A kutyáról általában
Az ötödik kontinens, a szigetvilág
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Békeffy Tiborc  |  2011. november 26.

Az ötödik kontinens, a szigetvilág

A kutya háziasításának problémájával foglalkozva érdemes tekintetünket az európaiak által utolsóként felfedezett lakott kontinensre - Ausztráliára és az őt övező szigetvilágra, itt különösen Új-Guineára - vetnünk.


 

 

A terület benépesülése hozzávetőleg 50 ezer évvel ezelőtt kezdődött, s több hullámban valósult meg. Lényeges tárgyunk szempontjából, hogy e szárazulatok még a méhlepényes emlősök kialakulása előtt szakadtak el az őskontinenstől. Ennek köszönhető egyedülálló állatviláguk. S ennek köszönhetően mondhatjuk ki: a kutyafélék s más méhlepényes emlősök (sertés, patkány) betelepülése az ember közreműködésének eredménye. A nagy távolságok okán ugyanis kizárható e fajok vízi úton való itteni elterjedése.

A neolitikus kultúrával rendelkező ember ezzel olyan vetélytárs nélküli állatokat szabadított rá az őshonos faunára, melyek a kedvező körülmények között igen hamar gyökeret ereszthettek, elindítva azt a természetkárosító folyamatot, mely egyre gyorsuló ütemben egész történelmünket átszeli, s napjainkban is tart.

A kutya jelentősége azonban más szempontból is kiemelkedő. Nézzük, miért is érdekes számunkra ez a bizonyos eb, a dingó?

Jelenlegi ismereteink szerint 12.000 évvel ezelőtt már Ausztráliában voltak ennek a közel-keleti, arábiai farkashoz hasonló, a domesztikáció kezdeti fokán álló, közepes termetű - mondjuk ki nyugodtan - kutyafajtának az ősei.

Érdekes számunkra a dingó, mert a még XX. században is fennálló kulturális elszigeteltségnek köszönhetően, személyesen tapasztalhatták meg a kutatók a hajdani ember és kutyaős kapcsolatának kialakulását. Minden az emberi megfigyeléssel, a falkában vadászó ragadozó képességeinek kihasználásával kezdődött, hogy végül a szociális, hierarchikus "társadalomban", falkában élő állat emberi "falkába", társadalomba tagozódásához vezessen.

Jól illusztrálja ezt az őslakosok egyik hagyományos kenguru vadászati módszere. Meglesik és követik a vadászatra induló dingó falkát. Távolról figyelemmel kísérik a megpecsételt sorsú kenguru utáni hajszát, majd annak elejtése után azonnal lecsapnak a fáradt vadászokra, s elragadják a zsákmányt. A méltatlankodó, hoppon maradt dingóknak odavetik a zsigereket, ezzel mintegy megosztva a "közös munka" gyümölcsét. Természetes következménye e cselekedetnek, hogy az eszes és kitartó ragadozó olykor szállásáig követi az embert, s itt még újabb ehető hulladékokat találván, esetleg a lakoma maradványaiból is részesülve, hozzászokik a kétlábú rivális közelségéhez. Alapvetően tehát, minden a "közös" vadászattal kezdődött.

Természeti népeknél, szerte a világban, megfigyelhető, s ennek alapján nem lehet kétségünk, így volt ez a kőkori embernél is, előszeretettel vesznek pártfogásba állatkölyköket. Felnevelik azokat. Olykor az asszonyok szoptatják a gyámoltalan kis jószágokat. Ezek pedig a gyermekek játszótársai, pajtásai lesznek. Hiszen őseink is rendelkeztek mindazon érzelmi képességgel, melyek a kedvesség, szeretetreméltóság meglátásához szükségesek. S persze volt egy másik motiváció! Kevésbé hízelgő, de racionális: a felnevelt állat hús is volt. Tartalék, szükség esetén táplálék. Mert ősünk elsősorban élni, túlélni akart.

S hol van mindebből a kutya haszna? Ennek magyarázata már nem Ausztráliában, hanem azon kontinenseken lelhető fel, ahol az elsődleges háziasítás ténylegesen lezajlott, s ahol a kutya (az emberrel együtt) maga is potenciális zsákmányként szerepelt nála erősebb ragadozók étlapján. E helyeken a két vadász egymásrautaltsága a kutya ébersége, ereje, az eszközhasználó ember harci ügyessége folytán a túlélés biztosítékává vált.

