Társunk a kutya
Négylábú hajléktalanok
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Hegedűs Eszter  |  2000. február 21.

Amikor elhatároztam, riportot készítek az aluljárókban lépten-nyomon látható kutyás hajléktalanokról, nem gondoltam, hogy ilyen nehéz dolgom lesz.


   Egy péntek délelőtt fotóriporter kolléganőmmel felkerekedtünk. Nem hittünk a szemünknek: egyetlen "célszemély" nem sok, annyit sem találtunk hat metróaluljáróban. Egy virágot áruló asszonytól megtudtuk, hogy mostanában a rendőrök elzavarják őket. Sebaj, hétfőn újra próbálkozunk biztosan több szerencsével járunk!

Hétfő, délután három óra, Keleti pályaudvar óriási aluljárója. kutyás hajléktalan sehol. A kerengőben rendőrautó áll. - Valóban elzavarják a hajléktalanokat az aluljárókból? - tudakolom a fiatal rendőrtől, elmondva jövetelünk célját. - Mi aztán nem! - hárítja a vádat a jóképű fiatalember. - De próbálják meg a Ferenc körútnál, ott mindig vannak...


"Akit" kalákában nevelnek

Déli pályaudvar. Semmi. Vasutassztrájk, a nagy hodály kong az ürességtől. Nem volt jó ötlet - könyveljük el, visszaszállva a metróra. Batthyány tér. Csöves van, kutya nincs. Vissza a föld alá, a Deák térnél biztosan találunk. A mozgólépcső tetején kolléganőm felvisít örömében: az újságos állványhoz pórázolva szépséges kutyaállat ül, szájkosárral, domború mellkasán színes csíkos trikó feszül. - Kizárt, hogy hajléktalané, ahhoz túl jól táplált, túl gondozott  tamáskodom, de azért megszólítom a kijáratnál szórólapot osztogató, konszolidált külsejű, szimpatikus fiatalembert:      

     - Nem tudja, kié ez a dobermann?
     - Az enyém! - hangzik a meglepő válasz. 
     - De persze maga nem hajléktalan...
     - Pedig az vagyok, '97 nyara óta - sikerül újra meglepnie.
     A 25 éves Ferenc csak egyik gazdája Sziszinek, a fajtatiszta dobermannak. Közösen "neveljük" - mondja. - Egy ismerős szólt, hogy elhozta a (nem hajléktalan) gazdájától, mert az ütötte-verte, éheztette. De nem tud vele mit kezdeni. Egy hónapja került hozzánk..., hát... mint egy hajléktalan kutya: csont és bőr volt, tiszta idegbeteg, szólni sem lehetett hozzá, bizalmatlan volt mindenkivel. Most már meg lehet nézni a kutyát: nyugodt, és mint afféle kölyök, mindenkihez odamenne haverkodni. Egyébként mi nem kéregetünk a kutyával, mi dolgozunk.
     Ferenc munkaadója nem szereti, ha magával hozza Sziszit, mert - szerinte - akkor az emberek nem veszik el szívesen a szórólapot. Nincs igaza. Láttuk... A türelmesen, jólnevelten üldögélő Sziszi egyáltalán nem riasztó. Sőt...
     - Nagy áldozat maguknak a kutyatartás?
     - Szerencsések vagyunk, mert egy gyorsétteremből hordjuk neki az ételt és nem válogat.
     - Miért van itt a kutya, hiszen maga dolgozik?
     - Mert annyira játékos, hogy mindent szétszed, nem lehet otthon hagyni.
     - Hol az az otthon?
     - Csepelen, a hajléktalan szállón.
     - Mit szólnak ott a kutyához?
     - Hát, nem nagyon örülnek. De az udvaron kedvére futkoshat.
     - Mit jelent maguknak Sziszi?
     - Mindent.
     Mintegy varázsütésre megjelenik a másik gazda is. S. József Álmos (nem hajléktalan). Álmos egy őrző-védő cégnél dolgozik, "amúgy" tíz éve kutyakiképző. - Egy éven belül megözvegyültem és a gyerekeimet is elvesztettem, sorban - avat be az életébe. - Volt egy törzsőrmester rendfokozatú dobermannom, Queen. A gyerekem, a partnerem, a hűséges társam volt, éppen csak beszélni nem tudott. Hatévesen hősi halált halt. Szolgálat közben rám támadtak és hogy megvédjen, ráugrott a támadóra és beleszaladt a nekem szánt késbe... Az életét adta értem. Sokáig nem voltam képes másik kutyát magam mellé venni. De ha kóbor ebet láttam, elvittem a REX-hez... Egyszer felajánlottak ott egy Queenhez hasonló dobermann kislányt, de nemet mondtam. Majd ha egy olyan magányos, elesett kutyust találok - mint én... Hát, Sziszi ilyen. Most tréningezzük Ferenccel. Ő "a csibész". Ragaszkodik hozzá is, hozzám is. Sokat tudok a kutyáról, de még mindig tanulok, mert minden kutya külön egyéniség és minden nap hozhat valami újat. Szeretném üzenni minden kutyatulajdonosnak: csak olyan ember vegyen maga mellé kutyát, vagy más állatot, aki valóban felelősséget vállal azért az élőlényért, akit megszeretett. Hogy a Kis herceg rókáját idézzem: "Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél..."

