A fajtatenyésztés története
A XVI-XVII. századi Magyarország ebeiről III.
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Barba Rafael Péter  |  2011. január 28.

Hazánk késő-reneszánsz múltjának, a török hódoltság, a három részre szakítottság korának forrásai érzékletesen tárják elénk kynológiai múltunk ez időbeni gazdagságát.


Természetesen a nemesi, főúri világ eseményei - az itt már általánossá váló írásbeliségnek is köszönhetően - inkább megőrződtek, mint a pórnép, pásztornép körében megesettek.

A XVII. század második felére az agarak száma lényegesen megfogy. Rhédey László 1660-ban így panaszkodik Wesselényi Ferenc nádorhoz és Perényi Imréhez írott leveleiben: "a törökök ellen való hadakban – ebben a zurzavaros világban igen elvesztek, valamint a sok futásból származó gondviseletlenségben igen megromlottak az agarak jó alig van".

De miként lesz a jó agár? A "behajszolás", "füzérre" és "nyereghez" szoktatás tanítása már az agár egy éves kora előtt megkezdődött. Kettesével-hármasával összefűzve mindig jobbról kell járniuk, akár gyalog, akár lovon vezetik őket. A füzérben mindig kell lennie egy tapasztalt, idősebb agárnak. Vadban szegény, füves síkon kell gyakorolniuk. A felugró vadak szétugrasztanák a füzért, az ebek nem segítenék egymást. Az 50 lépésről felpattanó nyulat az agárhordozó a füzérnek bemutatja, majd szabadon eresztve, "hajrá"-val utána ugrasztja őket. Az idősebb agarat követik a fiatalok. A nyulat az első agár "beérte" és "vágott rajta", a nyúl irányt váltott, a második agár "átvette", s így forgatva valamelyik végül "elkapta", megszorította és kivégezte. Kedvező esetben még egy hajszát lehetett végezni. Hajsza után az agarakat ismét füzérre vették és hazatértek. először lehetőleg fiatal nyúlra, később öreg nyúlra mentek. Kellő idő után az öreg agarat kivették a füzérből. A siker megtapasztalását döntőnek ítélték. A kifáradt agár "elmaradt", visszatért, azaz "nyereghez szorult". A fiatal agarat óvták a megerőltetéstől. "Egyes agár"-nak, "szóló agár"-nak nevezték, mely képes volt a nyulat egymaga elfogni. A "védő agár" megvédte a nyulat a többiektől, nehogy azok széttépjék. A jól bevadászott agár a füzéren nyugodtan halad, hívásra azonnal engedelmeskedik, a kipattanó nyúlnak rögvest nyomába ered, azt utoléri és elfogja, majd a megölt nyúl mellett nyugodtan bevárja a vadászt, s a zsákmányt nem tépi szét. A hajsza közben kipattanó újabb vad nem szabad, hogy megzavarja az agár figyelmét, ha ez mégis bekövetkezik, az súlyos hibának számít.

A nagyszabású udvari vadászatok másik igen elterjedt módja a lovas hajtóvadászat kopófalkával nagyvadra. Az eredményesség itt is önmagáért beszél. I. Rákóczi György 1640. szept. 12–13-án Görgény környékén vadászik falkájával. 10 medve, 2 erdei, 4 őz, 2 farkas és 2 róka esik a két nap alatt, ebből a második napon egyszerre vétet fel falkájával egy öreg medvét és három bocsát. Mind a négy medvét elfogatja és leöleti. Szép vadásznapja volt. Bánffy György 1644. aug. 27-én ezt jegyzi be naplójába: őzeket hajtatott Bonchidán, két darabot fogatott el. Thököly Imrének is szép mulatsága volt, mint írja 1677. máj. 28-án, szarvasokat űzött. Igaz, kettőt elszalasztottak, de a harmadikat elfogatta. 1693. márc. 17-én az egész napot vadászattal töltve vaddisznóra, sok őzre, valamint erdeiekre akadva néhányat "elveret" belőlük. Nyolc nappal később két vaddisznót hajtat ki az erdőből a mezőre, kopókkal, agarakkal lóháton űzőbe véve elvereti őket.

S hogy mindehhez mennyi kopó kellett? Megint Kemény János igazít útba bennünket, ki csaknem dicsekedve említi, hogy Bethlen Gábor "sok ebet tartott, kopója legfeljebb ötven volt és két pecér azokhoz". Apafinak ennyi nem elég, neki 83 kopóra volt szüksége. Természetesen nemcsak a fejedelmek, az urak is sok kopót tartottak. A többnyire az istállók melletti ólakban elhelyezett kopófalkák a pecérek gondjaira voltak bízva.

"A nagy erdélyi vadászatokban Apafi korában utoljára a régi hagyományok csillannak fel. Idomított vadászlovak, a fejedelem 300 vadászebének, számtalan sólymának, megannyi vadásznak összehangolt, nehéz és kollektív munkája". A vadat űző, kürtszóra szoktatott falkát a falkamester és az egyforma zöld ruhába öltöztetett lovas pecérek vezették, a vadászok lóháton követték. Ami vadat a kopók felvertek azt hajtották. A kutyák által befogott vaddisznót, egyéb nagyvadat többnyire gyalogosan, dárdával vagy kelevézzel szúrták le. Meg kell jegyezni, hogy e vadászatok során nagyszámú szelindek is elmaradhatatlan segítőtárs volt a vad lefogásában. Láthattuk, olykor az agarak is részesei a munkának, bár ha szemre mehetnek, maguk is elvégzik azt. Gyöngyösinél olvashatjuk a XVII. század végén: "Együtt a Kopókkal szabadosan járnak / Az agárviselők. Ezért rendet állnak. / A hajtó Ebeknek jeleitől várnak".

