Kiképzés, kutyaiskola
Rejtett üzenetek
Több, mint csengőszó
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Mirtse Áron  |  2012. február 20.

Rejtett üzenetek

A kutya nem szavakkal beszél, de sokszor még csak nem is hangokkal, hanem mozdulatokkal, testtartással és így tovább. A kutya nem rendelkezik emberi értelemben vett "nyelvvel", nem képes a tagolt beszédre. Az, hogy egyes szavakra a szó jelentésének megfelelően reagál - vagyis leül, lefekszik, elhoz valamit stb. -, annak a jelenségnek az eredménye, amit társításos (asszociatív) tanulásnak hívunk.


 "Milyen okos ez a kutya, épp hogy meg nem szólal!" - ezt a mondatot alighanem valamennyien hallottuk már. Valójában a kutya, persze, meg is szólal a maga módján, csak érteni kell, amit mond. Hiszen a kutya nem szavakkal beszél, de sokszor még csak nem is hangokkal, hanem mozdulatokkal, testtartással és így tovább. Ahogy ő megtanul sok mindent a mi beszédünkből, úgy mi is megtanulhatunk valamennyit az ő nyelvéből, s végül már nem csak értünk, de egy pár "szót" beszélni is tudunk kutyául...
    Ha az addig közömbös ingert (jelen esetben a vezényszót) az állat összekapcsolja a pozitív vagy negatív megerősítéssel (vagyis a jutalommal vagy a büntetéssel), akkor az ingerre olyanképpen fog válaszolni, hogy a várható kellemes, illetve kellemetlen következményeket elnyerje, illetve elkerülje. Ezen az alapon a kutya természetesen bármilyen hangalakú szót összekapcsolhat bármilyen cselekvéssel, tehát bármely emberi nyelven "megtanulhat", sőt, egyébként teljesen közömbös szavak is "titkos" jelentéssel bírhatnak számára (jól ismert példa erre az immár klasszikus filmen szerepelt két dobermann, amelyek a forgatókönyv szerint a "rózsabimbó" szó hallatán lendültek gyilkos támadásba).

Több, mint csengőszó!
 
A dolog így elmondva roppant egyszerűnek látszik. Mindenki ismeri Pavlov híres kísérletét, melynek során a kutya társította agyában a csengő hangját az élelemmel, így egy idő után már a csengőszóra megindult a nyálelválasztása. Csakhogy van egy óriási különbség a nyálcsorgatás és egy feladat teljesítése között. Az előbbi a kutya akaratától függetlenül jön létre és csupán az eredeti kiváltó inger mellé sorakozott fel az állat tapasztalata alapján egy újabb. Nem kell csinálnia semmit, a nyála magától csorog. Olyan ez, mint amikor esős séta után beledörgöljük a bundájába a vizet: önkéntelenül is megrázza magát, s ha mindezt vezényszóval kísérjük, néhány alkalom után már meg tudjuk vele beszélni, hogy az ajtó előtt rázza le magáról a vizet, mielőtt belép a lakásba. Amikor viszont aktív, szándékos cselekvést, egy feladat teljesítését várjuk el az állattól, akkor ahhoz, hogy az inger és a vele járó megerősítés összekapcsolódhasson a megfelelő választ jelentő cselekvéssel, azt a cselekvést valahogyan elő kell idézni - mégpedig lehetőleg erőszak nélkül! Várhatnánk éppenséggel addig, amíg véletlenül magától megteszi, de erre általában nincs időnk - meg aztán: megteszi-e egyáltalán? Előnyben van ilyenkor az, aki jól ismeri a kutyák viselkedését, mert tudja, mivel veheti rá a négylábú tanulót a kívánt cselekvésre.
     Vannak olyan dolgok, amelyeket nem kell tanulni, mert velünk születnek. A mosoly a világon mindenütt mosoly, a sírás az sírás, és léteznek olyan mozdulatok vagy hangjelzések, amelyek az egymástól távol eső kultúrákban ugyanazt jelentik. A kutyáknak is vannak ilyen veleszületett, ösztönös kommunikációs csatornáik. Ha sikerül eltalálnunk ezeket, segítségükkel a saját nyelvén szólhatunk a négylábú baráthoz - és ez már több, mint egyszerű csengőszó!

