Társunk a kutya
Költők, királyok, kutyák 1.
Barátság, mely kiállta az idők próbáját
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
kutya.hu  |  2010. október 12.

Költők, királyok, kutyák 1.

Nem túlzás talán, ha azt állítjuk, hogy amióta csak léteznek írásos emlékek az emberiség történetében, azóta szerel a kutya az irodalomban és azóta ismerünk híres kutyabarátokat. A teljesség igénye nélkül vettük sorba, milyen történelmi forrásokra hagyatkozva hiteles ez az állítás.


'A kutya értelmével teremtetett a világ" - olvashatjuk az Avesztában, az ősi iráni irodalom legrégibb, Kr.e. első évezredből származó emlékében. "Hangja megtöri a gonoszt" - állítja a kutyáról egy óperzsa törvénykódex, amely már részletes utasításokat tartalmaz a kutyatartásáról, táplálásáról, tenyésztéséről.

 

Fényes csillag az égen

A régi egyiptomiak híresek voltak állatkultuszukról. Ők már ismertek néhány mai kutyafajtát, a többi között az agarat, a dogot, a basettet, sőt a rattlerokat is, s nagyra értékelték négylábú barátaink szolgálatait. A kutya náluk őr volt, figyelmeztetett a vadállatok, az ellenség közeledtére, védte velük szemben gazdája és a háziállatok életét. Amikor azt tapasztalták, hogy a legfényesebb csillag a Nílus nagy áradásának kezdetén jelent meg az égen, őrkutyanevet adtak neki: Siriusnak nevezték el. Azt a csillagképet a mai napig is úgy hívják: Nagy Kutya.

Az elismerést rövidesen átvitték a csillagvilágról a földi világra: a kutya a folyók jó szelleme lett. Kutya (vagy sakál) fejű ember alakjában ábrázolták és bálványozták, s az "Ozirisz fia", azaz Anubis nevet kapta. Kultuszának több ünnepet szenteltek, majd várost építettek tiszteletére - Cynopolis-t. Nagyszerű misztériumokat rendeztek ott a kutya-isten tiszteletére. A régi egyiptomi családokban a kutya külön tisztelet tárgya volt. Halála után gyászt ültek, fejüket kopaszra nyíratták. A Nílus völgyében henger alakban halotti lepelbe burkolt kutyamúmiák ezreit találták meg, halotti maszkba takart fejjel a régészeti feltárások során.

Perzsiában a tűzimádók kutya alakban képzelték el a jó szellemet, aki segít harcolni a gonosz erők ellen. Feltételezhető, hogy a kitüntető "Chan" (kán) cím ennek az állatnak az alvilági nevéből származik.

A görögök is szerették a kutyát. A szobrászok ezer alakban megmintázták, költők és írók zengték bátorságának és hűségének dicséretét. Aiszóposz (Aesopus), a mesék Homérosza körülbelül 2500 éve fogalmazta meg csodálatos állatmeséit, amelyekben számtalan történet példázza az ember négylábú barátjának jó tulajdonságait. Homérosz maga pedig örök emléket állított a kutyahűségnek, amikor megírta, hogy Odüsszeuszt - húsz esztendei háborúskodás és bolyongás után álruhában hazatérvén - hűséges öreg kutyája, Argosz ismerte fel először.

 

Az istenek találmánya

Az ókori Görögország legnagyobb történészeinek egyike, Xenofon, a kutyát az istenek találmányának nevezte. A spártaiaknál a kutyakölyköket az istennek szentelt állatok húsával etethették.

A kutyák ókori barátai közé sorolhatjuk Arisztotelészt és Pliniust. Előbbi híres állattörténetében több oldalt szentelt nekik, számos érvet felsorakoztatva hűségük és intelligenciájuk bizonyítására, és már osztályozta is a kutyákat. Plinius főleg a háborúkban való használhatóságukat ecsetelte, míg Vergilius a nyájőrző ebek dicséretét zengte. Plutarchosz "Melanphilos" című munkájában egy korintoszi kereskedő kutyáját örökítette meg, amely, hogy ne szakadjon el gazdájától, a tengerbe vetette magát és utána úszott.

Zárjuk a kutyák híres görög barátainak sorát az ókori filozófia klasszikusával, Platónnal, aki így foglalta össze véleményét: "A kutya a természet tömény fogalma és kincsestára, a fáradtság menedéke, a hűség példaképe, az éberség tükre, az értelem és emlékezet dísze, a modor jelszava és jelképe, háborúban és békében hírneves állat, melyet istenek, királyok, polgárok, mindennemű és korú vidéki lakosok - éljenek a föld bármely részén - a leginkább kedvelnek."

A mitológia világában, az istenek környezetében is ott találjuk az ebeket. Szolgálták Zeuszt, az istenek atyját (akinek aranykutyája volt), leányát, Pallasz Athénét, és szinte sohasem hiányoztak Hermész és Pán mellől. Robert Graves "A görög mítoszok" című könyvében megemlíti, hogy Artemisz (Apollón nővére) a kecskelábú Pántól három lelógó fülű vadászkutyát kapott ajándékba: két foltost meg egy pettyest, s ezek hárman együtt képesek voltak élve barlangjukba vonszolni még az oroszlánt is.

S ha már az érintetlen erdők, mezők szűz istennőjét emlegetjük, kinek színarany íjáról messzire repülnek a céljukat soha el nem tévesztő nyilak, íme, egy másik történet: Aktaion, a híres mondabeli vadász azzal dicsekedett, hogy jobb céllövő, mint Artemisz. Az istennő ezért annyira megharagudott, hogy szarvassá változtatta a vadászt, akit saját vadászebei téptek szét.

A mítoszokban egyébként a még az Alvilágban is helyet kapott: a Tartarosz bejáratát a Kerbrosz nevű háromfejű eb őrzi, hogy felfalja a betolakodó élőket vagy a szökni akaró szellemeket. A római mitológia egyik szent állata a farkas volt, de a Romulus és Remus monda mintájára kutya táplálta a perzsa birodalom megalapítóját, Küroszt is. Az eredetmondákban különben is kedvelt motívum, hogy az ősök állat alakban jelennek meg. A mongolok titkos történetének első könyvében például ez áll: "Dzsingisz kán származása. Élt egy kékesszürke farkas, ki az Ég rendeléséből született..." S ha már ilyen közel jutottunk a magyar mondavilághoz, említsük meg, hogy Hérodotosz mintegy 2500 évvel ezelőtt a szkítákról írt könyvében a jürkákról, erről az ural vidéke körül élő népről ezt írja: "...vadászatból élnek... fára mászva lesben áll a vadász, készenlétben van a lova és a kutyája. Ha meglátja a fáról a vadat, rányilazva, lóra szállva üldözi, a kutya pedig kíséri."

Nos, a Hérodotosz által leírt jürka népet sokan azonosítják az ugorokkal, akiknek egyik ága - mint tudjuk - a magyarság.

 

 

 

 

(Folytatjuk)



nyitókép: archív

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)