Tenyésztésről általában
Kölyöknevelés XI.
Penny
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Reiter László  |  2010. szeptember 20.

Egyéb elfoglaltságaim miatt Penny nyomkövetésre való képzése alighogy elkezdődött, hosszabb időre, kb. egy hónapra abbamaradt.


Ezért bár már rögtön az első két alkalommal a kezdeti 10 lépéses nyom kidolgozását remekül teljesítette, még a harmadik alkalommal sem léptünk tovább, hiszen túl hosszúnak találtam a szünetet, s azt hittem, a kutyám már semmire nem emlékszik az akkori gyakorlatokból, ezért úgy indulunk újra, mintha most kezdenénk. Rendkívül kellemes meglepetésként ért, hogy szeleburdi kutyám azonnal pontosan megértette, mit is várok el tőle, s habozás nélkül végigment az ínyencfalatokkal vonzóvá tett nyomon, így a következő alkalommal már lényeges nehezítéseket hajtottam végre.

 

Bár másokat mindig igyekszem fokozatosságra figyelmeztetni, lelkesedésemben ezúttal én feledkeztem meg erről a legelemibb szabályról, s a 10 lépés után másnap egy 30 lépéses nyom fektetése következett. Szerencsémre kutyám olyan óriási keresőhajlammal rendelkezik, hogy a dolog nem szegte kedvét, jó szórakozásnak tekintette az egészet. Sugárzott róla, hogy a nyomkövetési gyakorlatok közben éppúgy elemében érzi magát, mint az őrző-védő munkában. Már most előre látható, hogy ebben a két fázisban az átlagosnál lényegesen nagyobb lépésekkel haladhatunk előre.

Az első 30 lépéses nyomot egyenes vonalban fektettem, s egyelőre még minden lábnyomba helyeztem minimális mennyiségű jutalomfalatot, ami ezúttal kutyatáp volt (1-1 szem táp lábnyomonként). A szimatkatlanban és a nyom végén kicsivel nagyobb mennyiséget helyeztem el, kb. 10-10 szemet. A kutya indítása, a nyom kidolgozása egyebekben a februári számban leírtak szerint történt. Másnap szünetet tartottunk, s a következő napon újabb nehezítés. A nyomot még mindig egyenes vonalban fektettem, azonban a jutalomfalatok elhelyezésén, sűrűségén változtattam. Az első öt lábnyom mindegyikébe tettem egyet-egyet, majd a következő néhány lépésen csak minden másodikba, s a nyom utolsó szakaszán rendszertelenül váltakozva, hol egy, hol kettő, hol pedig három lépésenként helyeztem el a falatkákat. Hogy miért?

A kutya rendkívül intelligens állat lévén nagyon hamar fölméri, ha azonos távolságonként helyezzük el a csemegét, s mivel ekkor még tulajdonképpen nem igazán nyomot követ, hanem a gyomra után megy, előbb-utóbb rutinból fog cselekedni, s kihagyja azokat a lépéseket, amelyekben nem feltételez táplálékot. Ha például hosszú távon három lépésenként helyezzük el a kolbászkarikákat vagy a kutyatápot, előbb-utóbb a közbeeső lábnyomokat ki fogja hagyni, s miután az egyikből megette csemegéjét, előreszalad két lépést, figyelmen kívül hagyván minden olyan lábnyomot, amelyikben nincs csemege. Hiszen a táplálék szagát jóval intenzívebben megérzi messzebbről is, főleg, ha némi rutinra is szert tett a keresésben.

Ez azonban igen egyszerűen kiküszöbölhető jelenség, hiszen mindössze annyit kell tennünk, hogy miután kedvencünkben már tudatosult, hogy mi az, amit ilyenkor elvárunk tőle, változtatjuk a jutalomfalatok sűrűségét, mégpedig olyan módon, hogy abban semmiféle rendszerre ne tudjon következtetni. Így biztosak lehetünk abban, hogy minden egyes lábnyomba bele fog szimatolni.

Ez a táplálékkereséses módszer nagyon megkönnyíti a nyomkövetésre való kiképzést. Emlékszem, régebben mennyit kellett trükközni egyéb fortélyok alkalmazásával, mire valamilyen eredményre jutottunk, mégsem sikerült olyan pontos és látványos teljesítményt elérni, mint ezzel a taktikával. Ezt most terjedelmi okok miatt nem akarom részletezni, nincs is sok értelme, hiszen a jutalomfalat-módszer divatba jöttével szinte már teljesen feledésbe is merültek a régebbi kiképzési szisztémák.

Nos, a kezdeti sikerek annyira fokozták lelkesedésünket, hogy kutyám már szemmel láthatóan várta a nyomkövetési gyakorlatokat, én pedig azt, hogy még nehezíthessek rajta. A következő alkalommal kissé növeltem a távolságot, és egy derékszögű töréssel kombináltam a nyomot. A törésnél jobban megerősítettem a nyomot, a cipőm sarkát megforgattam a puha talajon, kissé kimélyítettem, feltűnővé tettem, s ott 4-5 szem kutyatápot helyeztem el. Penny a szokásos módon fölvette a nyomot, majd amikor a töréshez ért, s megette az ott található csemegét, érdekes módon meg sem próbált egyenesen továbbhaladni, mintha csak sejtette volna, hogy itt most valami csalafintaság van a dologban.

Fölemelte az orrát, néhányat beleszippantott a levegőbe, aztán újra földre szegezett orral elindult a helyes irányba. Persze az is nagymértékben segítette a helyes irány tartásában, hogy a töréshez közeledve, majd attól távolodva apróbbakat lépkedtem, a lépéshossz mintegy fele volt a megszokottnak, s ezúttal a törést megelőző és azt követő három-négy lábnyom mindegyikébe tettem falatkákat. Ezúttal még nem helyeztem tárgyat a töréspontra. Két nappal később azonban a következő gyakorlatnál az is megtörtént.

