Társunk a kutya
Leküzdhető-e a kutyától való félelem?
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Mirtse Áron  |  2013. november 05.

Leküzdhető-e a kutyától való félelem?

Nem kell félni, nem harap! - számtalanszor igyekszünk e szavakkal megnyugtatni mi, kutyatartók az idegent, akit szemlátomást aggodalommal, olykor egyenesen pánikszerű rémülettel tölt el négylábú barátunk látványa. Ám az igazsághoz tartozik, hogy biztató szavainknak ritkán van érzékelhető hatása. Nem baj, én akkor is félek tőle - hangzik a jól ismert válasz: a jelek szerint embertársaink ragaszkodnak a rettegés jogához.



A kutyától való félelmet sokan egyáltalán nem próbálják magyarázni: egyszerűen félnek tőle, és kész, kéretik ezt mindenkinek tiszteletben tartani. Akik mégis indokolni igyekeznek reakciójukat, azok különféle válaszokat adnak: ki ösztönös, veleszületett félelemről beszél, ki az újságban olvasott, tévében látott, olykor tragédiával végződő esetekre hivatkozik, s persze olyan is van, akinek saját, személyes rossz tapasztalatai, kellemetlen élményei fűződnek harapós kutyákhoz. Vajon melyikben mennyi igazság van, mennyire indokolt a kutyáktól való félelem, honnantól számít betegségnek, mennyire kell erre másoknak tekintettel lenni, és mennyire kell, illetve érdemes felvenni a harcot ellene? Ezekre a kérdésekre próbálunk választ keresni az alábbiakban.

Velünk született?

Lássuk először a veleszületett, ösztönös félelem kérdését, amelynek létezését számos állatbarát megkérdőjelezi, mondván, valójában a szülői viselkedésminta egészen kicsiny korban való átvételéről, illetve későbbi kondicionálásról van szó. Kétségtelen, hogy ha a szülő maga is fél, szorongása a kisgyerekre is könnyen átragadhat, s akit tipegő korában minden kutyától kézenfogva elrángattak azzal a figyelmeztetéssel, hogy "Vigyázz, megharap!", abban talán nem is tudatosodik, hogy mi okból kerüli a közelebbi kapcsolatot minden állattal.

Túlzás volna azonban azt állítani, hogy ösztönös, illetve veleszületett félelem bizonyos dolgoktól, akár az állatokat is beleértve, nem létezik. Az élőlények számtalan öröklött viselkedésmintát őriznek és örökítenek tovább génjeikben, s ez még az olyan, magasabbrendű emlősökre is érvényes, amelyeknek felnőttkori viselkedését nagymértékben befolyásolják a tanult magatartásformák. Ezek a viselkedésminták sokszor igen bonyolultak (mint például egy madár fészekrakó-tevékenysége, melynek során bámulatos pontossággal fűzi össze a növényi szálakat, anélkül, hogy tanulta volna), máskor egészen egyszerű érzelmi reakciók, mint például bizonyos színű vagy formájú dolgok elkerülése. Ha ez az elkerülő magatartásforma egy csöppet is hatással van az adott faj egyedeinek túlélési esélyeire, az már elegendő ahhoz, hogy azok az egyedek, amelyek ezt a viselkedésmintát örökítik, túlsúlyba kerüljenek az össznépességben.

A macska nem ugrál

A félelem minden magasabbrendű állat természetes és igen hasznos tulajdonsága: ez biztosítja az életveszélyt jelentő dolgok, helyzetek elkerülését. Az elkerülő viselkedés bizonyos formákhoz vagy színekhez való kötődése igen gyakori jelenség az élővilágban: gondoljunk csak a mérges állatok vagy gombák riasztószínezetére, mely nem érne semmit a "fogyasztók" ösztönös elkerülő reakciója nélkül. Tudjuk azt is, hogy bizonyos élőlények ezt ki is használják: a ténylegesen mérgesekéhez hasonló riasztószínezetet viselnek anélkül, hogy ők maguk rendelkeznének a veszélyes "vegyi fegyverrel". Annak ismeretében, hogy az emberiség bölcsője valahol Afrikában ringott, s hogy ott nagy számban fordulnak elő mérges kígyók és rovarok, pókok, semmi meglepőt nem találhatunk abban, hogy embertársaink közül sokan még ma is őrzik a lábatlan vagy a soklábú élőlényektől való idegenkedés genetikai kódját: őseink számára ez az óvatosság életmentő lehetett. A kígyóktól való félelem kódoltságát majmokon végzett kísérletek is igazolják.