Ausztráliába az ember, mint láttuk, már egy félig-meddig domesztikált kutyával érkezik. Itt a mindkettőjüket veszélyeztetni képes ragadozók hiányának köszönhetően, ez a még laza ember-kutya kapcsolat ismét fellazul. A könnyű és gazdag zsákmány lehetősége a dingó ős populációjának gyors megerősödéséhez vezet. A nagyfokú egymásrautaltság megszűnése pedig meggátolta a háziasítás fejlettebb formáinak kialakulását a kontinensen. Bizonyíték erre az is, hogy más földrészekkel, kultúrákkal szemben itt nem jönnek létre helyben tenyésztett új fajták. A természetes kiválasztódás viszonylag egységes állományt hoz létre. Megszületik a mai dingó, mely a maga rusztikusságával a páriakutyák egy önálló csoportját képezi.

Tudom vannak elméletek, melyek figyelmen kívül hagyva a nekik ellentmondó adatokat, a dingó ősének betelepítését a már jelzettnél lényegesen későbbi időpontra teszik.

Ezen állítások megcáfolására, s egyszersmind a kutyának az őslakosság kultúrájában betöltött szerepére utalva tekintsünk be a hagyományok, mítoszok világába.

Szükséges ez azért is mert az olyan életmódbeli lelemény, mint az állat testhőjének felhasználása a hideg sivatagi éjszakákon - Tibet hegyeitől az Andok magaslataiig szerte előforduló jelenség - nyilván az emberré válás idejét is megelőző tapasztalat, s nem a homo sapiens találmánya. A hitvilág kialakulása és fejlődése viszont már a tudatos, elvont gondolkodásra képes emberi elméhez köthető. Ezért nagy jelentősége van a kutya előfordulásának e mítoszokban, mivel az egész földünkön fellelhető vándor motívumok a különböző népek, népcsoportok hajdani összetartozásának, kulturális kapcsolatainak napjainkig fennmaradt bizonyítékai, melyek a domesztikációs folyamat kezdetét is jelentősen korábbra tolják.

lássuk az ausztrál mitológiát! Itt például kutyaemberek üldöznek vörös és szürke kengurut, majd szétmarcangolnak egy menekülő emut. A vélhetően kettős természetű (ember és kutya) lények a totemisztikus hitvilágon belül az ifjak rituális avatási szertartásán a bolyongás motívum szereplői, lényegében segítők. Ez utóbbi szerepkör a kutyazoomorf- antropomorf mitológiai előfordulásában általánosan elterjedt motívumnak tekinthető.

Az ausztráliai észak-nyugat és Közép-Virginia törzsei Bunjil személyében tisztelik mindenek atyját. Többek között neki tulajdonítják a földfelszín kialakítását is. Sok barlangot hoznak vele kapcsolatba. Az egyikről, melyben lefestették Bunjilt és két kutyáját egy Mukjarawaint számolt be. Később sikerült is megtalálni a kérdéses helyet a Black Range nyugati oldalán. A kövér istenség jobb oldalán két kutya található, az egyik 33 cm, a másik 28 cm hosszú. Az alakokat eredetileg vörös okkerrel festették, nemcsak a körvonalakat, hanem az egész felületet. Utóbb fehér tajtékporral kihúzták a kontúrok egy részét. A második kutyát csak ekkor festették hozzá. Az ősi sziklafestménynek ez a kiigazítása már XIX. századi fejlemény, ami a kultikus hely továbbélését igazolja. A kutya, mint isteni segítő, kísérő ugyancsak általános a világ mítoszaiban.

A melanéziai Lau (Fidzsi)-szigeteken egyes törzsi csoportok fehér kutyától származtatják magukat. A polinéz Maui kultúrhős, aki tüzet hoz az embereknek, szerszámokat, fegyvereket eszel ki, részt vesz többek közt a kutya létrehozásában. Mindkét előfordulási forma több kultúrában tetten érhető elem.

