A kutyáról általában
Korcsok vagy túlélőgépek?
Keverékek
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Mirtse Áron  |  2013. augusztus 03.

Korcsok vagy túlélőgépek?

Furcsa érzés keverékkutya-tulajdonosnak lenni. Ha megállítják az embert a szokásos kérdéssel: Milyen fajta?, szinte magyarázkodni kezd, igyekszik tréfásan elütni a dolgot, mintha legalábbis saját magának volna rajta szégyellnivalója. Olykor szinte kísértést érez a blöffölésre, arra, hogy kitaláljon valami zengzetes, soha nem hallott fajtanevet - s közben a lelke mélyén görcsbe ránduló gyomorral szurkol, hogy ne vágják a képébe a jól ismert, becsmérlő szót: korcs!


Az utóbbi időkben egy kissé mintha öntudatukra ébredtek volna a keverékek gazdái: szépségversenyeket, kiállításokat rendeznek kedvenceiknek, és egyre gyakrabban látogatják a kutyaiskolákat is. A társadalmi elfogadottság is megnőtt irányukban: egyre többen vannak, akik a keverékkutyával sétáló emberben meglátják a jólelkű állatbarátot, akinek a szíve a pedigré nélküli eb előtt is nyitva áll. Az elnevezések is finomodnak. Az egykor elterjedt nézet helyett, mely szerint keverék az a kutya, amelynek legalább az egyik szülője fajtatiszta, míg a többit korcsnak minősítették, ma sűrűn hallani a modern, divatos "mix" szót, vagy a politikailag korrekt "fajta nélkülit". Észrevehetően gyarapszik a száma azoknak, akik felismerik és elismerik a vérkeveredés vélt vagy valós értékeit. Hiszen rólunk, magyarokról is gyakorta mondják: azért adtunk annyi tudós koponyát és sugárzó szépséget a világnak, mert előnyünkre vált, hogy Európa nagy útkereszteződésében számtalan nemzet genetikai "ajándékát" fogadtuk magunkba!

 

Okosabb? Egészségesebb?

Közkeletű vélekedés, hogy a keverék kutyák okosabbak, egészségesebbek, szívósabbak, ellenállóképesebbek, mint a fajtatiszták. Mindez csupán divatos szólam az esélyegyenlőség jegyében, vagy van valódi, tudományos alapja is? Még akik meggyőződéssel vallják és hirdetik a keverékek előnyeit, azok is ritkán tudják a magyarázatot állításukra, pedig létezik. A törzskönyvezett állatok (így például a kutyák) mindegyike bizonyos fokú beltenyésztés eredményeképpen nyeri el homogén formáját - némelyikük pedigrés állománya maroknyi ősre vezethető vissza, tehát valamennyien rokonai egymásnak. (Gondoljuk csak meg, hogy ha az embernek a kutyához hasonlóan bírálnák a fejformáját, haj- vagy szemszínét, testmagasságát és egyéb tulajdonságait, vajon hányan bizonyulnának "tenyésztésre alkalmasnak"?)

A beltenyésztés bizonyos esetekben genetikai "deficittel" jár, vannak ugyanis bizonyos betegségek, amelyek csak homozigóta formában jelentkeznek, vagyis akkor, ha az utód mindkét szülőtől a hibás gént örökli. Minél közelebbi rokon a két szülő, annál nagyobb esély van erre, logikus tehát, hogy a keverékek esetében ez az esély elég kicsi. Természetesen mindez csak akkor érvényes, ha egymástól genetikailag elég távol álló fajták, illetve egyedek pároztatásából származik az utód, mint ahogy két keverék kutya utódja is lehet genetikailag terhelt, ha a szülők véletlenül éppen ugyanazt a betegséget hordozzák. Fontos azonban tudni, hogy a hibás gén nem magának a beltenyésztésnek a hatására alakul ki, illetve hogy létezik ún. beltenyésztést tűrő faktor is.

 

Hol vannak a félvérek?