Az elkerülő reakció bizonyos mértékig bármilyen állattal szemben indokolt lehet, és kulcsingerként nemcsak a lábatlanság, soklábúság vagy riasztószínezet szolgálhat. Nem kell tehát semmi meglepőt keresnünk abban, ha egy élőlényből (beleértve az embert is) félelmet, bizonytalanságérzetet vált ki egy nagy termetű, gyorsan mozgó, erős hangot adó élőlény megjelenése. Annak, hogy a macskától többnyire még azok a gyerekek sem félnek, akik a macska nagyságú kutyától is megijednek, feltehetőleg éppen az lehet az oka, hogy szemben a kutyával, amely gyorsan mozog, csahol és liheg, a macska mindig lassú, kimért léptekkel közelít az emberhez, nem hangoskodik, és nem mutogatja ok nélkül a fogait.

 

Mit tehet a szülő?

Mit tehet a szülő a gyerek félelmének megelőzése vagy csökkentése érdekében? A legfontosabb, hogy a kutyával szembeni indokolt óvatosságot a gyerek felé a megfelelő módon kommunikálja le: pl. ne azt mondja neki, hogy azért ne menjen az idegen - főként a kikötve magára hagyott - kutya közelébe, mert az harap, hanem azt, hogy azért ne, mert még nem ismerjük. Magyarázza meg neki, hogy nem helyes, ha bármilyen formában is megpróbálja magára vonni az állat figyelmét, mert az megijedhet tőle. Ne engedje a gyereket kerítésen vagy autóablakon át kutya felé nyúlni; és értesse meg vele, hogy a kutya nem gonosz, de kötelessége őrizni a házat. ugyanakkor olvasson a gyereknek sok kutyás történetet, és tegye lehetővé, hogy a gyerek bizalmas kapcsolatba kerüljön néhány teljesen megbízható, ismerős kutyával. Vigyázat: az utcán szembe jövő, korábban sohasem látott eb nem alkalmas erre a feladatra! Ha nem is gyakran, de megesik, hogy a kutya gazdája nem méri fel helyesen kedvencének tűrőképességét, és merő jószándékból beleegyezik a barátkozásba, ám az állatnak "más a véleménye". Közelebbi kontaktusra olyan kutyával érdemes sort keríteni, amely legalább látásból már ismerős, alkalmunk nyílt megfigyelni különböző helyzetekben, és nem utolsósorban a kutya is ismer már látásból (vagy futó szimatról) minket.
Végezetül pedig: aki gyerekén a kutyáktól való pánikszerű rettegés jeleit véli felfedezni, ne a környezetet igyekezzék átformálni! Ne azt várja, hogy a kutyatartók kerüljék el, és ne erősítse a gyerekben a félelem létjogosultságának tudatát, hanem próbálja meg csírájában elfojtani a betegséget! Gondoljon arra, hogy a kezdeti ijedezés később tartós fóbiává alakulhat, amelynek megelőzése megér egy kis fáradságot - meg egy kis kutyasimogatást!

Miért NEM félünk tőle?

Szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy az állatok alapvetően csak saját fajtársaikkal szemben viselkednek bizalmasan, az idegen fajok egyedeit kerülik - leszámítva azokat az eseteket, amikor több faj között kölcsönösen előnyös társulási formák alakulnak ki. Ezeket az együttéléseket szimbiózisnak nevezik. Kézenfekvő a kérdés: tekinthető-e szimbiózisnak az ember és a háziállatok (elsősorban a kutya) viszonya? Amennyiben igen, feltételeznünk kell, hogy az ember genetikai örökségében a ragadozótól (farkastól) való félelmet az evolúció során lassanként felváltotta a kapcsolat keresése, a várható előnyök reményében. Ha viszont az ember és a kutya szövetségkötése óta eltelt idő nem volt elegendő a genetikai változáshoz, akkor tartozunk az ellentétes előjelű érzelem, vagyis a kutya iránti vonzalom magyarázatával, amely széles körben elterjedt a világ minden táján, és nemcsak ott, ahol az ember puszta léte függ a kutyától.

