Társunk a kutya
A leggyengébb láncszem
Gyere ide, takarodj!
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Mirtse Áron  |  2012. december 23.

A leggyengébb láncszem

"Minden lánc olyan erős, mint a leggyengébb láncszeme" - van-e, aki e közismert mondást még sohasem hallotta? Igazsága megkérdőjelezhetetlen, hiszen hiába erős a többi láncszem, ha a leggyengébb elszakad. A kutya és gazdája közötti, érzelmeken és tekintélyen alapuló kapcsolat erős lánc. A leggyengébb láncszem mindig az, ami a kettő közé beékelődik.


Kezdetben volt a farkas és a vele egyre szorosabb kapcsolatban élő ősember. Viszonyuk eleinte minden bizonnyal távolságtartó volt: a lassanként kutyává váló farkas összeszedte az ember által meghagyott maradékot, az ember pedig jó hasznát vette a kiváló érzékszervekkel rendelkező ragadozó jelzéseinek. Bizonyosan nagyon hosszú időbe telt, míg az ember először igyekezett tudatosan és részletekbe menően befolyásolni a társául fogadott kutya viselkedését. Erre egész egyszerűen nem volt szükség.

 

Gyere ide, takarodj!

A mai napig számtalan kutya él a világ minden táján (beleértve az úgynevezett fejlett országokat is), amelynek a gazdájával való kapcsolata alig távolodott el ettől az ősi állapottól: elfogadják az ételt, ugatnak, ha idegen közeleg, és kitérnek az útból, ha a gazdát rosszkedvében találják. Nem ismernek más vezényszót, mint a "Gyere ide!" és a "Takarodj!", esetleg "Hallgass!". Emellett azonban már évszázadok óta léteznek olyan kutyák, amelyek a legtökéletesebb összhangban tevékenykednek a gazdájukkal egy meghatározott cél érdekében, amely éppúgy lehet a vad elejtése, mint a nyáj terelése. A modern családi kutyával, és kiváltképp a városi kutyával szemben az ember hasonló követelményeket támaszt. Ahhoz, hogy ezeknek az elvárásoknak eleget tegyen, a kutyának nemritkán a saját ösztönein kell úrrá lennie.

Aki világéletében csak házőrző kutyát tartott, az sokszor kételkedik az állat megbízhatóságában: nehezen tudja elképzelni, hogy a nevelés úrrá lehet a reflexeken, és kiszámíthatatlannak véli a kutyát, ha cselekvési lehetőségei nincsenek fizikailag korlátozva. Ám akinek volt alkalma látni, miként vágja hasra magát a vizsla a felugró nyúl láttán, ahelyett, hogy ősei késztetésének engedve utána iramodna, az tudja, hogy a megfelelően tanított kutya éles helyzetben sem mond csődöt - hiszen éppen ezen alapszik az évszázadok során csiszolódott munkája. A jámbornak cseppet sem nevezhető pásztorkutya életét is kockáztatva, fogcsattogtatva száll szembe farkassal, betyárral, de ugyanezek a csontroppantó fogak egy karcolást sem ejtenek a gondjaira bízott juhok bőrén, akkor sem, ha a pásztor éppen alszik.

 

Lakva ismerszik meg

Ahhoz, hogy a kutya ilyen megbízhatóvá váljék, nagyon szoros viszonyban kell együtt élnie a gazdájával: olyanban, mint amilyen az erdőt-mezőt járó vadász vagy az egész napot a legelőn töltő pásztor és négylábú társa között fennáll. A városi kutya ebből a szempontból ideális helyzetben van: még ha a gazdája napi nyolc órát dolgozik, akkor is ott van még tizenhat, amit együtt tölthet vele, és ez már félsiker (a házőrző kutya a legjobb esetben is legföljebb napi két-három órán, télen sokszor csak néhány percen át látja, hallja, szagolja a gazdáját!). A kettejük közötti összhang alapját nem kis részben az a metakommunikáció képezi, amely az együtt töltött idő során észrevétlenül alakul ki, anélkül, hogy az ember formálisan nevelné a kutyát. Ne feledjük: a falkában együtt élő farkasok sem vezényszavakkal irányítják egymást! Az ilyen módon kialakuló viszony sok mindenre elegendő lenne - ha például ember és kutyája egy kis kunyhóban élne az erdő közepén, talán nem is volna szükség ennél többre.

Ahhoz azonban, hogy a kutya konkrét utasításoknak is eleget tegyen, hogy a gazda vezényszavainak feltétel nélkül, fegyelmezetten engedelmeskedjék, ez önmagában kevés. Az állatok nem értik az emberi beszédet, a szavaknak önmagukban semmilyen jelentésük nincs a számukra. Valamilyen módszerrel össze kell kapcsolni tehát a vezényszó hangalakját az ehhez tartozó cselekvéssel, és ösztönözni kell a kutyát arra, hogy ezt megtegye. Pavlov emlékezetes kísérletei óta tudjuk, hogy az állatok képesek bizonyos akusztikai (vagy egyéb) ingereket, jelzéseket a jutalommal kapcsolatba hozni, és azt is, hogy a kellemetlen tapasztalatok elkerülő viselkedést váltanak ki az állatból. Adott tehát a kiindulási alap: ki kell építeni a vezényszóhoz kapcsolódó feltételes reflexet. A kérdés ezután már csak az: beérjük-e ennyivel?