Az ún. heterózishatásnak tulajdonítható, hogy a különböző fajták keresztezéséből született fajtahibridek gyakran előnyösebb tulajdonságokkal rendelkeznek a gyakorlatban, mint a szüleik. A mezőgazdaságban ez igen régóta ismert tény, és ki is használják mind a növénytermesztés, mind az állattenyésztés terén. A kutyatartók körében a mai napig általánosan elterjedt vélekedés, mely szerint a nem törzskönyvezett, illetve nem fajtatiszta egyed értéktelen volna, a haszonállattartók körében egyáltalán nem jellemző: egy meghatározott cél érdekében sokszor keresztezik egymással különböző fajták egyedeit. A tavaly elhunyt neves, de "rebellis" nézetei miatt sokat bírált magyar kinológus, Patay László mutatott rá több ízben arra, hogy az ebtenyésztés érthetetlen okból nem él a félvérek létrehozásának lehetőségével. Ennek oka talán abban keresendő, hogy a fajkutyát vásárló személy hajlamos azonnal potenciális tenyésztőnek tekinteni magát (ezt látszik alátámasztani az ivartalanítás alacsony aránya is a magyar kutyatartási gyakorlatban), s nem szívesen mond le a továbbszaporítás lehetőségéről.

A fajtahibridek viszont kimondottan a "felhasználók" számára készülnek: nem szokták őket továbbszaporítani, hanem újra meg újra a fajtatiszta állományok keresztezésével állítják elő. Míg ugyanis az első generáció (F1) fenotípusa elég jól kiszámítható, addig a következőben (F2) a két szülői vérvonaltól örökölt tulajdonságok ismét szétválnak. Ahhoz, hogy a keresztezett állományból homogén, új fajta jöjjön létre, hosszú és céltudatos fajtanemesítő munkára van szükség. Az ilyen törekvés - amiről egyébként az utóbbi években ismét egyre többet hallani - önmagában nem elítélendő, hiszen új fajták mindig is keletkeztek, számolni kell azonban azzal, hogy az egységes, már fajtának nevezhető állomány létrehozása során ismét az egyedek egy szűk csoportjának genetikai állományát használjuk fel, vagyis ismét nem kerülhetjük el a beltenyésztés káros hatásait.

 

Létezik-e "fajtiszta korcs"?

Míg egyes kutyafajták a közelmúlt szándékos, sokszor egyetlen meghatározott személyhez köthető fajtanemesítési törekvései folytán jöttek létre, addig a fajták más részét - nevezzük ezeket "természetes" fajtáknak - a földrajzi elszigetelődés és a használat szempontjai alapján történt szelekció csiszolta tökéletesre, még ha a törzskönyvezés és a kiállítások elterjedése előtt küllemükben olykor kevésbé is képeztek homogén állományt, mint ma. Ezek a fajták széles genetikai bázison jöttek létre, így jobb esélyük volt mentesnek maradni a beltenyésztés káros hatásaitól, mint a néhány egyed keresztezésén alapuló vérvonalaknak. Ha egy ilyen nemes állat valamiféle behatás folytán olyan utódot hoz létre, amely a fajta jellegeitől eltér, azt egyfajta elkorcsosulási folyamatnak tekinthetjük: "korcs puli" vagy "korcs vizsla" alatt egy fajtának az etalonhoz képest degenerált példányát kell értenünk.

Hozzá kell azonban tenni, hogy ez a degenerálódás nem kizárólag idegen fajtával való keresztezés hatására jöhet létre, vagyis ugyanezen az alapon a sarlatán tenyésztő által létrehozott, fajtatiszta, de "selejtes" utódot is korcsnak kell tekintenünk, és vice versa: a céltudatos keresztezés útján létrehozott moszkvai őrkutya vagy pudel pointer nem "korcs", attól, hogy ereiben több "természetes" fajta vére is csörgedez. Az sem mindegy, hogy mihez viszonyítjuk az elkorcsosulást: a fajtastandardhoz vagy a kutya, mint faj természetes adottságaihoz. Ha például egy eredendően hosszú farkú állat kurta, görcsbe csavarodott farokkal születik, mondhatjuk rá, hogy a farka elkorcsosult - ennek ellenére egyes fajtáknál éppen ez a deformált farok a fajtatisztaság egyik védjegye. Tekinthetünk-e hát korcsnak egy olyan ebet, amely minden testi és jellembeli adottságát tekintve makkegészséges?

 

Mindig voltak keverékek?