A kérdést tehát feltehetnénk úgy is: miért nem félünk a kutyától, egy idegen, méghozzá ragadozó faj képviselőjétől, amely ráadásul fizikai adottságainál fogva alkalmas arra, hogy az embernek akár súlyos sérülést okozzon? A magyarázat azokban az evolúciós előnyökben rejlik, amelyeket a kutya (illetve később egyéb, akár a kutyánál jóval nagyobb és veszélyesebb állatok) léte jelentett az ember számára. A hagyományos életformáját folytató alaszkai inuit valószínűleg csodálkozó képet vágna, ha megkérdeznék tőle, hogy fél-e a kutyától: egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy féljen tőle. Ha ösztönei mélyén valahol őrizné is a félelem kódolt csíráját, le kell küzdenie, mindaddig, amíg a világ meg nem változik körülötte. Ha veleszületett félelme leküzdhetetlen mértékű volna, nem tudna életben maradni. Az emberi populációk fennmaradásért folytatott harcában előnyt élveztek tehát azok az egyedek, akik nem idegenkedést, hanem vonzalmat éreztek a kutya (illetve később más állatfajok) egyedei iránt. A modern körülmények között élő ember számára azonban nem létkérdés az állattartás, így az állattal szembeni bizalom, mint szelekciós tényező megszűnik létezni. A döntés már nem a természet, hanem az ember kezében van, és ettől a félelem létjogosulttá válik.

Vigyázz, megharap!

Annak ellenére, hogy az állatokkal szembeni ösztönös távolságtartás nem természetellenes dolog, a kutyáktól való ténylegesen veleszületett rettegés nem gyakori. A gyerekek túlnyomó többsége vonzódik a kutyákhoz, sőt, legtöbbjük szívesen lenne egy kiskutya gazdája. Ritka a kutya láttán reszketve sikítozó gyerek - éppen ellenkezőleg: a legtöbb apróság talán túlságosan is nagy bizalommal viseltetik a képeskönyvekből, rajzfilmekből már jól ismert állatok iránt. Ez azonban újabb, méghozzá kettős problémát vet fel, melyet nem minden szülő tud megfelelőképen kezelni.

Tudatában annak, hogy az idegen kutya nem mindig reagál jóindulattal a kisgyerek bizalmas közeledésére, még kissé koordinálatlan, meggondolatlan, hirtelen mozdulataira, a szülő érthető módon igyekszik visszatartani, megakadályozni a kapcsolatteremtést. Ez azonban magában rejti annak a veszélyét, hogy éppen ő ülteti el a gyerek fejében az állattól való (későbbiekben aztán "ösztönösnek" mondott) idegenkedés csíráját. A kicsiny gyermek fejében még nem úgy állnak össze a dolgok, ahogy azokat a felnőtt gondolja vagy elvárja, s ha a szülő csak néhány alkalommal is féltő mozdulatokkal elvonszolja a kutya közeléből, vagy magához szorítva felemeli, a kutyát nagyon hamar öntudatlanul is a veszélyhelyzettel fogja társítani. Ugyanakkor az sem helyes, ha a gyereket korlátlanul engedik bármilyen kutyával ismerkedni: ez magában hordozza a riadalom veszélyét. Nem kell itt rögtön harapásra gondolni: elég az is, ha a kutya véletlenül fellöki a gyereket, s máris megmarad a kellemetlen élmény, amely a félelem kialakulásához vezet.

 

Mit tehet az ebtartó?

