már megszülettek, és meg is tartották őket, törekszenek arra, hogy legalább a rájuk fordított költség megtérüljön. Az ebtenyésztés, bárki bármit mond, jó üzlet tud lenni, de ha komolyan veszik, komoly befektetést is igényel: a tenyészállatok eltartása mellett nem kis anyagi ráfordítást jelent a kiállításokon való részvétel (utazással együtt), sok esetben a kutya formában tartása (kozmetika stb.), a fedeztetés, a vemhes szuka, majd a kölykök állatorvosi ellátása és minőségi táplálása, az oltások és így tovább. Mindezek a költségek természetesen akkor is megvannak, ha a kölykök végül egyértelműen küllemhibásnak bizonyulnak.

Kis hibával előnyben

Elítélhető-e a tenyésztő azért, mert a színhibás kölyökkutyát értékesíti? Egy-két évtizeddel ezelőtt, amikor az alomellenőrzést és a kötelező minősítést nem vették szigorúan, és a kölykök "látatlanban" is megkapták a származási lapot, számtalan küllemhibás kiskutya cserélt gazdát teljes áron, ráadásul ezeket a kutyákat később nemritkán tenyésztésbe is vették. Ehhez képest tisztességes megoldásnak mondható a "másodosztályú" kölykök eladása mérsékelt összegért, őszintén felhívva a figyelmet a hibájukra, és természetesen törzskönyv nélkül - így a kölyök életben maradhat, a kispénzű vevő is hozzájuthat álmai kutyájához, és a tenyésztő költsége is megtérül.

Ráadásul napjainkban igen erősen megnövekedett a "másodosztályú", olcsó kölyökkutyák iránti igény. Gerjesztője nyilvánvalóan főként az anyagi szorongatottság: egyre kevesebben engedhetik meg maguknak a minőségi fajkutya-kölykök vásárlását. Valójában persze nem a kölyökkutya a drága, hanem az élet. Az első hallásra meglepően soknak hangzó nyolcvan-százezer forint egy kiskutyáért valójában nem irreális összeg: éppúgy nagyjából kéthavi minimálbérnek felel meg, mint húsz évvel ezelőtt a hatezer. Csakhogy a létfenntartás többi költsége ennél jóval nagyobb mértékben növekedett, és akinek a havi rezsije szinte az egész jövedelmét felemészti, az nehezen tud rászánni ekkora összeget a kutyavásárlásra. Ha tehát nem szándékozik kiállításra járni vagy tenyészteni, csak éppen rokonszenvez egy meghatározott fajtával, akkor könnyen belemegy az alkuba: nem baj, ha nem tökéletes, csak fajtatiszta legyen. Miért is számítana akár a célszerűség, akár a fajtastandard, ha sem eredeti rendeltetésére használni, sem továbbtenyészteni nem akarja a kutyát, szeretni pedig így is lehet?

A "második vonal"

Mindez persze az előrelátó tenyésztő elé aggasztó képet vetít. Az a sok évtizede fennálló állapot, amely szerint a fajtatiszta kutya egyet jelent a törzskönyvezett kutyával, véget érni látszik. A szétváló igényeknek megfelelően a népszerűbb fajtákon belül várhatóan létre fog jönni egyfajta "második vonal": olyan fajtatiszta (vagy legalábbis ránézésre annak tűnő) ebek állománya, amelyek származási lappal nem rendelkeznek, kiállításon, tenyészszemlén nem vesznek részt, minősítést tehát soha érnek el, "játszótéri ismeretségek" alapján, szabályozatlanul szaporodnak, és számtalan kisebb-nagyobb küllemhibát mutatnak, de nagyjából megfelelnek az adott fajta laikus kedvelői által támasztott igényeknek.

Hogy ez elkerülhető-e azzal, ha a tenyésztők nem adják ki a kezükből a küllemhibás (pl. színhibás) kölyköket? Nem valószínű. A szellem kiszabadult már a palackból, és a nem egyértelműen küllemhibás, még törzskönyvezett, de már nem minősített egyedek utódaiból már most kialakulóban van a fent említett "másodosztályú" állomány (mint ahogy létrejönnek és gazdát cserélnek az ötletszerű párosításokból eredő fajtakeverékek is). Sokan egyszerűen a törzskönyvezés és a kötelező minősítés magas költségei miatt mondanak le arról, hogy a kölyköket hivatalosan is nyilvántartásba vétessék. A közepes minőségű, nem márkás, viszont olcsó áru iránt az élet minden területén tömegesebb kereslet mutatkozik, mint a méregdrága csúcsminőség iránt, így komoly esély van rá, hogy a küllemhibás vagy törzskönyv nélküli kölykök előbb találnak gazdára, mint a tökéletesek. A törzskönyvezett kölykök árának drasztikus és széleskörű csökkentése hátráltathatná a folyamatot: ha mérséklődne a különbség az első- és másodosztályú kutyák ára között, talán többet nyomnának a latban a minőségi szempontok. Ez azonban nem kedvez a több szukát tartó, profi tenyésztőknek, akik magas rezsivel működnek, márpedig a csúcsminőség megtartása elsősorban tőlük várható.

Lassie pedigré nélkül

Valószínűbb tehát, hogy a differenciálódás a jövőben folytatódik: a minőségi kölykök ára a "másodosztály" megjelenése, ezáltal a kereslet csökkenése miatt tovább emelkedik majd, ezáltal tartásuk egyre inkább a jómódú réteg passziójává válik. A kereslet nagy részét azonban a másodosztályú, küllemhibás, illetve a "fajtatiszta, de nem törzskönyvezett" kutyák fogják kielégíteni. Ha tetszik, ha nem, kénytelenek vagyunk tudomásul kell venni, hogy bár az átlagember egy adott fajtáról egy hozzávetőleges képet őriz magában, ez a kép sokkal kevésbé részletgazdag, mint a fajtastandard. A lelkiismeretes és büszke tenyésztők folytassák csak a fajta nemesítését, színvonalának fenntartását a fajtastandard figyelembevételével - de nem feltétlenül jogos ítéletet mondani azok felett sem, akik kielégítik azoknak az igényeit, akik a csúcsminőséget amúgy sem tudnák megfizetni.

Az sem biztos egyébként, hogy a gyakorlatban ("felhasználói" szemmel) ezek a kutyák "rosszabbnak" bizonyulnak szigorúan szelektált, tudományosan tenyésztett társaiknál. Az eltérő szelekciós szempontok miatt számos fajta esetében eddig is jelentősen eltértek egymástól a használatra és a küllemre tenyésztett egyedek - ezt igazolhatja bárki, aki látott már nyáj mellett dolgozó skót juhászkutyát. A kispénzű szülőt, akinek a gyermeke Eric Knight világhírű könyvét olvasva skót juhászkutyára vágyik, nem érdekli, hogy nem megfelelő a színezet, a megengedettől eltérő típusú a szőrzet, vagy hibás a fül-, illetve faroktartás - az efféle apró hibákat amúgy is csak a szakember veszi észre. Joe Carraclough, a szegény bányászfiú sem azért ragaszkodik legendás, háromszínű kutyájához, mint amiért a kutyarajongó rudlingi herceg vágyik rá. A gyerek számára a színhibás collie éppúgy Lassie, mint a győztes szülők reménybeli győztes sarja, a szülő pedig boldog, hogy a vágyva vágyott élő ajándék mellett a születésnapi tortára is futja majd...



nyitókép: archiv

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)