Tanulni az együttműködést!
 
Amikor a kiskutya a családba kerül, úgy helyes, ha azonnal megkezdődik a nevelése is. Nemcsak az ember érdeke kívánja ezt: maga a kölyök is jobban jár vele, hiszen természetes családjától (vagyis az anyjától és testvéreitől) elszakítva hihetetlen mértékben szomjazza a kommunikációt. A kezdettől fogva élő tilalmak után (amelyekkel Dunát lehetne rekeszteni: ne rágd a papucsot, ne nyúlj a villanydróthoz, ne kapard az ajtót, ne ugrálj az asztalra stb.) az első igazi, aktív cselekvés, amit a kiskutya megtanulhat, az ülés lesz. A legegyszerűbb, ha a gazdi a két ujja közé fogja a jutalomfalatot, a kölyök feje fölé tartja, és kimondja a vezényszót: a kutya tekintete valósággal megbűvölten szegeződik az ínyencségre, s mivel fölfelé nézni számára kényelmesebb akkor, ha a hátgerince nem vízszintesen áll, hanem szöget zár be a talajjal, magától is le fog ülni. Vigyázni kell azonban, hogy miután megkapta a jutalmat, csak engedéllyel állhasson fel újra. A vadon élő farkas csak ritkán és rövid időre ül le, ezért ezt a testhelyzetet a kutya nem szívesen tartja meg sokáig. Eleinte csak néhány másodpercig várjuk el tőle az ülést, s fokozatosan nyújtsuk az időtartamot.
     A későbbiekben, amikor a kiskutya a pórázon való közlekedést gyakorolja, már könnyen megtanulja azt, hogy ilyenkor nem a gazdájával szemben kell leülni, hanem mellette. Az "ül!" az a vezényszó, amellyel a kutya talán leggyakrabban találkozik, hiszen le kell ülnie minden járdaszegélynél, a póráz le- és felcsatolásakor, a buszmegállóban várva és még számtalan helyzetben. Természetesen akkor is, ha soronkívüli jó falatot kap, s ez folyamatosan biztosítja az újabb és újabb megerősítést. Ez a vezényszó tehát ígéret, de természetesen túlmutat önmagán: elsajátítása közben a kiskutya nemcsak azt tanulja meg, hogy gazdája felszólítására csüccsenjen a hátsó felére, hanem azt is, hogy az emberrel való együttműködés gyümölcsöző lehet. Nagyon fontos tudni azt, hogy a jó kapcsolatban a kutya számára maga a dicséret is jutalom!

