A fajtatenyésztés története
Munkakutyák III.
Pásztor- és juhászkutyák
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
kutya.hu  |  2003. november 25.

A juhászkutyák anatómiai felépítésükben, szőrzetükben és méretükben változatos képet mutatnak.


Természetük alapján azonban - attól függően, hogy terelő juhászkutyákról vagy az állatok védelmére szakosodott nagytestű pásztorkutyákról beszélünk - két nagy csoportba sorolhatók. Miután a fajták nagyobbik része munkanélkülivé vált, a divattenyésztésnek köszönhetően a különbségek napjainkban a két csoporton belül is egyre hangsúlyosabbá válnak.

A megjelenés rendkívüli változatosságának okát kutatva láthatjuk, hogy a legtöbb nép kialakította saját nemzeti fajtáját. A rendelkezésre álló kiinduló genetikai állomány meghatározta az adott fajta jövőjét. Abból, hogy a küllem igen változatos, egyértelműen következik, hogy akár lényegesen különböző típusok egyaránt alkalmasak lehetnek kitartó munkavégzésre. A szívósság tehát nem csak egy-két típushoz tartozó tulajdonság. Belátható, hogy egy-egy anatómiai adottság, amilyen például a végtagok szögellése, a hát vagy az ágyék hossza stb. - a szélsőségektől eltekintve - önmagában nem meghatározó jelentőségű a fizikai terhelhetőséget illetően. A test arányai, az egyes anatómiai tulajdonságok összehangoltsága döntő ebben a vonatkozásban.

Korabeli adatok szerint a méretekben nem volt olyan lényeges különbség a terelő fajták között, mint manapság. Hiszen a testméret is meghatározó jelentőséggel bír a terelőmunkára. A túl kistermetű kutya - részben a viszonylag gyors anyagcsere folyamatok következtében, részben pedig azért, mert testméretéhez, tömegéhez viszonyítva aránytalanul több erőt kell kifejtenie ugyanahhoz a feladathoz, mint nagyobb termetű társának - nem nyújthat kiváló teljesítményt a terelőmunkában. A túl nagy kutyák pedig lomhaságuk miatt alkalmatlanok. Az ideális terelő juhászkutyát tehát a középméretű, középerős fajták között találhatjuk meg. A ma létező túl kicsi, illetve túl nagy méretek a divattenyésztés produktumai. Eredeti munkájuk végzésére ilyen fajták vagy egyedek nem igazán alkalmasak.

A szőrzet látványa sem volt lényeges szempont a tenyésztés során. Annál inkább fontos volt a minősége, hiszen az időjárás szélsőségeihez való alkalmazkodóképesség lényegében ezen múlott. Rövidebb, hosszabb bunda egyaránt megfelelhetett erre a célra, tehát a fajtánként igencsak változó megjelenéshez a szőrzet is nagymértékben hozzájárult.

Az idegrendszeri tulajdonságok, az ösztönös adottságok azok, amelyekben valamennyi terelő juhászkutya alapvető hasonlóságot mutat. Bár léteznek különböző terelési stílusok, egyes fajták agresszívabban terelnek, többé-kevésbé folyamatosan róják munkájuk során a kilométereket, mások szemmel követik az eseményeket, s csak ha szükségesnek tartják, akkor avatkoznak közbe, mégis, ez a munka lényegében azonos pszichés tulajdonságokat követel. Ezért bár a terelő juhászkutyák megjelenésükben igen eltérő típusokat képviselnek, belső tulajdonságaikban, ösztönös adottságaikban nagyon is hasonlóak. Természetesen ez az adott célra generációkon át szelektált populációkhoz tartozó egyedek esetében érvényes megállapítás, amely a nemzedékeken át a divattenyésztés szempontjait elsődlegesnek tartó szaporítók által alakított állományrészekre már régóta nem helytálló.

Mindebből következik meglátásom szerint, hogy célszerű tenyészkiválasztással valamennyi olyan terelő fajtából, amely a kellő idegrendszeri adottságokon kívül megfelelő mérettel is rendelkezik, a ragyogó képességű német juhászkutyával egyenértékűen használható, univerzális használati fajtát lehetett volna (lehetne?) előállítani. Erre azonban eddig nem került sor, hiszen egyetlen fajtát sem karoltak föl annyira, mint a német juhászkutyát, amelynek fajtaalapítója, kapcsolatai révén, szinte minden elképzelhető felhasználási területet lefoglalt számára. Ennek köszönhetően a német juhászkutya-populáció teljesítményorientáltan szelektált részének tulajdonságai nemzedékről nemzedékre csiszolódtak, míg más fajták és a német juhászkutya-állomány divatorientáltan szaporított részének adottságai folyamatosan hanyatlottak.