 

Pavlov csengője

Az egykori kutyakiképzők felhasználták a feltételes reflexet, anélkül, hogy ennek tudományos hátterével tisztában lettek volna - de nem mondtak le azokról a genetikailag meghatározott motivációkról sem, amelyek ennél sokkal mélyebben gyökereznek a kutyában. Noha egyre világosabbá válik, hogy a kutya számos viselkedéstani jellegzetessége az emberrel való hosszú együttélés során alakult ki, és nem magyarázható színtisztán a farkasnál megfigyelt etológiai sémákkal, a kutyának a gazdája iránti kötődését és engedelmességét mégis két dologra szokták visszavezetni: az egyik a szülőnek tekintett élőlényhez való infantilis ragaszkodás, a másik pedig a falkavezérként elismert személy iránti tisztelet és megadás. Az ember ezeket kihasználva volt képes a kutyát irányítani évszázadokon (ezredeken?) át - sokkal régebb óta, mint hogy Pavlov rájött volna a csengőszóval kísért élelem és a kutya nyálelválasztásának beindulása közötti összefüggésre.

A kutyaneveléssel foglalkozó szakemberek egy része manapság - a modern, demokratikus normákhoz igazodva - a tekintélyelvű nevelés helyett a "büntetés" nélküli, kizárólag jutalmazáson alapuló kutyakiképzés mellett tör lándzsát. Ha mégis szükség volna valamiféle negatív megerősítésre, akkor olyan módszereket javasolnak, amelyek kizárják a lehetőségét annak, hogy a kellemetlen ingert a kutya a gazda személyével kösse össze - tipikusan ilyen például az elektromos nyakörv. Amerikai kutyás szakkönyvek az idomításra használt eszközök valóságos arzenálját sorakoztatják fel. A hagyományos szemléletű kutyás csak kapkodja a fejét ennyi elektromos vagy mechanikus szerkentyű láttán: mintha a kutya valamiféle rádiótávirányítású robotgép volna.

 

"Non scholae, sed vitae"

Az újfajta idomítási módszereket valóságos sikerpropaganda kíséri, hosszasan sorolva a delfináriumokban, filmstúdiókban és kutatóintézetekben elért várakozáson felüli eredményeket. Az állat és a tréner közötti kapcsolat bizalmas és meghitt, a kutya (medve, delfin stb.) lelkesen és felszabadultan "dolgozik", a legbonyolultabb mutatványokat is örömmel végrehajtja, vagyis látszólag minden a legnagyobb rendben van. Csakhogy a liberális szemléletű szakírók többnyire azzal a megszívlelendő figyelmeztetéssel zárják soraikat, hogy mindig akadhatnak olyan körülmények, amelyek hatására a legfegyelmezettebb kutyais csődöt mond, ezért aztán azt javasolják, hogy a kutyát a pórázról csak megbízhatóan körülzárt területen engedjük el.

Mármost, a delfinárium, a filmstúdió, a kutatóintézet, vagy akár az agility-pálya hermetikusan elzárt, denaturált körülményei között ez nem probléma. A városban élő családi kutyától azonban az ember azt várja el, hogy - miként a fent idézett latin mondás tartja - ne az iskolának, hanem az életnek tanuljon. A modern városok túlzsúfolt, felgyorsult környezetében a kutyának nem az a feladata, hogy karikákon ugráljon át, létrára másszon, két lábon állva forogjon a tengelye körül, vagy leveleket dobjon be a postaládába, mint ahogy a filmekben időnként látható, de még csak nem is arra, hogy bonyolult logikai feladatokat oldjon meg. Tudnia kell viszont azt, amit a modern, kutyabarátnak mondott módszerekkel oktató szakemberek szerint nem tudhat: uralkodni magán, és engedelmeskedni a gazdának a legváratlanabb helyzetben is.

 

Mennyit ér egy falatka?

Mi akkor az igazság? Azoknak van igazuk, akik szerint a kutya a legjobb nevelés mellett is kiszámíthatatlan marad, vagy pedig felkészíthető az életre úgy, hogy fizikai kényszerítő eszköz nélkül is megbízhatóan irányítható legyen? A válasz a tanítás módjában rejlik. Annak a kutyának, amelyet kizárólag jutalomfalatokkal tanítottak, a fegyelme pontosan annyit ér, mint egy jutalomfalat. Bármilyen inger, ami az ízletes csemege ígéreténél az adott pillanatban egy kicsivel is kívánatosabb, érdekesebb a kutya számára, felül fogja írni a gazda vezényszavát, így aztán nem csoda, hogy a pinceablakból kiugró macska láttán összeomlik minden látványos kiképzési eredmény, megsemmisül a "produkció".