Egy érintés üzenete
 
Amikor az ülés már megbízhatóan megy, a fekvés következik. Ez az a vezényszó, amely a legnagyobb jelentőséggel bír a kutya későbbi élete és gazdájához fűződő viszonya szempontjából. Amikor a kölyökkutya megtanul vezényszóra lefeküdni, egyszersmind gazdája erőfölényét is elismeri. Különösen a kan kutyák tulajdonosainak lehet módja megfigyelni, hogy kedvencük vonakodva tesz eleget a "fekszik!" vezényszónak idegen kanok jelenlétében: ez azért van, mert fektében sokkal kiszolgáltatottabbnak érzi magát, mint állva. Amíg egy kutya kész a felszólításra lefeküdni, addig a gazdája bizonyos lehet abban, hogy tudja a rangsort, és nem lázad ellene.
     A fekvés tanításakor a kiskutyát első lépésként le kell ültetni, majd a vezényszó elhangzásakor a mellső lábait óvatosan kihúzni alóla, ugyanakkor a marját szelíden, de erőteljesen lenyomni a földre. És amikor megmarkoljuk és leszorítjuk a kölyök tarkóját, nélkül, hogy észrevennénk, működésbe lép egy ősi kommunikációs csatorna. Amikor ugyanis az erősebb kutya érzékeltetni akarja a gyengébbel az erőfölényét, először a másik marjára fekteti a pofáját, s ha ellenállásba ütközik, megkísérli a tarkóját megragadva a földre kényszeríteni az ellenfelet. A nyakszirt, a váll megérintése, megragadása olyan mozdulat, amelyet ösztönösen képes értelmezni minden kutya, s ez a mozdulat azt jelenti: én vagyok az erősebb!
     A későbbiek folyamán ahányszor csak elhangzik a "fekszik!", a kutyának mindig eszébe fog jutni az, hogy a kétlábú főnök képes volt őt a földre nyomni. Olyan élethelyzetekben, amikor semmilyen más vezényszónak nem engedelmeskedne, mert az út túloldalán látott vetélytárs, az orra előtt nekiiramodó macska vagy a tüzelő szuka ellenállhatatlanabbul csalogatja, mint az "ül!" vagy a "gyere ide!" által hordozott ígéret, a "fekszik!" hallatán hasra vágja magát vagy legalábbis megtorpan, mert ebben a szóban mindig ott vibrál egy árnyalatnyi fenyegetés: "Ha nem engedelmeskedsz, megragadom a tarkódat és a földre kényszerítlek!". Ezután a "gyere ide!" már nem parancsnak fog hangzani, hanem engedélynek...

A morgás hullámhosszán
 
A tilalmak megerősítése látszólag egyszerű, hiszen itt nem azt várjuk a kutyától, hogy csináljon valamit, hanem azt, hogy ne csináljon. Ha a kutya olyasmihez nyúl, amihez nem volna szabad, a legtöbb gazda a "fúj!" tiltószóval igyekszik lebeszélni erről. Természetesen a megfelelő testi kényszer alkalmazásával a kutya bizonyos idő elteltével megérti ennek a számára eredetileg értelmetlen szónak a jelentését és ennek megfelelően viselkedik. Meglepő sikerre számíthat azonban az, aki a "fúj!" helyett egy másik, a magyar nyelv által valósággal tálcán kínált szót választ. A mély hangon, hosszan pergetett "r"-rel kimondott "rrrrrossz!" vezényszó hallatán még a tanulatlan eb is felhagy mindennel, amibe belekezdett, ez ugyanis nem egyszerűen parancs - ez üzenet, kutyanyelven kimondott kommunikáció: morgás! Ez az a hang, amely figyelmezteti a tejfelesszájú ifjoncot vagy a rangban alacsonyabban álló falkatagot arra, hogy valakinek kifogása van az ellen, amit tesz - valakinek, akinek a kívánságait nem árt tiszteletben tartani. Mielőtt bárki is úgy gondolná, hogy ez valamiféle terror, le kell szögeznünk: a kutya számára ez a természetes. A falkában élő ragadozónak a létbiztonsága függ attól, hogy sikerrel képes-e együttműködni a társaival. Ebben az együttműködésben mindig van vezér és van alárendelt. Az ember és a kutya viszonyában a vezető szerep csakis az emberé lehet, hiszen ezt a világot, amelyben élünk, mi rendeztük be, a mi szabályaink szerint működik. Az a kutya, amelyik nem fogadja el gazdája elsőbbségét, ettől még nem lesz falkavezér, csupán irányíthatatlan, megbízhatatlan állat, amelynek sokkal szűkebb korlátok között kell leélnie az életét, mint együttműködésre hajlamos társainak - s mindez sokszor csak azon múlik, hogy megpróbálunk-e a saját nyelvén szólni hozzá.



nyitókép: archiv

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)