Az északkelet-új-guineai Hagen hegység vidékén élő mbowambok hagyománya szerint a kutya hozta az embereknek a tüzet, s ő is tanította meg őket annak meggyújtására ("Történet a tűzről"). De a szolgálatkész kutya párt is keres gazdáinak, majd ismét ő a tűz hozója, az íj és nyíl is általa kerül az ember birtokába. A szokásokat, a "mokát" is a kutya révén ismerjük meg. "A kutya mindennek az eredete, a gyöktörzs." ("A felső-tae-emberek"). A hálátlan ember mégsem becsüli meg mindazt a jót, amit a kutyától kap. Erről szól a "Segítőkész kutya" története. Volt ugyanis egyszer négy fivér. Kettő eljárt vadászni és jól élt. Kettő azonban nem vadászott sohasem, s így bizony nyomorogtak. Végül az egyik elunta, s kiment az erdőbe. Ott találkozott egy kutyával, aki disznót adott neki. Ő megfelezte azt jótevőjével, a többit hazavitte. Így ment ez egy darabig. Fivére egyszer aztán elunta a dolgot és maga akart kimenni az erdőbe. Testvére mindent elmondott neki. Minden rendben is lett volna, ám ő nem volt hajlandó a kutyával megfelezni a disznót, s agyonütötte jótevőjüket. Mikor fivére látta, hogy testvére nem adott a kutyának a húsból, rohant az erdőbe. Meg is találta a kutya szellemét, egy öregembert, aki a fejére olvasta bűnüket és hálátlanságukat. Mindezért egész hátralévő életüket olyan nyomorúságban kellett leélniük, mint éltek korábban.

És segít a kutya bajbajutott gazdájának, amikor álnok szolgák csapdába ejtik. Ő hív segítséget falujukból, megmentve ezzel őt ("A gazdag és a két szolga").

A vagavagák (melanéz nyelvű népcsoport Délkelet-Új-Guineában a Milne-öböl déli partvidékén) története szerint Faiszi Uri, aki vaddisznó vadászat közben találkozik Gvarigvaridonával, a szörnnyel, előbb két kutyájával akarja annak vesztét okozni, s csak miután így nem jár sikerrel, viszi faluját harcba, hogy végül legyőzzék régi ellenségüket.

Szerepet kap a kutya abban a taupota (melanéz nyelvű törzs a Milne-öböl északi partvidékén) mítoszban is, mely a "Fehér ember eredetéről" szól. Eszerint amikor még nem volt tenger, s mindenütt csak föld terült el, történt, hogy egy férfi kutyája több alkalommal repülő halat talált. Mivel a hal ízletes volt, a világos bőrű Lavarata és a sötétebb bőrű Aurana nemzetségbeli férfiak elmentek megkeresni a helyet, ahonnan a halak származnak. Mikor egy nagy fa üregében rátaláltak a halakra, megpróbálták kivágni azt. Sok vesződség után siker koronázta munkájukat. Az ennek örömére rendezett lakomát kihasználva a lavaraták kereket oldottak a kidöntött fát használva fel csónakként, s magukkal vittek minden értéket a faluból: ékszereket, fegyvereket, fazekakat, még a sok halat is. Az auranáknak semmijük sem maradt. Így csónakot sem tudtak készíteni, hogy a tolvajok után eredjenek. később, mikor a fehér emberek jöttek, tudták, hogy a gazdag lavaraták utódai tértek vissza.

Új-Guineában, ahol a belső területeken a hústáplálékot túlsúlyban a háziállatok, elsősorban a disznó, a kutya és a csirke adja, látható módon gyakori szereplő a kutya társállatként, az ember segítőjeként is. Az e tevékenységet megörökítő mítoszok jelentős része ismét analóg más népek, sokszor távoli népek elbeszéléseivel.

Összefoglalóan kimondhatjuk tehát, az ember-kutya kapcsolat már elég fejlett és erős volt az emberi kommunikáció kialakulásának hajnalán ahhoz, hogy az ezzel párhuzamosan születő hitvilágban is szerephez jusson. S kellett mindennek történnie a kontinens és az azt övező szigetvilág - igaz, több hullámban történő - benépesülését megelőzően.

Ebből az összefüggésből kiindulva pedig felvetődik a kérdés: vajon mai ismereteink a dingó ős betelepítését illetően helytállóak-e? Nem amellett szól-e a valószínűség, hogy ez az esemény lényegesen korábbra teendő?



nyitókép: archiv

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)