Korunkban elterjedt a hálós fővadászat is, mely német mintára szerveződik. Itt az elhibázott vadat a kutyáknak kell ismét a vadászok elé hajtani. A lovas falkavadászatok némely esetben a puskavadászattal összekötve tartattak meg. E nagyvadra történő puskavadászatokhoz is meglehetősen nagy előkészületek kellettek. Számtalan hajtó, nagy csomó puskás a vadászszolgák kíséretében előre ki lettek küldve az erdőre; a pecérek összefűzve vezették kopóikat. A hajtóktól és a kopók csaholásától felriadt vad előre törtetett sebzett nagyvad után szelindek kutyákat bocsátottak, hogy azt lefogják. (1649-ben Rákóczi Zsigmondnak testvéréhez, Györgyhöz írott leveleiből tűnik ki, miután levelében 8 öreg és 2 kölyök szelindek kutyáját szabad rendelkezésre bocsátja, akár el is ajándékozhatja valamelyik vajdának, mert ott ahol van, nincsen szerencséje öreg vadhoz, csak apróvadra vadászhatik.)

Az agarászat és kopózás mellett a harmadik ősi vadászati mód a solymászat, mely hazánkban a XVI. században éri el virágkorát, s ez tart a XVII. században is, míg a sörétes puska általánosan el nem terjed. Falkázni csak lóháton és sólyommal mentek. Gyalog körülményes is lett volna követni a felvert vadat. A sólyom munkáját össze kellett hangolni az ebekével. A vizslák keresték meg és repítették fel a szárnyas vadat, ugratták ki a nyulakat. Ezért az ő előrebocsátásukkal kezdődött a vadászat. Mikor aztán a vizsla vadat állott, majd parancsszóra beugrott, a solymásznak abban a pillanatban le kellett rántania a karján ülő sólyom fejéről a sapkát, ugyanekkor már lábát is szabaddá kellett tennie, s ez intésére a vad után repült. A felvert vadat mindaddig hajtotta, míg levághatta. Ezután a solymász füttyjelére vagy a tollasbábu hívogatására dolgavégezetten visszatért gazdája karjára. Ekkor húsétellel jutalmazták, pihentették. A madarakat felváltva küldték vadra. A levágott, esetleg csak megvakított zsákmányállat felvétele és apportírozása ismét a vizsla szerepe volt. Amennyiben nagyobb eredményt kívántak elérni, vagy sok szárnyasra volt szükség, hálót feszítettek ki, s ebbe kergették a vadat a madarászok és vizslák segítségével. A mi felvidéki és erdélyi lovas, solymász, ebes falkázásainkon fürjet, foglyot, fácánt, nyulat fogattak elsősorban, ám néha nagyobb vadra is idomították a vadászállatokat. Ehhez az igen eredményes vadászati módhoz temérdek vizsla is kellett (1647 őszén I. Rákóczi György Nagyvárad mellett okt. 23-án 15, 25-én 18, nov. első két napján délelőtt 32 fácánt fogatott), melyből legalább kétféle volt használatban. Ezt bizonyítja Komlóssy Mihály 1510. aug. 17-én kelt levele, ebben kéri szerelmes öccsét, Tamást, hogy küldjön neki egy jó vizslát, fürjezni valót. Ezen ebet ugyanis főleg apró szárnyasra használták. 1590-ben Zay Péternek küldenek fiatal fürjésző vizslát, melyet nyulászni való vizslával együtt kell a mezőre bocsátani. Ifjabb Rákóczi György 1644. aug. 19-én atyjának Gyulafehérvárról írván meg is nevezi a külön fajt: ígéri, hogy "a lengyel madarászt, a telio vizslákkal és hálókkal együtt" kiküldi. (Következik a vizsla alkalmazásából, hogy mikor Zrínyi az Adriai tengernek Syreneia-ban így ír: "az ebekkel az erdőt kivizslatom, hogy vadat ejthessek", nem kedves fajtánkról emlékezik.)

Kitűnő solymász hírében állott Balassi Bálint, XVI. századi líránk kimagasló alakja, kinek jó paripái, derék sólymai és ügyes vadászebei voltak. Becsüli a török is a magyar ebeket és sólymokat. 1574-ben például a nagyvezír és rusztám pasa a portai követtől kér sólymokat és vadászebeket. Bégjeik és pasáik ugyanúgy vadásznak, mint uraink. Valódi megbecsülését az eb mégis csak nálunk kapja meg. Bethlen Gábornál természetes, hogy egy szép, öreg és hűséges vizsláját mindig szobájában tartotta, egy másik Tigris nevű pedig rendesen a fejedelem bársony székében heverészett. Apafi 53 vizslájából a legjobbak szintúgy a szobákban laktak. Bizonyára nem véletlen, hogy a hagyomány szerint az ő udvaránál hangzott el az a ma is megszívlelendő mondat, mely szerint: "Ne üsd azt az ebet, te állat! Hát nem látod, hogy az is ember?" S a kor jó szemű krónikása mást is észrevesz, mikor feljegyzi: az erdélyi Béldi Pálnak Körtövély nevű vizslája Űra halála után egy álló hétig szukölt, vonyított, ordított; sok kutyában több hívség van, mint sok gonosz emberben".

Vadászemberek, ha útra kelnek, jó időben lóháton utaznak, agarakat, vizslákat, sólymokat visznek magukkal, hogy útközben nyulat, fürjet fogatva mulassanak. A lovas vadászatok úrasszonyaink társaságában folynak le.




Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)