Társunk a kutya
Utcai párbaj - tanulsággal
A kutyáról általában
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Mirtse Áron  |  2010. október 04.

Utcai párbaj - tanulsággal

Azért szántam rá magamat arra, hogy a drámai feszültségkeltés és hatásvadászat Jack London-i módszereihez nyúlva részletesen tárjam az Olvasó elé az esetet, mert így talán érzékelhetővé válik az a szakadék, ami a hivatalos, pecsétes papírok és az árnyalt valóság között tátong.


Esti sétánkra indultunk éppen, az Öreg meg én. Kilenc éve rójuk együtt az utat, és volt részünk sok kalandban, de amióta itt lakunk, ebben a csendes, falusias utcában, vége szakadt az izgalmaknak. Nem is bánjuk, végtére ennyi idősen egy boxer már a nyugdíj felé kacsingat. Az utca végén lakik néhány ebtárs, velük lehet egy kicsit szitkozódni, úgy tessék-lássék, a kerítésen keresztül, aztán végigbaktatni a mezőn, nyáron csobbanni egyet a kis tóban, végül hazakanyarodni a másik irányból, ahol szinte mindig össze lehet akadni egy-két hasonszőrűvel egy kis kölcsönös szaglászásra - hát kell ennél több? Az izgalmakat hagyjuk meg a fiataloknak...

Így indult ez a májusi este is, de hamar kiderült, hogy nem így ér véget. A kapun kilépve már hallani lehetett az utcavégi kollégák csaholását, de nem gondoltunk semmi rosszra, hiszen kaffognak azok mindenfélére. Amikor meghallottuk az ugatásba vegyülő emberi hangokat, és megpillantottuk a kerítést kívülről rohamozó masszív, sárga kutyát, már késő volt. Az ereje teljében levő, csupa izom amerikai staffordshire terrier vadul morogva próbált befurakodni a drótháló alatt. Gazda szemlátomást nem tartozott hozzá: az emberi hangok a kutyáikat féltő szomszédoktól eredtek.

Nem fújhattunk visszavonulót, mert ha megfordulunk, az idegen kutya esetleg hátba támadja öreg cimborámat. Átvillant rajtam a gondolat, hogy fedezékbe kellene húzódni, s ott megvárni, amíg a csavargó kutya odébbáll - de még egy parkoló autó sem látszott a közelben. És a kutya már észre is vett bennünket. Egy szempillantás alatt beszüntette a morgást, és faképnél hagyva a kerítés mögött ugató házőrzőket, minden figyelmével az Öreg felé fordult. Nem rontott azonban neki rögvest, így eleinte abban reménykedtem, talán megússzuk harc nélkül a találkozást. Bíztam benne, hogy öreg kutyám diplomáciai érzéke hozzásegít a konfliktus békés rendezéséhez.

A sárga kutya peckes léptekkel, merev lábakkal közeledett. Vagy tíz centivel alacsonyabb lehetett az Öregnél, de a teste olyan, mint egy mozdony. Derék bajnokomat már két hasonszőrű jószággal összehozta a balsorsa élete során; mindkettő orvul támadt rá, s ő becsületes harcban két vállra fektette őket, de egyik alkalommal sem úszta meg csúnya sérülés nélkül. Tudtam, ha három-négy évvel fiatalabb, ezúttal is meglenne az esélye a hatékony önvédelemre - de hát kilenc év húzza a vállát, és reumás hátsó lábai könnyen kicsúsznak alóla. Bizonyos voltam hát benne, hogy ha mégis kitör a háború, nekem is csatasorba kell állnom. Szorosabbra markoltam hát az összehajtogatott pórázt, végén a súlyos acélkarabinerrel, és nem győztem áldani a saját konok fejemet, hogy nem pórázvégen sétáltatom a kutyámat: a megkötve sétáló kutya ugyanis menthetetlenül morogni kezd minden idegen négylábúra, és azonnal magára zúdítja az agresszor minden dühét, kitéve természetesen nemcsak magát, hanem a gazdáját is a sérülés veszélyének.