Néhány - a divat által még föl nem kapott - terelőfajta belső értékei még szinte ősi formájukban léteznek, bár ezek populációja elenyészően csekély. Talán még nem lenne késő cselekedni a megmentésük érdekében.

Sajnos azonban meglehetősen borúlátó vagyok a terelő juhászkutyák jövőjét illetően, hiszen egészen bizonyos, hogy ősi munkájuk általi szelekciójuk alkalmazása a tenyésztés során - a populációméretekhez képest - ma már illúzió csupán. Ezen túl minden a tenyésztői hozzáálláson, szemléleten múlik, és a leleményességen, amellyel talán képesek lehetünk olyan új szelekciós módszerek szervezett alkalmazására, amelyekkel megóvhatjuk a különböző terelőfajtákat ösztönviláguk leépülésétől... A német juhászkutya-tenyésztésének kapcsán láthatóak talán a legmarkánsabban mind a pozitív, mind a negatív példák.

Más a helyzet azoknál a nagytestű pásztorkutyafajtáknál, amelyek feladata az állatok védelme. Az ő esetükben a szelekciós szempontok lényegesen szűkebbek, így az eredményesség sokkal rövidebb időn belül lemérhető. Mégis, néhány kivételtől eltekintve a kelleténél lényegesen kevesebb figyelmet fordítanak tenyésztőik az idegrendszeri tulajdonságokra. Az univerzális használati fajták tenyésztői a tanúi annak, hogy a tenyésztés során nem igazán a küllemre és az őrző-védő adottságokra történő kiválogatás okozza a legnagyobb gondot. Minél több tulajdonságot kell szem előtt tartani, annál nehezebb a tenyésztő dolga.

Számos védelemre szakosodott fajtánál okoz problémát, hogy sok tenyésztő az agresszivitásra való túlzott hajlamot részesíti előnyben, mert ez a kevésbé magabiztos kutyák labilis idegrendszerét a laikusok előtt átmenetileg leplezheti. Így lényegesen kevesebb szelekciós szempont esetén sem elég hatékony a célirányos ösztönös adottságokra és a kiegyensúlyozott, magabiztos viselkedésre való kiválogatás. Ennek köszönhetően ma az érintett fajták között aggasztóan nagy a túlfűtött, agresszív kutyák aránya.

Úgy vélem, hogy Magyarországon az új, kialakulóban lévő kinológiai rend segítségünkre lehet abban, hogy a fajtaspecifikumok főszerephez jutásával nagyobb jelentőséget kaphassanak a szükséges tulajdonságok kellő mértékű meglétét vizsgáló tenyészrendezvények. A tenyésztői szemlélet formálásával, új, jól felkészült, elhivatott szakemberekkel ezeket a nagyszerű fajtákat még meg lehet menteni. Csak nehogy késő legyen!

Reiter László

 

Pireneusi juhászkutya

A legkisebb francia juhászkutya, a Berger des Pyrénées a Pireneusok ősi fajtája. Korabeli dokumentumok szerint több száz éve létezik, már XVIII. századi festményeken is ábrázolták. A Pireneusok geográfiailag elszigetelt völgyeiben különböző juhászkutyatípusok alakultak ki, melyek pl. szőrzetük minőségében különböztek egymástól. E változatok elegyéből alakult ki a fajta mai megjelenése. Bár őshonos francia fajtáról van szó, a Berger des Pyrénées hazájában is csak az első világháború idején vált szélesebb körben is ismerté. 1916-ban néhány tiszt, köztük Pierre Mégnin is, megpróbálta hadikutyaként kiaknázni a fajta kiváló tulajdonságait, például remek szaglását, fürgeségét és szívósságát. Hamarosan a francia hadsereg legtöbbet alkalmazott fajtájává vált. Napjainkban szülőhazáján kívül a ritka fajták közé tartozik. A kis pireneusi a hegyvidéki munka során szerzett jótulajdonságait kiváló mentőkutyaként vagy éppen sikeres agility-versenyzőként kamatoztatja, de városi kísérőkutyának is alkalmas, ha gazdája megfelő mozgásteret és elfoglaltságot tud biztosítani számára. Az agility középső méretkategóriájában, ahol a 35 és 43 cm marmagasságú kutyák versenyeznek, csak azért nem vált a pireneusi juhászkutyaegyeduralkodóvá, mert a kanok marmagassága kb. 40-48, a szukáké pedig 38-46 cm között mozog, így gyakran előfordul, hogy "kinövik" a midi kategória mérethatárát, és a maxi kutyák számára előírt 55-65 cm ugrómagasság már túl magas a számukra.

