Társunk a kutya
Nem árulunk zsákbakutyát
A négylábú hősök a filmvásznon laknak
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Mirtse Áron  |  2010. szeptember 26.

Nem árulunk zsákbakutyát

A sok bájos családi filmben pedig fő- vagy mellékszereplőként természetesen reflektorfénybe kerültek a kutyák is, újabb vágyak magvát ültetve el a gyerekszívekben...


Az angol állatvédők régóta ismert intése: "A kutya egy életre szól, nem csak karácsonyra" (A dog is for life, not just for Christmas). Se szeri, se száma azoknak a meggondolatlanul megvásárolt kölyökkutyáknak (és persze egyéb állatoknak is, hiszen cicák, teknősök és még számtalan egyéb teremtmény is előfordul a fa alatt), amelyek az újdonság örömének elmúltával hosszabb-rövidebb idő múltán jobb esetben ismét gazdát cserélnek, rosszabb esetben hontalanná válnak. Az új év első napjaiban, heteiben éppen elég lehangoló látványt nyújtanak az ünnep eldobható kellékeiként szemétre vetett, egykor sudár, zöld és illatos, most azonban kopasz csontváz-ágaikon már csak néhány üres szaloncukor-papírt lengető fenyőfák, de még szomorúbb, ha a megkopott karácsonyfa alatt ismét ott kuporog, továbbra is tétován, de szemében immár megtört fénnyel a nemrég még körülrajongott állatkölyök.

 

Meglátni és megszeretni

A hiba persze nem a Kkrácsonyban van. A hiba az átgondolatlan, elhamarkodott döntésben van, s ez a döntés sokszor egy igen jól körülírható pillanatban gyökerezik. Abban a pillanatban, amikor megpillantjuk azt az elragadóan bűbájos vagy éppen tiszteletreméltóan elegáns élőlényt, játékosan rohangálva vagy nyugodtan sétálva a parkban, előkelő testtartásban feszítve a kutyakiállításon, vagy akár egy képeskönyv oldalain, illetve, ami talán ma már a leggyakoribb eset, a képernyőn. Minden egyes nagysikerű kutyás film bemutatója után mérhetően megnő a kereslet a produkcióban látott kutyafajta iránt. Lassie után skótjuhász-hullám, Beethoven nyomában bernáthegyi-láz indult be, a 101 kiskutyát pedig dalmata-dömping követte, immár több ízben is. Hooch, az "ellenállhatatlan" bordeaux-i dog szereplése után tömegek vágytak nagy, nyálas, illetlen kutyára, Rex felügyelő németjuhász-őrületet gerjesztett, a Vadon szava-jellegű "alaszkás" filmek pedig a szánhúzó kutyák futótűzként való elterjedését vonták maguk után.

 

Rambo a lelencházban

A megnövekedett népszerűség azonban nemcsak a nyilvántartásba vett kölyökkutyák számában vagy az adott fajta képét ábrázoló kulcstartók, trikók és egyéb ajándéktárgyak kelendőségében mérhető. Az állatotthonok szomorú tapasztalata, hogy minden egyes ilyen kutyás kasszasiker után körülbelül egy évvel újra megindul a tolongás - csakhogy ezúttal nem a mozipénztáraknál, hanem az állatmentő állomásokon. Körülbelül ennyi időbe telik tehát, amíg a filmélményen fellelkesült állatbarát beszerzi először a vágyva vágyott kiskutyát, majd az első csalódásokat, végül pedig megérik benne az elhatározás, melynek nyomán a kegyvesztetté vált kedvenc, olykor könnyektől kísérve bár, de mégiscsak a menhelyre kerül. Hogy mi a bűne? Miért okozott csalódást, miért nem váltotta be lelkes gazdájának hozzá fűzött reményeit? A válasz egyszerű: a felületes élményeire támaszkodó tévé- vagy mozinéző filmsztárt várt - és csak egy kutyát kapott.

 

Minden kutya rózsaszín?

A filmvászon négylábú sztárjai kivétel nélkül óriási egyéniségek, remek koponyák. Szinte emberi intelligenciával rendelkeznek, minden helyzetben feltalálják magukat. Még csínytevéseikkel, ügyetlenkedéseikkel is akaratlanul jó irányba fordítják a dolgokat, és ha vannak egyáltalán rossz tulajdonságaik, még azok is igazán jól állnak nekik.