A kutyatartó legfontosabb feladata, hogy kedvencét idejében, még ártalmatlan, játékos kölyökként hozzászoktassa az emberek között való élethez. Szembesítse a legkülönfélébb helyzetekkel és személyekkel, hogy a kölyök megtanulja: a kocogó vagy a kerékpáros nem zsákmány, a hangoskodó, dülöngélő ember nem ellenség, csak részeg, a játszótérről kiguruló labda nem az ő játéka stb.) A kutyának meg kell tanulnia viselkedni, hogy ne hozzon szégyent a filmekben látott "példaképekre". A gazdájának pedig gondoskodnia kell a kellemetlen helyzetek elkerüléséről: például ne engedje, hogy a kutya idegen emberekre felugráljon, a szatyrukba szimatoljon, mert ezekre a tolakodó udvariatlanságokra nem mentség a kényszeredett mosoly kíséretében elhangzó mentegetőzés, és főképp ne hozza a kutyát olyan helyzetbe, amelyben félreértésből támadhat (például magára hagyva a gazda holmija mellett, amelyet őrzését kötelességének érzi).
Nagyon fontos, hogy a kutyatartó legyen tisztában a saját kutyájával, és csak akkor engedje idegenekkel (főleg gyerekekkel) barátkozni, ha valóban megbízható. Ha pedig egy szülő a gyerekét féltve ellenségesen viselkedik, ne vegye fel a kesztyűt, hanem próbáljon meg kedvesen, türelmesen a lelkére beszélni: jusson eszébe, hogy a kutyát nem tartó emberek nem mind olvassák ezt az újságot...

 Nem félünk az autóktól

Az, hogy az ember mitől fél, és mitől nem, elsősorban a kulturális környezettől függ, és vajmi kevés köze van ahhoz, hogy a félelem tárgya a valóságban mennyire veszélyes. Afrika egyes tájain, ahol sok a mérgeskígyó, a lakosság a méregmiriggyel egyáltalán nem rendelkező, teljesen ártalmatlan, ám ugyancsak a hüllők közé tartozó kaméleont is rettentően veszélyes állatként kezeli (megjegyzem: idehaza sincs mindenki tisztában azzal, hogy a gyíkok harapása nem mérgező). Ha a kaméleontól való félelem leküzdése bármilyen kézzelfogható előnnyel kecsegtetne, nyilván másképp volna, ám a jelek szerint abban a környezetben gyümölcsözőbbnek bizonyul, ha az ember - biztos, ami biztos - semmilyen hüllőhöz nem nyúl. Ugyanakkor Indiában nyolcéves gyerekek egy szál bambuszbottal eligazgatják a bivalycsordát. Nem félnek a tonnás súlyú, hegyes szarvakkal felfegyverzett állatoktól, egyszerűen azért, mert ismerik őket. Ez korántsem jelenti azt, hogy szerencsétlen esetben a bivalyok ne gázolhatnák őket halálra, de ahhoz a kulturális környezethez, amelyben élnek, ez a veszély hozzátartozik: a bivalyok hoznak annyi hasznot, hogy megérje vállalni a kockázatot.

Hasonló a helyzet a mi kultúrkörünkben a közlekedéssel, illetve egyéb civilizációs veszélyforrásokkal (pl. gépesítés, elektromosság stb.). A gyerekek számára ismerős, bizalmas dolog az autó, a vonat, a villamos, holott ezek a szerkezetek évről évre emberek ezreit ölik meg vagy teszik nyomorékká. Mégis meg kell tanulnunk együtt élni velük, s megtanítjuk rá gyerekeinket is, mert nélkülözhetetlennek érezzük őket, s ha valaki a járműforgalom betiltását követelné azzal az indokkal, hogy ő fél ezektől a dübörgő, csörömpölő, füstokádó, veszedelmes szörnyektől, mert lám, a szomszéd fiút is halálra gázolták, körülbelül olyan értetlen arcot vágnánk, mint a fentebb említett inuit a kutyáktól való félelemre vonatkozó kérdés hallatán.

 

Félelmetes = veszélyes?

A félelem és a valós veszély összefüggésének, arányosságának boncolgatásakor nem kerülhetjük ki a kérdést: mennyire indokolt valójában a kutyáktól való rettegés, vagy legalábbis távolságtartás? Ha a járműforgalommal való összehasonlítást vesszük alapul, azt kell mondanunk, hogy a kutyák veszélyességét alaposan eltúlozzák: a közlekedési balesetek körülbelül hatszázszor annyi halálozás vagy súlyos, maradandó sérülés forrásai, mint a kutyatámadások. Más a helyzet, ha a könnyű sérüléseket vesszük alapul: az általános iskolás korú gyerekek között meglepően nagy számban vannak olyanok, akiket már harapott meg kutya. Különösen magas ez az arány vidéken, aminek oka minden bizonnyal az, hogy a vidéki ebeket ritkán viszik emberek közé, így szocializációs fokuk alacsonyabb, mint naponta többször sétáltatott városi társaiké. A falusi házőrzők között bizony valóban sok a harapós, s ez magyarázza azt, hogy a falusi ember, aki biztos kézzel nyúl a lóhoz, tehénhez, disznóhoz, a kutyától (a sajátját leszámítva) jobban tart, mint a városlakó.

Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy a kutyaharapások gyakoriságának legfőbb oka a tájékoztatás hiánya. Míg a járművekkel szembeni magatartás szabályaival mind a szülő, mind az iskola megismerteti a gyereket, felkészítve őt a közúti forgalomban való biztonságos eligazodásra, addig a kutyával szembeni helyes viselkedés sehol sem tananyag, holott a gyereknek legalább annyi esélye van kutyával találkozni az utcán, mint villamossal. Ráadásul míg a mozgó jármű kétségtelenül és egyértelműen veszélyesnek látszik, és legföljebb figyelmetlenségből léphetünk elé, de szántszándékkal nem, addig a kutya esetében az óvatosság korántsem ennyire magától értetődő. A gyerekek, de még a felnőttek nagy része is késztetést érez a kutyák megsimogatására, annál is inkább, mert a velük kapcsolatos ismereteit legnagyobbrészt a családi játékfilmekből szerzi, amelyekben szinte kizárólag kedves, jóindulatú kutyusok szerepelnek.

3931_1.JPG

 

Felcserélt szerepek

Nemcsak a gyerekben hagyhat maradandó nyomot egy kellemetlen élmény, hanem a kölyökkutyában is, és ez később újból a visszájára fordulhat. Azok a kutyák, akiket kölyökkorukban kellemetlen élmények értek kisebb-nagyobb gyerekek részéről, sokszor megőrzik magukban ezeket az emlékeket, és idegenkedést, vagy akár agressziót mutatnak a túl közel merészkedő gyerekekkel szemben. Ilyen rossz emlékeket nemcsak a szó szoros értelmében vett bántalmazás (rugdosás, kővel dobálás, szándékos szőr- vagy fülcibálás stb.) hagyhat maga után, hanem a túlzott bizalmaskodás, a kíméletlen szeretgetés is. Míg a felnőtt kutya türelemmel viseli a kisgyerek olykor erőszakos közeledését is, és legföljebb elfordítja a fejét vagy odébbáll, ha a parányi kezek a szemét vagy az orrát markolásszák, addig a kiskutya maga is gyerek még, és nincs tekintettel az embergyerek "kölyök" mivoltára. A harapás pedig tipikusan nem ekkor következik be: a zaklatásnak kitett kölyökkutya többnyire farkbehúzva elsomfordál, de később, ha felnőtt korában hasonló helyzetbe kerül, esetleg agresszióval igyekszik elejét venni a kellemetlenségeknek. A labda pedig máris a másik térfélen pattan: a kiskutya kölyökkori kellemetlenségei egy kis ember rossz emlékeken alapuló félelmét eredményezik.

Honnantól betegség?

A fentieket összegezve elmondható, hogy a kutyákkal szembeni óvatos viselkedés nem indokolatlan. A kutyához vonzódó, ezért nemritkán túlzottan bizalmasan viselkedő ember gyakrabban szenved el kutyaharapást, mint az, akiben megvan az idegen állattal szemben az egészséges távolságtartás, amit azonban nem feltétlenül szerencsés félelemnek nevezni. Egészen más a helyzet azonban akkor, amikor valaki valamely dologtól (akár kutyától) indokolatlan mértékben retteg. Ilyenkor fennáll az alapos gyanúja annak, hogy nem egyszerűen az egyes emberek egyéniségének normális határokon belüli eltéréséről van szó, hanem egy nagyon is jól ismert, és nem is nagyon ritka pszichés betegségről, amelynek neve: fóbia.