 

Briard

A franciák egyik legnépszerűbb fajtája, a briard avagy Berger de Brie történelmi múltra tekint vissza: ez nemcsak századokra visszanyúló eredetét, hanem a történelem nagy személyiségeinek életében betöltött fontos szerepét is jelenti. A briard képes volt egy nevezőre hozni ellenséges államférfiakat, ha nem is a politika, de legalább a kinológia terén. Feljegyzések szerint nemcsak Napóleon francia császárnak voltak briard típusú kutyái, de még az ő lemondását követelő La Fayette márki is e fajta szerelmese volt. A XVIII. században Párizstól északra, a Szajna és a Marne közötti vidéken, Brie környékén két szőrtípusú juhászkutyavolt ismert. Az egyiknek rövid szőre volt, a másiknak hosszabb, ún. kecskeszőre. 1896-ban, a Párizs környéki Villette vásárcsarnokában rendezett gyűlésen különítették el a két juhászkutya-változatot. A hosszúszőrű kutyákat, melyeknek a pofáját is hosszú szőr borította, Berger de Brie-nek nevezték el. Ettől az évtől létezik tehát hivatalosan a briard mint fajta. Az első standard 1897-ben született. A francia törzskönyvbe elsőként felvett briard egy Sans-Géne nevű fekete kan volt, aki 1882-ben született egy poitou-i juhásznál, tulajdonosa Bearn herceg volt. 1909-ben megalakult az első briard klub is: a Les Amis du Briard. Az I. Világháború alatt természetesen megtorpant a fajta fejlődése, a II. Világháború után pedig csupán 250 briard lehetett Franciaországban, de a fajta létszáma nagyon hamar gyarapodásnak indult. A francia agility válogatottbak évek óta szerepel egy igen eredményes fekete briard.

 

Flandriai pásztorkutya

A flandriai pásztorkutya nem tartozik a legnépszerűbb fajták közé, kialakulása kezdetén sem örvendett túlzott ismertségnek. A korabeli szakértők sokáig nem említik a Bouvier des Flandres-t, csupán Strebel ír az ún. Toucher de Boef-ról, melyet állítólag Napóleon hadseregében is használtak, a hadsereg húsutánpótlását jelentő marhacsordák terelésére. J. Oberthur szerint ezeket az - akkor még - fajta nélküli terelőkutyákat Bouvier-nek is nevezték. durva szőrű, pofaszakállas munkakutyák voltak; ennél többet azonban senki nem tud megállapítani a "buvi" fajtaazonos tenyésztése előtt történtekről. A belga kinológusok csupán a XX. század elején figyeltek fel a főleg Flandria dél-nyugatirészén és Franciaország északi partjainál előforduló, viszonylag egységes típust alkotó terelőkutyákra. Az egyszerű pásztor- vagy marhakutya elnevezés mellett olykor "piszkos szakállnak" (vuilbaard) is hívták kutyáikat. Dr. Adolphe Reul, a brüsszeli állatorvosi egyetem tanára volt az első, aki a tenyésztők figyelmét felhívta a Bouvier számos jó tulajdonságára. A korai tenyésztők többsége farmer, mészáros vagy marhakereskedő volt, akiket nem érdekelt különösebben a fajtatiszta tenyésztés, csupán egy jó munkakutyára volt szükségük. A Bouvier elsődleges feladata a marhák terelése és őrzése volt, de használták kocsihúzásra is: nemcsak élelmiszert, személyeket is szállított. Éjszaka az istállót és az udvart védte az idegenektől. Az első világháború a belga kutyaállományt is erősen megtizedelte, Antwerpenben és a Németalföldön alig néhány eb élte túl a frontot, sok négylábút pedig a németek vittek magukkal. A fajta háború utáni újjászületésében óriási szerepet játszott a belga hadsereg egyik kutyája, a szintén állatorvos Barbry kapitány Ch. Nic de Sottegem nevű kanja. A belga fajtaklub, a Club Nationale Belge du Bouvier des Flandres 1922-ben alakult.

