Tenyésztésről általában
Kölyöknevelés XII.
Penny
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Reiter László  |  2010. szeptember 20.

A sorozat első részében kifejtettem, milyen szempontok vezéreltek Penny kiválasztásakor. Tekintettel arra, hogy tenyészetem genetikai bázisát bővíteni akartam, az egyed minőségén kívül döntő jelentőséggel bírt a vérvonal, amelyből származik.


Még véletlenül sem akartam a ma divatos, úgynevezett "light"-os vonalakból származó kölyköt, hiszen mindig is meggyőződéssel vallottam, hogy a német juhászkutya használati fajta. Ettől az irányzattól azonban sajnos a tenyésztők többsége igencsak eltávolodni látszik. Így hát nem kis időre volt szükségem ahhoz, amíg rátaláltam a szempontjaimnak leginkább megfelelő alomra.

Penny amellett, hogy a teljesítményorientáltan tenyésztett vonalakra olyannyira jellemző, kiváló idegrendszerrel rendelkezik, még ráadásul igen korrekt felépítésű kutyává is cseperedett. No nem azt értem korrekt felépítés alatt, amilyent a mindig aktuális divat diktál, hanem a standardhű felépítést. Választásomat tehát semmilyen szempontból nem bántam meg. Pennynek maximálisan sajátjai mindazok a tulajdonságok, amiket a standard szerint el lehet várni a német juhászkutyától. Ez nem is csoda, hiszen szerte a nagyvilágban keresik a használatikutya-tenyésztők azokat a vérvonalakat, amelyek az ő genetikai hátterét is adják. Intenzíven kiütközik rajta az a terelőhajlam, amelynek köszönhetően annak idején a német juhászkutyát a használati fajták uralkodójává "koronázták". Ezt egy véletlennek köszönhetően volt alkalmam fölmérni, amikor Mezőkövesd határában kisebb birkanyáj közelébe kerültünk, s ő mivel szabadon volt, élvezettel elkezdte a bégető gyapjas jószágokat terelni, holott azelőtt ilyeneket sohasem látott... Hol van ma már ez a hajlam napjaink kiállítási sztárjaiból, az úgynevezett "hochZucht" állományból?

Korábban azt is említettem, hogy az első csibészelés alkalmával olyan meggyőző őrző-védő munkát produkált, amilyet nem lát az ember mindennap. Nos, azóta eltelt mintegy fél esztendő, s a dolgok úgy alakultak, hogy nem volt lehetőségünk az őrző-védő munkát gyakorolni, egészen mostanáig. Akárcsak a nyomkövetésben, ebben is hosszú szünetet kényszerültünk tartani. Újra kissé több szabadidő áll rendelkezésemre, tehát nekiláttunk folytatni az abbamaradt dolgokat.

Öröm volt nézni Penny reakcióját, amint újra megpillantotta a rég nem látott segédet. Izmai pattanásig feszültek, minden porcikájával ugrásra készen, a pórázt megfeszítve meredt az egyelőre védőfelszerelés nélkül csak távolról, pálcával fenyegető gyanús alakra. Néhány ingerlő mozdulat után a segéd fölvette a csibészkart, s a zsákmányolási vágytól futött kutyámat fogáshoz engedtük. A kart telepofával ragadta meg, s keményen, energikusan húzta az ellenkező irányba. Így csak azok a kutyák tudnak viselkedni őrző-védő munka közben, amelyek a génjeikben hordozzák az ehhez szükséges ösztönöket és a magabiztosságot.

Véleményem szerint csakis a genetikailag rátermett kutyákat szabadna erre a feladatra kiképezni, hiszen amint tudjuk, látszatra a "másik állományrész" egyedei is kiképezhetők rá, de azok éles helyzetben nem fognak helytállni. A fajta érdeke megkívánja, hogy ne próbálkozzunk kutyáinkat olyan feladatokra kiképezni, amelyekre genetikailag nem predesztináltak, hiszen az ilyen kutyákból bár lehet sok-sok munkával közepes vagy annál is jobb sportkutyát nevelni, sőt, kivételes esetekben még akár a csúcsra is fel lehet juttatni, amint a megszokott körülmények változnak, borul az egész koreográfia. A tenyésztésben pedig - akárhogyan közelítünk is a dologhoz - mégiscsak kizárólag az számít ami öröklődik. Persze érthető, hogy a gazdájának mindig a saját kutyája a legkedvesebb, és a kevésbé jó képességűekkel is el-eljárnak a kutyaiskolába. El is kell, hiszen a kultúrált kutyatartáshoz hozzátartozik ez ma már. Azonban ez az a pont, ahol kulcsfontosságú a teljesítménybírók, de elsősorban a körungmesterek tevékenysége. Fel kell ismerniük és elkülöníteniük a szerzett tulajdonságokat az öröklöttektől. Persze könnyű ezt mondani, kivitelezni már nem annyira, ezért is képez ez a dolog állandó vitatémát. Ám mégis, nincs és nem is lehet más eszközünk a maradék, még pszichikailag is egészséges állományrész megóvására, mint jól képzett körungmesterek, továbbá a tenyésztői szemlélet megfelelő kialakítása. Csak így összefogva lehet igazán eredményes tenyésztést folytatni.