A fóbia (görög szó, jelentése: iszony) irracionális félelem valamely meghatározott dologtól vagy élethelyzettől (pl. tömegtől, bezártságtól, magasságtól, utazástól, betegségtől, vértől vagy akár bizonyos állatoktól, tekintet nélkül azok tényleges veszélyességére). Becslések szerint a társadalom körülbelül egynegyedének van valamilyen fóbiája, ám nagyon sokakról ez sohasem derül ki, mert nem fordulnak vele orvoshoz, legföljebb akkor, ha már jelentősen befolyásolja életvezetésüket. A fóbia ritkán áll egyedül; gyakorta pánikbetegséggel, depresszióval kapcsolódik össze, és általában akkor tekintik csak betegségnek, ha szorongásos tünetek kísérik (pl. szédülés, izzadás, hideg vagy meleg hullámok, súlyosabb esetben mellkasi fájdalom, fulladás, halálfélelem). Bizonyos esetekben persze nem is könnyű meghúzni a határvonalat az indokolt óvatosság és a beteges rettegés között. Tipikusan ilyen a kutyafóbia, hiszen a kutya valóban lehet veszélyes, a kutyafóbiában szenvedő ember azonban a legártalmatlanabb kölyökkutyától is retteg, sőt gyakran már attól is pánikba esik, ha várható, hogy találkozni fog egy kutyával. Persze a galambtól vagy az egértől való félelemről könnyebb kimondani, hogy irracionális, különösen akkor (ilyen is van!), amikor a betegből már a madár tollának érintése is pánikreakciót vált ki.

Kutyaharapást szőrével

Az állatoktól való beteges félelem az ún. specifikus fóbiák csoportjába tartozik. Tipikusan gyermekkorban kezdődik, és 75-90%-ban nőket érint (a fóbiák más csoportjainál is jellemző a nők magasabb aránya, de nem ennyire kiugróan). Kialakulásában szerepet játszhat az öröklődés (a betegek 40 százalékánál a szülőknek is van valamilyen fóbiája), de valamilyen negatív élmény, vagy a fentebb már említett gyerekkori negatív kondicionálás is. A gyermek- vagy serdülőkorban jelentkező fóbia a későbbiekben sokszor magától megszűnik, vagy kezelés nélkül is enyhül, de az is megeshet, hogy egész életen át megmarad. A vele való együttélés néha egyáltalán nem okoz problémát, hiszen ha valaki pl. a kígyóktól vagy a pókoktól iszonyodik, az könnyen elkerülheti fóbiája tárgyát. Ám a kutyáktól való irracionális rettegés szélsőséges esetben akár odáig vezethet, hogy a beteg csak kísérővel meri elhagyni otthonát.

A kutyafóbia megszüntetésére irányuló terápia többféle lehet. A kezdeti beszélgetés során a pszichiáter feltárja a betegség kialakulásának gyökereit, majd a beteg általában eleinte csak fényképek, ábrák segítségével kezdi meg a barátkozást félelme tárgyával. Gyerekek esetében hatékonyak lehetnek a mesék is, amelyeknek főszereplője egy kedves kutya. A következő lépésben a páciens először csak a kutya képét érinti meg, majd egy játékkutyát simogat. Fokozatosan jut el a valódi, hús-vér ebekkel való személyes találkozásig (természetesen a teljesen megbízható kutya gazdája és a terapeuta jelenlétében), később a kutya megérintéséig, sőt sétáltatásáig. Kicsiny gyerekek kezdődő kutyafóbiájának megszüntetésére alkalmas lehet egy saját kölyökkutya is, akinek a jelenlétét a gyereknek (mintegy "mély vízbe dobva") meg kell szoknia, ez a módszer azonban visszafelé is elsülhet, ha a kiskutya a gyerek kezdeti rémüldözésétől megijed, vagy túl rámenősen játszik kis gazdájával. Egy azonban bizonyos: a kutyától való félelem megszüntetése elképzelhetetlen egy kutya közreműködése nélkül!

Jog a félelemhez?

