Hírek a nagyvilágból
ARCHÍV! - Plakátháború
Kinek ne add a pénzedet?
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Mirtse Áron  |  2003. április 17.

Az év első két és fél hónapja mindig az adománygyűjtés jegyében telik. A személyi jövedelemadóból jótékony célokra adható egy százalékokra több ezer társadalmi szervezet pályázik.


Mindegyik a maga lehetőségeihez mért eszközökkel igyekszik felhívni a figyelmet tevékenysége fontosságára: a kisebbek szórólappal, újsághirdetéssel, a nagyobbak tévéreklámmal, óriásplakáttal. Közös vonása e hirdetéseknek, hogy a célba vett közönség, a leendő adományozó érzelmeire építenek: sajnálatra, együttérzésre, felelősségtudatra. Idáig még senkinek nem jutott eszébe, hogy adománygyűjtő kampányát negatív érzelmekre: irigységre, gúnyolódásra, szemrehányásra, bűntudatkeltésre építse. Mondom: idáig.

Az óriásplakáton rongyos ember áll négykézláb: ruházata, külleme alapján ítélve hajléktalant alakít. Segélykérő ábrázattal tekint le a falról, mellette a felirat: "Ha kutya lennék, segítenél?" A plakát üzenete félreérthetetlen bírálat a társadalom felé, amelynek egy része nem átallja az állatok megsegítését támogatni az adójából felajánlható összeggel, miközben sok embertársunknak nem kevésbé szüksége volna rá. Valósággal azt sugallja a szemlélőnek, hogy az ő hibájából nem jut fedél a szerencsétlen ember feje fölé, aki már a kutyával is szívesen cserélne, csak hogy egy tál ételhez meg egy szélvédett ólhoz jusson.

 

Ki mit tart fontosnak?

Az APEH internetes honlapjáról megtudhatja bárki, hogy az elmúlt évben hány szervezet, s mennyi támogatásban részesült a személyi jövedelemadó egy százalékából. Kis utánajárással azt is ki lehet nyomozni, hogy melyikük milyen célra fordította a szóban forgó összeget, hiszen a kedvezményezetteket törvény kötelezi ennek közzétételére - egyébként általában már maga a szervezet megnevezése is elegendő információt nyújt ahhoz, hogy az ember képet alkothasson tevékenységi területéről.

Noha szilárd meggyőződésem szerint helyénvaló, hogy a saját pénzéből felajánlott összeggel mindenki azt a célt támogassa, amit ő maga fontosnak tart, azért mégiscsak felmerül bennem a kérdés (csak úgy magamnak feltéve, hiszen illetékes helyről választ úgysem fogok kapni rá): vajon mindezen célok közül miért éppen az állatvédelem bizonyult olyan felháborítónak, hogy óriásplakáton kell ellene támadást indítani, és miért nem mondjuk a tenisz-tehetséggondozás vagy a japán nyelvű oktatás segélyezése csípi a vádaskodó szervezet szemét?

 

Hol érdemes kopogtatni?

Tény, hogy - amint arról a közelmúltban egy ezzel foglalkozó tévériportból bárki értesülhetett - a gyermek-egészségügyi szervezetek mellett az állatvédőknek jut a legtöbb az egy százalékokból. Azt bizonyítja ez, hogy a magyar társadalom egyáltalán nem közömbös az elhagyott állatok sorsa iránt, s az állatbarátok tudatában vannak annak, hogy ezek az élőlények csak az ő segítségükre számíthatnak.

Azt is megtudhattuk ugyanakkor a fent említett tévériportból, hogy az arra jogosultaknak csupán fele rendelkezik adója egy százalékának felhasználásáról, s különös módon a magas jövedelmet bevalló (tehát sokat adózó) polgárok zöme üresen hagyja az e célra használható nyomtatványt, holott az így felajánlott támogatás nem kerülne egy fillérjükbe sem. Az ily módon szétosztásra nem kerülő összeg számottevően magasabb, mint az összes állatvédő szervezetnek juttatott adomány együttvéve. Vajon miért nem ezt igyekszik megpályázni az állatbarátokat elmarasztaló alapítvány, megpróbálván megnyerni az eddig nem nyilatkozókat az általuk képviselt jó ügynek?

 

Kit érdemes kiszavazni?

Egyetlen válasz jut csak eszembe hírtelenjében: az, hogy az utóbbi évek tapasztalatai alapján Magyarországon a negatív kampány jövedelmezőbbnek bizonyult, mint a pozitív. Egyszerűbbnek tűnik valamit másoktól elvenni, mint önerőből megszerezni. Könnyebb valami ellen érveket találni, mint valami mellett.