A nyom fektetésekor a törésponthoz érve, letettem ott egy kis lemezt, alá helyeztem néhány jutalomfalatot. Azért nem kesztyűt, pénztárcát vagy egyéb szokásos dolgot használtam, mert ismerve kutyám hatalmas apporthajlamát, biztos voltam benne, hogy odaérve felkapta volna, s feledve a nyomot, fergeteges játékba kezdett volna vele. Egy fa vagy fém lemezdarab nem váltja ki ugyanezt a reakciót. Persze a tárgyakat később váltogatni célszerű, hozzászoktatva kedvencünket ahhoz is, hogy játékra csábító tárgyakkal szemben is közömbösen viselkedjen ilyenkor, illetve a szokásos módon jelezze azokat. Egyébként a nyomkövetésre való kiképzés kezdetétől fogva célszerű fokozatosan egyre hosszabb ideig hulni hagyni a nyomot, kb. félóráig, esetleg egy óráig, hiszen az alapfokú vizsgán is ennyi lesz majd a kihagyás.

Nos, miután elkezdtük a legújabb nyom kidolgozását, s Penny közeledett a tárgyhoz, amelyet úgy helyeztem el, hogy feltűnő legyen s én is jól lássam (legalábbis kezdetben így kell), nagyon figyeltem, hogy időben a megfelelő módon közbe tudjak avatkozni. Amikor négy-öt lépésnyire megközelítette, óvatosan egyre rövidebbre, majd egészen rövidre fogtam a pórázt, s abban a pillanatban, ahogy odaért, mielőtt még lehetősége lett volna rá, hogy orrával odébb bökje, s elkezdje falatozni az alá helyezett csemegét, határozottan kiadtam a "feküdj!" vezényszót, amit bár már értett, ehhez a szituációhoz hirtelen nem tudott hozzákapcsolni, s némi meglepetéssel a szemében, szinte kérdezte, hogy mi a fenét akarok, miért nem eheti már a csemegéjét, amikor ő még ezen az eldugott helyen is megtalálta.

Ám ekkorra már egészen közel csúsztattam a kezemet a pórázon, egészen a nyakörvéig, s a "feküdj!" vezényszó ismétlését követően nyakörvénél fogva megtartottam, és segítettem neki a kívánt pozíció felvételében. A fekvőhelyzet felvétele után 2-3 másodpercnyi kivárás, majd dicséret következett, s a jutalomfalatokhoz engedtem. Ezután szinte nem is kellett biztatni a nyom újrafelvételére, természetesnek vette, s lelkesen követte tovább.

Ha a nyomkövető gyakorlatokat helyesen építjük föl, azokat bármelyik megfelelően szocializált kutyakönnyedén és jól végrehajtja már a kezdetektől. Ezzel a jutalomfalatos módszerrel még azok az egyedek is könnyedén kiképezhetők, amelyek szinte egyáltalán nem rendelkeznek keresőhajlammal. Hiszen melyik egészséges étvágyú kutyát ne lehetne rávenni a táplálék keresésére? Az már más kérdés, hogy a gyenge ösztönös adottságú egyedeket kiszűrni leginkább a tenyésztő felelőssége.

S ez a felelősség egyre növekszik a korszerűbbnél korszerűbb kiképzési trükkök alkalmazásával. A kiképzés azonban nem csodaszer, bárki észreveheti a legkiválóbb vizsgateljesítményt nyújtó kutya esetében is, ha valami öröklötten nincs rendben vele. Hiszen az ilyen egyedek csak a gyakorlatok közben megszokott szituációkban fognak látszólag megfelelően viselkedni. A jó szemű teljesítménybíró azonban meglátja, hogy egy-egy gyakorlat végrehajtását a kutya mennyire ösztöneiből fakadóan hajtja végre, és mennyire köszönhető ez a jó érzékkel megáldott kiképző ügyes trükkjeinek.

Számomra lényegesen nagyobb tenyészértéket képviselnek azok az egyedek, amelyek bár kiképzői rutintalanság miatt kissé pontatlanul, de szemmel láthatóan nagy kedvvel, ösztönből fakadó teljesítményt nyújtanak, mint azok, amelyek trénerük tapasztalatának köszönhetően nagy pontossággal, ám kedvetlenül dolgoznak. Persze az is igaz, hogy a kiváló adottságú kutyáknak is kedvüket lehet szegni nem megfelelő módszerek alkalmazásával.

Gyakran felteszik a kérdést, hogy az a kutya, amelyik jutalomfalattal tanult nyomot követni, hogyan fog megfelelni vizsgán vagy éles helyzetben, amikor a folyamatos jutalmazás lehetősége kizárt? Nos éppen ezért szükséges már a kezdetektől a falatkák sűrűségének állandó változtatása, hogy azokban a lábnyomokban is keressen, amelyekben nincs jutalomfalat. Később, miután a fokozatosság elvének betartásával bizonyos távon, például 2-300 méteren jól és pontosan dolgozik, időnként közbe kell iktatni olyan nyomfektetéseket is, amelyeken egyáltalán nincs jutalomfalat, csak a legvégén. A kiképzés minden szakaszában célszerű a gyakorlatokat így is beállítani, ügyelve arra, hogy amennyiben egy-egy jutalomfalat nélküli nyomszárat vagy teljes nyomot kedvencünk kidolgozott, a következő alkalommal már ne hagyjuk el a csemegével történő megerősítést. Így a négylábú nebuló kedvvel, örömmel dolgozik, s már az előkészületekből következtet arra, hogy milyen gyakorlat várható, s szemmel látható izgalommal készül rá.

 

(Folytatjuk)




Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)