Van-e mindennek értelme? Szükséges-e felvenni a küzdelmet a magunk vagy gyermekeink félelmével szemben, vagy egyszerűbb annyiban hagyni a dolgot, beletörődni abba, amit megváltoztathatatlannak vélünk, s elfogadni, hogy ilyenek vagyunk, és kész? Fontos, hogy tudomásul vegyük: a kutyák - akár szeretjük őket, akár nem - hosszú évezredek óta az emberi környezet elmaradhatatlan részét képezik, és ez így is lesz mindig, ameddig van, aki fontosnak érzi fenntartani ezt a sok próbált kiállt, ősrégi barátságot. A kutyatartóktól elvárható, hogy ne sértsék a többi ember érdekeit, de az nem, hogy teljes mértékben alárendeljék szokásaikat, viselkedésüket mások - sokszor alaptalan vagy eltúlzott - félelmeinek. A másik oldalról nézve pedig: a félelem nem valamiféle kiváltság vagy természetadta jog, amelynek elvesztése sérti az ember függetlenségét, önérzetét, hanem olyan, nemritkán beteges állapot, amely hátrányosan befolyásolhatja az ember életminőségét.
Számtalan olyan, a kutyánál nemritkán nagyságrendekkel komolyabb veszélyforrás van, amelyekkel meg kell tanulnunk józan ésszel, félelem nélkül együtt élni, és minden félelem leküzdhető, legalábbis a szükséges szintig. Ha a katona nem tudná leküzdeni a félelmét, nem állná meg a helyét a harctéren, ám ez nem jelenti azt, hogy vakmerően meg kellene feledkeznie a rá leselkedő veszélyekről. Az, hogy ne hadonásszunk és sikoltozzunk pánikszerűen egy darázs láttán, nem egyenértékű azzal, hogy nyúljunk bele puszta kézzel a darázsfészekbe. Hasonló a helyzet esetünkben is. Nem az a cél, hogy mindenkiből neveljünk kutyabolondot, és számoljuk fel az idegen állattal szembeni egészséges távolságtartást: ennek több kára volna, mint haszna. De a saját vagy gyereke életét teszi kellemetlenebbé, szegényebbé az, aki értelmetlenül, görcsösen ragaszkodik a rettegés jogához.

Mirtse Áron

 

Direkt és indirekt tudatformálás

A hivatalos szervek (önkormányzatok és oktatási intézmények) is sokat tehetnek a kutyáktól való félelem megelőzése érdekében. Mindennél fontosabb volna megszervezni az általános iskolás vagy akár már az óvodás gyerekek felkészítését a kutyákkal való találkozásra, megrajzolni számukra a reális képet az ember legrégebbi barátjáról, aki nem azonos a játékfilmek valószínűtlenül okos négylábú sztárjaival, de még kevésbé a bulvárlapok véresfogú gyilkosaival.
A törvényhozásnak, a rendeletalkotásnak mindig a normalitásból kell kiindulnia. A kutyától betegesen rettegő, fóbiás ember éppúgy nem tekinthető kiindulási alapnak, mint az egész életében bezárva vagy láncra verve tartott, súlyos lelki sérülést szenvedett állat. (Itt érdemes megjegyezni, hogy a hatályos állatvédelmi törvény az "állat pszichikai állapotának vagy viselkedésének tartós, hátrányos megváltoztatását" az állat károsításának tekinti.) A jelenleg érvényben lévő ebtartási rendeletek szemlélete tökéletes táptalajt biztosít az alaptalan, eltúlzott félelmek kicsírázásához, mert azt sugallja, hogy a kutya, mint olyan, lényegéből adódóan, kutyai mivoltánál fogva veszélyes. Csak egyetlen példa: az emberek jobban félnek a szájkosárral felszerelt kutyától, mint a szájkosár nélkül sétálótól, mert feltételezik róla, hogy harapós. A veszélyes vagy veszélyesnek minősített ebekre külön törvény vonatkozik; nem indokolt ennek előírásait az átlagos, normális kutyákra is kiterjeszteni. Szükséges volna már végre egy ésszerű, tudományos alapokon és gyakorlati tapasztalatokon nyugvó szabályozási rendszerre, amely barátot, és nem ellenséget lát és láttat a kutyában, s a kutyatartást nem valamiféle devianciaként kezeli, hanem ez emberi élet sok évezredes velejárójaként, kifogván a hatósági hátszelet a hisztériát keltők, az ellenségeskedést szítók dagadó vitorlájából.



nyitókép: archív

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 

Magyar vizsla kölykök eladók 20.000 Ft/db áron. 3 szuka, 2 kan. Augusztus végi elvihetőséggel. Oltási könyv 1 oltással. Érdeklődni telefonon: +36-70/705-6243

tovább a hirdetésre »

 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)