Én azonban megrögzött szabálysértőként már húsz éve a kezemben viszem a pórázt (megjegyzem, soha egyik kutyám sem okozott sérülést senkinek, de még kellemetlenséget sem), így a kerítés mögött álló szomszédok feszülten figyelték, amint az Öreg kimért léptekkel, higgadtan próbál kitérni a pitbull elől. (Tudom: az amerikai pit bull terrier és az amerikai staffordshire terrier elméletileg nem azonos, ám a természetüket és harcmodorukat illetően nincs túl nagy különbség köztük. Arról már nem is beszélve, hogy a "pitbulltörvény" hatására számtalan valódi pitbull "minősült át" e honban staffordshire terrierré - így aligha követek el nagy hibát, ha támadónkat az egyszerűség kedvéért pitbullnak nevezem.)

Békés, de büszke kutyám a megadás legcsekélyebb jele nélkül, ám minden agresszív megnyilvánulást mellőzve, konok elszántsággal nyomult előre az utcasarok felé. A pitbull minden egyes lépésnél elébe vágott, és vészjósló torokhangon morogva próbálta tovább és tovább feszíteni a húrt, az Öreg azonban ilyenkor higgadtan elfordította a fejét, és néhány fokkal irányt változtatva folytatta útját. Magam is úgy lépkedtem a kutyám mellett, mintha tojásokon táncolnék. Igyekeztem a köztünk lévő távolságot úgy megválasztani, hogy se bizonytalanságérzetet, se túlzott önbizalmat ne gerjesszek a vén boxerben. Megnyugtató hangon hívogattam lépésről lépésre tovább; tudtam, egyetlen hirtelen mozdulat, egyetlen hangos szó is kiválthatja a "robbanást". Időközben azt is megtudtam a szomszédoktól, hogy ez a kutya nem először csavarog felügyelet nélkül, s hogy a gazdájának előző, hasonló ebét vadászpuskával lelőtték, amikor egy közeli ház udvarába behatolva, két kisgyerek közvetlen közelében nekiesett a helybeli házőrzőnek.

A feszültség tetőfokára hágott, de nem kerülte el a figyelmemet, hogy az utcasarkon lakó hölgy közben elsietett, hogy előkerítse a kutya gazdáját. Ha a tulajdonos időben odaér - és ha hajlandó higgadtan és együttműködően viselkedni -, talán még van esély a vértelen visszavonulásra. Ám ahogy idegőrlő lassúsággal, szinte centiméterről centiméterre közeledtünk az utcasarok felé, amelytől azt reméltem, talán egyfajta vízválasztóként, jelképes territóriumhatárként visszafordítja a kötekedő ebet (bár meg kell mondjam, túl sok alapja ennek a bizakodásnak sem volt), egyre inkább látszott, hogy ez a kutya ma mindenképpen harcolni akar, és ha nem tudja kikényszeríteni a kijelölt ellenfélből a támadást, hát majd támad ő maga. Egyre ingerültebben morogva folytatta a provokálást, mit sem törődve a kerítések mögött továbbra is ádázul csaholó többi kutyával.

Aztán hirtelen elpattant a húr. A mozdonyszerű, sárga test nekilódult, de ugyanebben a pillanatban a villámgyors reflexekkel megáldott boxer is oldalt perdült, kitérve az elsöprő erejű támadás elől. A második roham azonban lesöpörte a lábáról, és a pitbull a fajtájára jellemző ádáz sportszerűtlenséggel már le is csapott volna rá, de a kezemben meglendült a súlyos lánc, így az Öregnek volt ideje felpattanni. A két izmos kutya hörögve összekapaszkodott, és én tudtam, hogy nincs értelme még egyszer ütnöm, mert ezzel csak olajat öntenék a tűzre. Ha viszont a saját kutyámat megpróbálom lefogni, azzal megint csak az ő helyzetét súlyosbítom. Hangomat kieresztve igyekeztem megtorpanásra bírni a küzdő feleket, de ezzel sem értem el sokat. Ha a másik abbahagyja a küzdelmet, az Öreg a vezényszavamra eleresztette volna, arra azonban, hogy ez megtörténjék, remény sem volt. A derék boxer szívós akarattal már majdnem maga alá gyűrte ellenfelét, ám a pitbull sem volt tétlen. Míg más, "hétköznapi" kan kutyák lovagias párbajaik során egymás nyakán igyekeznek fogást találni, és megpróbálják leszorítani egymást a földre, addig a véres viadalokra kitenyésztett harci ebek válogatás nélkül harapnak bármilyen testrészbe. Korábbi két hasonló párbaja során szegény kutyámnak egyszer a lába sérült meg, a másik alkalommal pedig kis híján leszakadt a füle - ezúttal is a bal mellső lábát fogták satuba az ellenfél agyarai.