Ha módunk nyílna időutazást tenni a régmúltba, amikor a tömeges utazgatás még nem volt általános, és az emberek nem a divat és az esztétikai szempontok, hanem a használati cél alapján választottak maguknak kutyát, valószínűleg azt tapasztalnánk, hogy abban az időben egy adott területnek a nem fajtatiszta ebállománya viszont a mainál egységesebb képet mutatott. Természetesen miután már az ókorban is léteztek igen eltérő adottságokkal rendelkező ebek, így nyilván ezek véletlenszerű párosodásából keverékek is születtek. A mainál sokkal elzártabb faluközösségekbe azonban feltehetőleg ritkábban kerülhetett be a helybelitől eltérő tulajdonságokat örökítő kutya, így a mai szemmel nézve kiforrott fajtát nyilván nem alkotó, de tájjellegű típusnak tekinthető ebek lehettek az uralkodók, amelyek olykor idővel akár valódi fajtává is váltak, s ma többnyire éppen kialakulásuk helyét őrzik nevükben.

A szó mai értelmében véve vett keverékekről tehát széles körben azóta beszélhetünk, amióta a különböző országokból származó fajkutyák egymással össze-vissza kereszteződve igen sokszínű, heterogén állományt hoztak létre. Ma a keverékek számtalan színben, formában és méretben léteznek, olyan fajták tulajdonságait egyesítve magukban, amelyek egymástól térben távol, és merőben különböző célokkal alakultak ki. Küllemükben ezek a kutyák olykor tagadhatatlanul diszharmóniát mutatnak: mintha különböző fajták testrészeiből véletlenszerűen rakosgatták volna össze őket - mint ahogy lényegében így is van. Keverék kutyát látva majd' mindannyian a különböző fajtákat keresgéljük bennük, holott legtöbbjüknek sok-sok generációra visszamenőleg egyetlen fajtatiszta őse sincs. Paradox módon éppen ezért nem nevezhetők korcsnak, hiszen nem egy adott, "nemes" fajta degenerált, elfajzott példányairól van szó, hanem vérkeveredésről, amely mellesleg sok esetben kimondottan előnyös tulajdonságok kialakulásához vezethet.

 

Mindig zsákbamacska!

Mindaz, amit eddig leírtam, egyfajta kortesbeszédnek tűnhet a keverékek mellett, ezért talán meglepően fog hangzani a zárógondolat. Számtalan értelmes, egészséges, kedves, szeretetreméltó, sőt szép keverék kutyát ismertem, és távol áll tőlem a nem fajtatiszta ebek megvetése, lebecsülése. Bízom benne, hogy a számtalan "szerelemgyermek" közül minél több talál szerető gazdára (a sors úgy hozta, hogy magam is befogadtam egyet), és bizonyos vagyok benne, hogy családjuk nem fog kevesebb szeretetet, hűséget kapni tőlük, mint fajtatiszta társaiktól. Mégsem bátorítok senkit arra, hogy meggondolatlanul keverékeket hozzon létre, mégpedig több okból. Először is a nem fajtatiszta kölykök mindig hátránnyal indulnak a gazdára találásért folyó versenyben.

A kutyára vágyó emberek többsége érthető okból fajtatiszta kedvencre vágyik, nem is beszélve azokról, akik valamilyen meghatározott céllal keres négylábú segítőtársat. Bár az egyes kutyafajták képviselői közel sem egyformák, egy törzskönyvezett kölyökről azért mégis nagyjából tudhatja előre az ember, hogy mi lesz belőle, ha felnő. A keverék azonban mindig zsákbamacska, méghozzá elsősorban nem is a küllemét, hanem az egyéniségét illetően. Azt az elszánt kitartást, azt az önfeláldozó kötelességtudatot, amit a fajtatiszta kutyák a maguk hivatása területén mutatnak, keveréktől a legritkább esetben várhatjuk el. Nem valamiféle "bűnös rasszizmus" mondatja ezt velem: egyszerűen arról van szó, hogy a keverékkutyák mentesek a szélsőségektől, márpedig a fajtatiszta kutyák munkája szinte mindig a természetes tulajdonságok valamelyikének a mesterséges szelekció általi szélsőséges felerősítésén alapszik. Míg tehát a keverékek kedvesek, okosak, szívósak és többnyire egészségesek, addig a fajtatiszta kutyák az egyetemes emberi kultúra szerves részét képezik.

 



nyitókép: archiv

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)