"A kutyás Józsi"

Sziszi meghozta a szerencsénket. A Ferenc körúti aluljáró egyik oldalágában meghatározhatatlan korú, "klasszikusan" hajléktalan külsejű, meglehetősen illuminált állapotú férfi lábánál két kutya is szundikál az ócska szőnyegdarabon. A tacskót formázó, minden külcsínt nélkülöző, dundi kis keverék bal szeme hiányzik.
     - Mi történt vele? - adódik rögtön az első kérdés.
     Meglepetésünkre az ember elsírja magát:
     - Hatezer forintot fizettem az állatorvosnál, amiért megoperálták a szemét szegénynek. Itt, az aluljáróban két zsivány kirúgta a szemét Hörcsinek - törölgeti az orrát a letekert wc-papírba E. József, akit csak "a kutyás Józsiként" emlegetnek, bár ugyanúgy hívják - közli velünk -, mint a Balaton híres festőjét. 
     - Nem sajnált ennyi pénzt?
     Újra sírva fakad. - Ezért a kutyáért?! - háborodik fel, mintha legalábbis egy többszörös fajtagyőztes ebről lenne szó.
     - Ennyire szereti? Mit jelent a kutya magának?
     - Sokat! Rengeteget! Társat, barátot.
     Megtudjuk, hogy Hörcsög szeptemberben múlt három éves, a "kicsit" - a nálánál legalább kétszer nagyobb - Ladyt is ő nevelte fel. 
     - Őt - mutat Józsi a zsemleszínű, ugyancsak nem túl sikeres keverékre - úgy kaptam, hogy adtak 500 forintot, hogy fogadjam be. Hörcsit meg az erdőben találtam, ahol másfél évig aludtam.
     - Jobban adnak az emberek, ha a kutyák itt vannak? Vagy nem tudja őket hova tenni?
     - Régóta hajléktalan vagyok, vagy tíz éve, amíg a furgonban aludtam, ott voltak velem. A kutyákkal foglalkozni kell. Börtönben voltam - újabb wc-papír, mert az önsajnálattól újra elerednek a könnyei. - Mindegy, hüppögi legyintve, de azért mondja tovább: a nejem beadta a válókeresetet, a lakás meg a mai napig bíróságilag le van zárva, mert megfellebbeztem.
     - A maga szemével mi történt? - utalok a szeme körüli véraláfutásokra és ragtapaszra.
     - Két hete volt egy afférom - lehel rám újabb két decit tisztán -, le akartak venni. 
     - Már ne haragudjon, megold az ital valamit?
     - Ráhibázott! Igen. Föloldja a feszültségemet!
      

Az utolsó állomás: a Nagyvárad tér. A huzatos aluljáró közepén ágrólszakadt külsejű, ápolatlan asszony álldogál, lábánál energiaital-flakonos rekesz. És egy tündéri, apró fekete pamacs. Néhány hónapos lehet. Fajtatisztának tűnik. Vagy ki tudja? K. Margit Debrecenből jött.
     - És mit csinál itt Budapesten?
     - Hát, itt vagyok, már két hete. Ismerősök befogadtak, másképp én hajléktalan vagyok, drága! Debrecenbe' is hajléktalan vagyok.
     - A kutyus a magáé?
     - Úgy kaptam valakitől, hogy adjam el, mert nekik nem kell.
     - Mennyiért adja?
     - Ötszázért. Már tegnap is árultam, de nem tudtam eladni. 
     - És hol tartja?
     - Hát ott, ahol lakom, ahol befogadtak. Eladjuk, mer' a másik bántja, tetszik tudni. Meg pici gyerek van.
     Margit szemmel láthatólag nem alkoholizál. Élvezettel szívja a tőlem kért cigarettát. A fotózásnál szégyenlős-fogatlan mosollyal közli, őt nem érdemes fényképezni, ő már 54 éves. De azért - hiúság, asszony a neved! - hátratolja a kapucniját...
     - És ha nem tudja eladni a kis jószágot, mit csinál?
     - Hát, majd hazamegyek valahogy. Mer' az árán mennék haza.
     Hideg van. A csöppség nyüszögve táncolja körbe az asszonyt, egy pillanatra sem véve le gombszemét átmeneti gazdájáról. Fázik - közöljük Margitkával, aki készségesen a kabátja mellébe dugja, s a kutyagyerek egy perc múlva édesdeden alszik.
     Találj jó gazdira, csöppség!




Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)