 

Spanyol masztiff

Spanyolország régi juhtenyésztő kultúrával rendelkezik, a vándorló juhászokról szóló legkorábbi feljegyzések a VI. századból maradtak fenn, de a nyájakra és a pásztorokra vigyázó ibér masztiffról már Vergilius és Plinius is írt. A hatalmas masztiffok feladata elsősorban a farkasok távoltartása és elhajtása, és nem a velük való harc volt. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy szükség esetén kitértek volna a harc elől, hanem a farkasok ilyen hatalmas, erős védelem láttán ritkán támadtak, csak ha valamelyik kutya figyelme egy pillanatra kihagyott. A masztiffoknak arra is ügyelniük kellett, csak úgy üldözhetik a farkasokat, ha közben a nyáj mellett is megfelelő létszámú őrség marad. Egyébként teljesen önállóan dolgoztak, veszély esetén a juhász legcsekélyebb jelzése nélkül, automatikusan vették fel az úgynevezett védekező pozíciót. Csodálatra méltó munkát végeztek, egy tízezer fős nyájat is legfeljebb 25 mastín espanol kísért. A farkasállomány csökkenésével többé-kevésbé munkanélkülivé váltak, és óhatatlanul belecsöppentek a civilizációba, mely nem sok jót hozott számukra.

 

Pireneusi hegyikutya

A 450 km hosszú és 150 km széles Pireneusi-hegység választja el a róla elnevezett félszigetet az európai kontinens törzsétől. Kétharmada Spanyolországhoz, egyharmada Franciaországhoz tartozik. Ez a vidék az őshazája a pireneusi hegyikutyának. A fajta őseit a franciák patou-nak hívták. E kutyák feladata volt a gulyákat és nyájakat megvédeni a farkasoktól és medvéktől, de korabeli feljegyzések szerint őriztek kastélyokat, várakat és városfalakt is. A pireneusi hegyikutya kettős életet élt, hiszen megmaradt rettenthetetlen nyájőrzőnek, de évszázadokon át kedvelt kutyája volt az arisztokráciának is, egészen a francia forradalomig. Amikor a XIX. század végén a francia kinológusok hozzákezdtek a pireneusi hegyikutya szabályozott és fajtaazonos tenyésztéséhez, eredeti hazájában már meglehetősen ritka volt, hiszen jelentősen lecsökkent a medve- és farkasállomány, így a patou elvesztette eredeti feladatát. Élelmes hegyivezetők azonban egyfajta élő szuvenírként kezdték tenyészteni a fajtát, mivel a hőforrások miatt a Pireneusok kedvelt üdülőhellyé vált, és a turisták szívesen vittek haza a hatalmas fehér állatokból, hogy otthon a sétányon villoghassanak velük. A fajta fontos pártfogója volt Theodor Dretzen, aki H. von Bylandt gróf társaságában keresztül-kasul utazta a Pireneusokat, tipikus pireneusi kutyák után kutatva.

 

Anatóliai juhászkutya

Törökország hatalmas, magját az anatóliai fennsík képezi. A területén talált csontleletek szerint, már az i.e. 10 és 9. évezredben tartottak, illetve tenyésztettek itt juhokat, tehát meglehetősen régi hagyományai vannak a pásztorkutya-tartásnak és -tenyésztésnek, sőt a még mindig létező nagybirtokokon, a hatalmas birkanyájak mellet napjainkban is szükség van e hatalmas kutyák munkájára. A török tenyésztők, és a nyugati szakirodalom többsége három török pásztorkutyafajtát - vagy csupán típust - különböztet meg. A "fehér fejű" akbas a kuvaszra hasonlító, nagytestű, általában hosszú szőrzetű, fehér kutya. A karabas neve "fekete fejűt" jelent, mely elnevezés nem a kutya teljes színére, hanem csupán fekete maszkjára utal. Gyakran nemcsak a kutya pofája és füle, hanem egész feje fekete. A karabas szőrzete rövid és sűrű, és a maszkot leszámítva világos barna, esetleg csíkozott. A harmadik török pásztorkutya a kangal, mely az arisztokrata Kangal törzsről kapta nevét, akik Sivas tartomány Kangal nevű falujában illetve annak környékén élnek, és évszázadok óta juh- és lótenyésztéssel foglalkoznak. A kangal és a karabas külleme nagyon hasonló, kérdéses, hogy egyáltalán lehet-e két önálló fajtáról beszélni. Az FCI igen egyszerűen oldotta meg a kérdést: a 331. számú standard által hivatalos fajtaként fogadta el az antóliai juhászkutyát. Az FCI-vel ellentétben, a török tenyésztők meg vannak róla győződve, hogy a török Sivas tartomány Kangal falujából származó kutyái különálló fajtát képeznek, melyet ők Sivas Kangalnak is neveznek. Ezzel a névvel csak azokat a kutyákat illetik, melyek közvetlenül ebből a tartományból származnak. A Kangal család napjainkban is befolyásos, híres dinasztiát képez, méneseik és nyájaik védelmére gondosan válogatott őrkutyákat alkalmaznak, azonban sajnos nem vezetnek törzskönyvet.




Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)