Már megint sikerült jól elkanyarodnom a sorozat témájától, Pennytől.

Nos, ott tartottunk, hogy Penny viselkedése és külleme alapján is méltónak tűnik ahhoz a vérvonalhoz, amelyet képvisel.

Az őrző-védő munkában annyira ösztönös és magabiztos, hogy rajta keresztül nem is igazán lehet bemutatni azokat a kiképzői fogásokat, amelyek alkalmassá tesznek egy kevésbé ösztönösen viselkedő kutyát erre a munkára. Pennynél nem kellett trükköket alkalmazni, rögtön tudta, mi a feladata. Igen sajnálatos, hogy az ilyen természetű kutyák a populáció kisebbik részét teszik ki. Ha ez a sorozat csak legalább egy-két eltévelyedett tenyésztőt visszahoz a helyes útra, már nem volt hiába.

Az eresztéssel azonban már adódott némi gond. Arany igazság ugyanis, hogy amelyik kutya nagyon szeret fogni, az egyáltalán nem szeret ereszteni. Még trükkök árán sem. Ezért nem is tanácsos a lágyabb természetű kutyáknál használatos trükkök bevetése. Úgysem fog bejönni. Nem marad más hátra mint a kényszerítés. A gyakorlatok elején még célszerű hagyni kibontakozni a kezdő kutyákat, bár ha érzékkel csináljuk már ekkor is megkövetelhetjük az eresztést. De csak ha tényleg nagyon meggyőző és magabiztos a kutya, ellenkező esetben akár fordítva is elsülhet a dolog.

Hogyan fogjunk hozzá? Nos, amikor kutyánk stabilan, erősen, magabiztosan fogja a csibészkart, először is szükséges a megerősítés. Még a legjobb kutyáknál is. Adjuk oda neki a megfelelő pillanatban a csibészkart, amelyet zsákmányként boldogan elcipel, "halálra ráz". Ezzel kielégül zsákmányolási ösztöne. Ezután vegyük el tőle. Ekkor a következő reakcióra számíthatunk. Kutyánk újra beleakaszkodik a csibészkarba, erőteljesen húzza, hogy megakadályozza az elvételét. Esetleg morog is hozzá. Mi azonban nem hagyjuk magunkat zavartatni. Rálépünk a csibészkarra, s a kutyánkra tett szöges nyakörvvel az "ereszd!" vezényszó kíséretében egyszerűen lerántjuk róla, majd alapos dicséret után újra visszaadjuk. Az első néhány alkalommal így tudatosítjuk benne elvárásunkat. A segéden való eresztést csak ezután gyakoroljuk.

Persze vannak más módszerek is, én így tanítottam eresztésre kutyáimat. Eddig bevált. Miért pont Pennynél ne válna be? Természetesen vannak olyan lágyabb természetű egyedek, amelyeknél ez a módszer veszélyes lehet, ha nem vagyunk elég óvatosak. Igaz, nincs olyan kutya, amelyet ne lehetne elrontani, ezért a kényszerítő eszközök használata mindig szakmai felügyelet mellett történjen.

Nos, Pennyvel már szinte minden feladatba belekóstoltunk, amit majd a vizsgán elvárnak tőle, azonban az még messze van. Addig még csiszolgatni, finomítgatni kell részleteiben a gyakorlatok kivitelezését. Kutyám óriási lelkesedést, hatalmas munkakedvet mutat. Öröm vele dolgozni, legalábbis zavaró körülményektől mentes helyen. Mert amikor valami elvonja a figyelmét, borzasztó makacs, akaratos tud lenni. A jövőben éppen ezért kell minél gyakrabban kutyák között folytatni a megkezdett munkát.




Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)