Hiszen ki állja meg nevetés nélkül, amikor a kedves, bumfordi kutyus az ünnepi asztalról úgy rántja le a tortát, hogy csörömpölve követi abroszostul az egész teríték, és az is roppant szórakoztató, amikor a pedáns családapa még a homlokáról is fintorogva törölgeti a ráfröccsent nyálat. Mindezt bőségesen ellensúlyozza, hogy ezek a kutyák közben gyerekeket szórakoztatnak, gyengéket védelmeznek, életet mentenek, bűnözőket üldöznek, akár saját testi épségüket is kockáztatják. Éppen olyan tökéletesek, mint a kétlábú hősök - csupa szőrös James Bond, nagyfülű Batman vagy farkcsóváló Piedone.

 

"Superdog" nem repül

Csakhogy ne szépítsük a dolgokat: mindennek annyi köze van a valósághoz, mint a rendkívüli képességekkel rendelkező akcióhősöknek az őket megformáló emberekhez. Ha valaki abban a reményben menne feleségül Superman alakítójához, hogy többé nem kell repülőjegyet váltania, ha a tengerentúlra készül, keserű csalódás érné: a szóban forgó színész a valóságban éppen úgy nem tud repülni, mint ahogy a kutyaszerepeket megformáló állatok sem képesek azokra a rendkívüli hőstettekre, amelyeket a képernyőn véghezvisznek.

Egyéniségük persze valóban szórakoztató, szépségben, ügyességben sincs hiány, és nemegyszer elismeréssel adózhatunk csalafinta intelligenciájuknak - de nem természetfeletti lények ők, hanem éppolyan hús-vér kutyák, mint amilyen valóságos ember a hétköznapi életben Sean Connery vagy Sylvester Stallone. Sokszor nem is egy állattal forgatják le az összes jelenetet, hanem több, egymáshoz megtévesztésig hasonló (vagy hasonlóra maszkírozott) kutya alakítja a főhőst, melyek mindegyikét bizonyos speciális részfeladatok teljesítésére képezik ki.

 

A látszat olykor nem csal

Még ha a hajlandóság vagy a képesség némelyikükben megvolna is rá, igen kevés kutyának adatik meg az életben (s ez talán nem is baj), hogy valóban életet menthessen, vagy igazi tolvajt foghasson. Ami viszont a filmekből teljes mértékben hiteles, az éppen az, amit a tévé előtt ülve és a hasunkat fogva elintézünk egy könnyed legyintéssel: a lerántott abrosz, a szétkapart virágágyás, az összetapicskolt ágynemű, a sárga tócsa a sarokban, a ragadós nyál a cipőnkben, az éjszakai hangzavar, sőt olykor a megharapott postás. Csakhogy ezt éppen annyira kívánjuk átélni a valóságban, mint a képernyő előtt végigizgult bankrablást, tűzpárbajt vagy természeti katasztrófát.

Márpedig ez az, amit garantáltan megvásárolhatunk a kölyökkutyával, és hogy mennyit tudunk belőle elkerülni, az elsősorban rajtunk múlik. A kiskutyában ugyanis ezekre a dolgokra éppúgy megvan a hajlam, mint az életmentésre és az önfeláldozásra - és az élet ezen a területen igazán tele van lehetőségekkel...

 

Mi jelenthet megoldást?

Azért, hogy ártatlan, jobb sorsra érdemes állatok tömegei kerülnek utcára vagy menhelyre, igen nagy felelősség terheli a szórakoztató médiát. A játékfilmek a valóságosnál pozitívabb képet festenek a bennük szereplő állatokról, sokakat ösztönözve meggondolatlan vásárlásra. Mindig könnyebb a bajt megelőzni, mint orvosolni: sokat javítana a helyzeten a hiteles tájékoztatás.

Az állatos filmek előtt és után el kellene hogy hangozzék a televízióban, illetve a moziban egy közérdekű felhívás, mely tájékoztatna arról, hogy a filmben szereplő állatok hivatásos állatidomárok hosszú és kitartó munkájának eredményeképpen sajátították el azokat a mozdulatokat, cselekvéseket, amelyeket a filmben bemutatnak, s nincsenek tisztában az eljátszott szerep értelmével, hiszen a bemutatott cselekvések a filmbeli jelentésüket a vágás során nyerik el. Aki tehát dalmata-, bernáthegyi- vagy skótjuhász-kölyköt vásárol, nem kis Lassie-hez, Beethovenhez vagy Pongóhoz jut, hanem egy szeleburdi, szőrmók "kisgyerekhez", akiért felelősséggel tartozik, s akiből sok törődéssel és áldozatvállalással faraghat igazi, hűséges négylábú családtagot - de akcióhőst soha.


Mirtse Áron



nyitókép: archív

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)