Ekkor érkezett a helyszínre a kutya gazdája; de nem egy erőskezű, határozott férfi, hanem két sikoltozó nő, akik még pórázt sem hoztak magukkal. Egyikük a két verekedő kutya fölött állva rögtön elkezdte kioktatásomat, miként kellene a kutyám két hátsó lábát megfogva kötélhúzást játszanom; így csinálják a sötét viadalokon, ahol nem számít, mennyi bőrt szakítanak ki a másikból az ilyen módon kétfelé cibált ebek. Becsületére váljék az ismeretlen hölgynek: nemcsak szónokolt, hanem meg is ragadta a sárga ördögöt a hátsó lábainál, ami ugyan a kutyának nem lett volna elég ahhoz, hogy beszüntesse a harcot, de elég volt nekem: a tőlem telhető legmennydörgőbb hangon Ereszd!-et üvöltöttem, s ugyanebben a pillanatban még egyszer lesújtottam a karabinerrel az ellenfél fejére. A két kutya így egyszerre eresztette el egymást, s a csatának vége szakadt.

Az esti szürkületben nem tudtam rögtön felmérni, milyen sérüléseket szenvedett a kutyám, azt pedig végképp nem, hogy a támadó megúszta-e ép bőrrel a kalandot. Az esetleges második menet elkerülése érdekében igyekeztem minél gyorsabban távozni a helyszínről, miközben az ismeretlen hölgy, nyakörv híján még mindig a hátsó lábainál fogva "talicskázva" a tajtékzó ebbel, elküldte társnőjét pórázért. A szomszédasszony, aki a kerítés mögül, saját kutyáit csillapítva nézte végig a mérkőzést, még utánam szólt: "Ugye, azért legalább feljelented?"

És most álljunk meg egy szóra, hiszen most következik az, ami miatt ezt a hatásvadász, de az utolsó szóig igaz beszámolót papírra vetettem. Mert mit is válaszolhattam volna erre a kérdésre? Hogyan magyarázhattam volna meg azt, hogy nem jelenthetem fel a békés, öreg kutyámat aljas módon megtámadó, nyilván legális staffordshire terrierré maszkírozott pitbull gazdáját, hiszen magam is éppen olyan szabálysértőnek minősülök, mint ő! A magyar hatóságok ugyanis nem tesznek különbséget a gazdájától öt méternyire szabadon poroszkáló, tisztességben megőszült, szocializált, engedelmes, gyerekszerető, fajtársaival szemben is türelmesen viselkedő kutya és a felügyelet nélkül utcára eresztett, közveszélyes fenevad között. Az általam elkövetett "szabálysértés" papírforma szerint pontosan ugyanaz, mint amit a felelőtlen staffordshire-tulajdonos elkövetett, aki az ismert előzmények után az utcára eresztette elvadult, agresszív, kultúrált viselkedésre kutyával és nyilván emberrel szemben is egyaránt képtelen ebét.

Mindaddig, amíg ez így van, amíg a hatóságok képtelenek felfogni azt, hogy a valóban tisztességtelen ebtulajdonosokkal szembeni hatékony fellépésre csak akkor van lehetőség, ha hajlandók békét és kompromisszumot kötni a jó szándékú, törvénytisztelő, de mindezidáig szabálysértőnek bélyegzett, illegalitásba kényszerített és következetesen ellenségként kezelt kutyásokkal, addig számunkra, tisztességes kutyatartók számára nincs jogorvoslat. Addig én is csak csendben várhatom, hogy öreg kutyám csuklóján összeforrjon a feltépett bőr, és csak reménykedni tudok abban, hogy a sárga mozdony következő áldozata nem egy kisgyerek, csupán egy újabb kutya lesz. Mert ha mégis megtörténne a tragédia, úgy érezném, hogy a felelőtlen tulajdonos és az értelmetlen rendeletek mellett hallgatásommal egy kicsit hibás vagyok én is.



nyitókép: archív
 
 

hírlevél

 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)