A hazai közönség nem az önálló döntésekhez szokott, hanem a kiszavazó-showkhoz. És hogy kit érdemes kikezdeni, megtámadni, eláztatni, kiszavaztatni? Azt, aki a társadalom nagy részének támogatását élvezi, hiszen várhatóan így lehet a legnagyobb koncot leszakítani. A mellékelt ábra (mármint az óriásplakát) azt mutatja, hogy van, aki szerint ez megér egy kis befektetést. A teljes képhez ugyanis hozzátartozik, hogy az óriásplakát nem olcsó mulatság: költsége milliókban mérhető. Vajon mekkora összegben reménykedik az, akinek megéri ennyit rosszindulatú, cinikus és ízléstelen propagandára költeni?

 

Menjünk le kutyába?

Érdemes néhány szót szentelni annak is, hogy hol vannak ebben a játszmában maguk a hajléktalanok. Azok, akik sokszor maguk is osztoznak sorsukban a kivert kutyákkal, s közös pokrócba burkolózva, naphosszat a járdán üldögélve várják, hogy megható kettősük meglágyítsa a boldogabb járókelők szívét, s megnyissa pénztárcájukat. Vagy azok, akik emberi méltóságukat szorult helyzetükben is megtartani igyekezvén, lehetőségeikhez mérten tiszta, polgári ruhában, gondozott külsővel árulják az újságot a parkolóban vagy a metróállomáson. őket vajon ki kérdezte meg, hogy tudnak-e azonosulni az óriásplakátról letekintő, szánalmas karikatúrájukkal? Számolt-e a mások rovására kampányoló karitatív szervezet azzal, hogy kesernyés gúnyolódásával azoknak is árthat, akiknek a javát hivatott szolgálni? Hogy emberi méltóságukban sérti meg a fedél nélkül élőket azáltal, hogy értelmetlen összehasonlításával belerángatja őket az alamizsnáért folytatott versengésbe?

 

Emberség dolga...

Ha ennyire durva támadásra nem is volt eddig még példa, a kérdés felvetése azért nem újkeletű, hiszen nekem is nemegyszer feltették már: miért az állatokat védjük, miért nem az embereket? Válaszolhatnám erre azt is, hogy azért, mert az emberrel ellentétben az állat semmit nem tehet a saját sorsa érdekében, vagy azt, hogy azért, mert az elhagyott állatokról való gondoskodást semmilyen állami szerv nem tekinti feladatának. Mégis úgy érzem, hogy akkor járok legközelebb az igazsághoz, ha azt mondom: értelmetlen dolog a kettőt egymással szembeállítani.

A humánum ugyanis nem attól jelent emberséget, hogy az embernek szól, hanem hogy az emberből fakad. Ha a társadalom egésze emberséges, akkor bizonyos, hogy a négylábú rászorulók mellett a kétlábúaknak is jut segítség. És ha mégsem így van, az nem az állatbarátok hibája.

 

Az érem másik oldala

Az is igaz persze, hogy a rosszindulatú összehasonlítást olykor maguk az állatvédők is gerjesztik. Példaként nézzünk meg egy másik plakátot, ezúttal a metrón: az egyik oldalon fiú és lány, a másikon kutya és cica. A felirat: "Válaszd az igazit!" Mellette részletezve a szempontok, melyek a hirdetés szerint egyértelművé teszik, hogy melyikkel járok jobban. Fejcsóválva gondolkodom, próbálom értelmezni az üzenetet, de józan ésszel nem megy könnyen. Mire akarnak rábeszélni tulajdonképpen? Válasszam a lány helyett a macskát? Vagy a lánynak kellene a fiú helyett a kutyával élnie? Félretéve a tréfát: természetesen tudom, miről szól a felhívás, és azt is, hogy jó célokat szolgál.

Négylábú barátaink népszerűségét szeretné növelni, elhagyott állatok befogadására serkenteni, csak nagyon szerencsétlen módon. Mi, állatbarátok már eddig is éppen elégszer megkaptuk azt a szemrehányást, hogy az emberek rovására szeretjük az állatokat, holott ennél semmi nem áll távolabb a valóságtól.

 

Egy vérből valók vagyunk!

A metrón látott jószándékú, de suta propaganda csak olaj a tűzre: látszólag igazolja azt a vádat, hogy a kutya, a macska az ember, a társ helyét foglalja el az állatbarát életében, s fegyvert ad azoknak a kezébe, akik az állatvédőket embergyűlölőnek tartják. "Miért nem inkább gyereket nevel ahelyett, hogy kutyát tartana?" - Ugye, valamennyien szembesültünk már efféle kötekedő megjegyzésekkel?

Pedig a legtöbb társállat éppen a gyermekes családok és az utódaikat már kirepített idős emberek háztartásában él, s az állatot tartó fiatalok felkészültebben néznek a születendő gyermekük felnevelésével járó feladatok elébe, mint azok, akik még sohasem kóstoltak bele egy élőlény napi gondozásával járó felelősségbe.

Ugyanakkor ma már igazolt tény az is, hogy az erőszakos bűncselekmények elkövetői igen gyakran állatkínzással kezdik dicstelen pályafutásukat. Ideje volna már olyan kampányba fogni, amely nem szembeállítja az állatok és az emberek érdekeit, hanem arra világít rá, hogy egy vérből valók vagyunk mindannyian.

 




Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)