A liberális szemléletű kutyaszakértők sokszor élesen bírálják Pavlovot, akinek kísérletei nehezen egyeztethetők össze azzal a felfogással, mely szerint az állat önálló egyéniség, nem holmi "reflexautomata". Eközben nem veszik észre, hogy éppen ők azok, akik módszereiket színtisztán a feltételes reflexek kialakítására alapozzák. A kívánatos cselekedetért jutalomfalat, a kihágásért az elektromos nyakörv által közvetített kellemetlen érzés jár - de hol van mindebben a kutya? Hol vannak a veleszületett hajlamok, az ösztönökben kódolt kommunikációs formák? A cirkusz porondján a megfelelő feltételes reflexek kialakításával gyakorlatilag bármilyen állat rávehető bármilyen mutatványra, amire fizikai adottságai képessé teszik. A kutya azonban egészen más: részben farkas őseitől örökölt, részben az emberrel való együttélés során ráragadt kivételes szociális ösztönei alkalmassá teszik arra, hogy az emberrel valódi kommunikációba lépjen.

 

Beszéljünk farkasul!

A hagyományos, tekintélyelvű módszerek a kutya veleszületett rangsorképző hajlamára és genetikailag kódolt kommunikációs formáira építenek. Ezt nem úgy kell érteni, hogy a gazda valamiféle félreértelmezett "farkastörvények" alapján a nyers erőszak eszközeit veti be négylábú beosztottjával szemben. A kódolt kommunikációs csatornáknak éppen az az előnyük, hogy sokkal kevesebb kellemetlenséggel is meg lehet értetni magunkat a kutyával. Ha például tiltószóként azt mondom a kutyának: "Fúj!", az önmagában semmit sem jelent számára: csak a megfelelő kényszerítő eszköz alkalmazásával hozható létre a vezényszóhoz kapcsolódó feltételes reflex. Ám ha ugyanebben a helyzetben azt mondom: "Rrrossz!", hosszan pergetett "r"-rel és elnyújtott, mély "o"-val, a kutya azonnal felhagy az addig végzett cselekvéssel, anélkül is, hogy kényszerítő eszközt alkalmaznék. Ez a hang ugyanis számára a falkavezér rosszallását, vagyis a morgást jelenti. A tarkó bőrének megragadása és megrázása is olyan erődemonstráció, amit a kutya ösztönösen képes értelmezni, még ha nem is fáj különösebben.

Hogy ez nem demokratikus? Valóban nem. A farkasfalka nem ismeri a demokráciát. A kutya és a gazdája között nincs, és nem is lehet egyenjogúság. A kutyát lehet szeretni, kedveskedni neki, akár még kényeztetni is, és felelősen kell gondoskodni róla - ez mind megilleti. De irányítani az embernek kell, és a kutya számára természetes is, hogy rangsor van. A liberális szemléletben tartott kutya nem lesz szabadabb attól, hogy soha nem tapasztalja meg közvetlenül a gazdája túlerejét és ebből eredő rangját - főleg, ha látszólagos szabadsága csak a póráz végéig tart.

 

Ha minden kötél szakad

Amikor az ember a kisgyerekét sétálni viszi, megfogja a kezét. Ez a kapcsolat jelenti a kicsi számára a biztonságot, de mire felnő, már nem kézenfogva fog sétálni. A kiskutya számára a kézfogást a póráz pótolja. Ez az egyszerű eszköz tehát a nevelés során nélkülözhetetlen, önmagában azonban nem fogja mindig szavatolni a biztonságot. Különösen érvényes ez a nagytestű kutyákra, amelyeknek felnőtt korukban olyan erejük van, hogy ha akarnák, könnyűszerrel elránthatnák az átlagos embert. Ráadásul a feszülő póráz agressziót vált ki a kutyából, és ha elszakad vagy kicsúszik a gazda kezéből, a hirtelen szabaddá váló eb sokszorta nagyobb valószínűséggel okoz balesetet, mint a póráz nélkül, fegyelmezetten sétáló kutya.

Minden póráz elszakadhat a legváratlanabb pillanatban, és csődöt mondhat a jutalomfalat, az elektromos nyakörv, a klikker és a többi szerkentyű is, de a gazda jól megalapozott tekintélye soha. A cél tehát az, hogy a kutya és az ember közé ne ékelődjék be lehetőleg semmilyen köztes eszköz, ezek jelentik ugyanis azt a bizonyos leggyengébb szemet a láncban. A kutya ne falatkákért dolgozzék, hanem dicséretért, simogatásért, szóbeli biztatásért, vagy akár csupán a közös tevékenység öröméért, és ha tartózkodnia kell bizonyos tiltott dolgoktól, azt ne áramütéstől tartva tegye, hanem azért, hogy ezzel a gazda haragját, s a vele járó erődemonstrációt elkerülje. Ha ezt sikerül elérni, akkor a kutyát többé nem a póráz tartja össze a gazdájával, hanem annál sokkal erősebb láncszem: a falka tagjait összekapcsoló láthatatlan, de eltéphetetlen kötelék.

 



nyitókép: archiv
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)