Tenyésztésről általában
Elmélkedés a kutya értelmi képességeiről
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Reiter László  |  2011. június 15.

Elmélkedés a kutya értelmi képességeiről

A kutya háziasításának kezdetéről csupán feltételezéseink, következtetéseink vannak. Ezek közül talán a leggyakrabban a kölcsönös érdekeken alapuló csatlakozás teóriája hallható. Szinte bizonyosnak tűnik, hogy ez valóban komoly szerepet játszhatott a történetben, talán mégsem szerencsés ex catedra kijelentéseket tenni olyan dolgokban, amelyek bizonyítottsága nem 100 %-osan cáfolatlan.


Azt régóta sejteni lehet, hogy a domesztikáció kezdetét 10-20 ezer évvel ezelöttre datáló elmélet bizonyára téves, hiszen már időszámításunk előtt több ezer esztendővel bizonyíthatóan léteztek különböző kiforrott fajták. Méghozzá igen változatosak, az ember tenyésztői munkásságát, a természet munkájába való beavatkozását híven tükrözőek, a feltételezett őstípustól igencsak eltérőek!

Bármikor kezdődött is azonban a domesztikáció, a folyamatba kezdetben beavatkozó, később azt irányító ember már minden bizonnyal akkoriban is gyarló teremtmény volt. Ahány ember, annyiféle, így volt ez hajdanán, s így van ma is. Mindenesetre attól kezdődően, hogy a kutyáink elődei saját jó szántukból, netán akaratuk ellenére csatlakoztak őseinkhez, olyan folyamat indult meg, amely a korábbi természetes szelekció hatását a haladó idővel egyenes arányban folyton mérsékelte, s az Istent játszó, teremteni akaró ember elképzeléseit egyre inkább érvényre juttatta. őseink egy csoportjának valószínűleg a játékos, késő öregkorukig infantilisnak megmaradó vadkutyaivadékok nyerték meg tetszésüket, amelyekre a természet talán még felnőtt koruk előtt halálos ítéletet mondott volna, egy másik csoportjuknak viszont talán éppen olyan egyedekre volt szükségük, amelyek elriasztották, sőt elűzték az ellenséges szándékkal közeledő törzseket vagy éppen a vadállatokat. A harmadik embertípus viszont a kutyavadászó hajlamait részesítette előnyben. És sorolhatnám még, hányféle szempont játszhatott szerepet már a történelem előtti időkben is.

A lényeg azonban az, hogy a kutyát az idők folyamán az ember kénye-kedve formálta a mai változatosságban több száz fajtában megjelenő fajjá, nem egy esetben sajnos önmaga karikatúrájává.

A ma emberének már egyre kevésbé van arra szüksége, hogy új fajták létrehozásán fáradozzon, hiszen a létező számtalan változat közül ki-ki megtalálhatja a neki leginkább tetsző vagy megfelelő kutyafajtát. S éppen azért, mert gyarló teremtmények vagyunk, ne csodálkozzunk azon, ha bármelyikünk is nem a céljainak vagy lehetőségeinek leginkább megfelelő fajtát választja, hanem az első pillantásra leginkább tetszőt. Aztán vagy sikeres választás vagy sem.

Mindenesetre szinte fajtáktól függetlenül a kutya olyannyira alkalmazkodott hozzánk, hogy képes velünk társként sőt igazából csakis így képes élni, kommunikálni, a maga módján szinte beszélgetni. Minden kutyaalkalmas arra, hogy az ember mellett éljen, azonban nem minden ember alkalmas kutyatartásra. Azoknak az embereknek érdemes kutyát tartaniuk, akik képesek megtanulni, megérteni kutyáik kommunikációs jelzéseit, s azokra megfelelő választ tudnak adni. Hiszen kutyánk a velünk töltött idő legnagyobb részében szinte folyamatosan közölni akar velünk különböző dolgokat, amik többnyire elkerülik figyelmünket. Azután meg csodálkozunk a konfliktusokon!

őseitől örökölt falkaszelleménél fogva akaratát alárendeli a mi akaratunknak, de ha nem akarunk magunknak kutya helyett bábot, ezzel nem szabad visszaélnünk. Folyamatos jelzéseket ad pillanatnyi lelkiállapotáról, hangulatáról, arról, hogy az adott pillanatban mihez volna leginkább kedve, illetve mihez nem. A velünk való együttlét során szinte állandóan közöl velünk valamit. Nekünk csak az a dolgunk, hogy megértsük, s helyesen reagáljunk rá.

A megfelelően szocializált, jól nevelt egyedek kiképzés nélkül is beilleszkednek környezetünkbe, társaságuk nem lesz teher számunkra. Azonban sajnos még manapság is rengeteg olyan ember tart kutyát, akinek halvány fogalma sincs róla, mi fán is terem ez a különleges lény. És ezúttal nem is azokra gondolok, akik méltatlan körülmények között tartják őt, semmibe véve legelemibb fizikai szükségleteit, mint megfelelő táplálás, elhelyezés, egészséghez való jog, stb. Most a mentális igényekről beszélek, ami ugyanennyire fontos, mint az előbbiek.

Hányszor látni például az éves kötelező védőoltásokra sereglő kutyagyülekezetben, amikor az egyébként kiváló fizikai állapotnak örvendő, jól táplált, fényes szőrű, ápolt kistestű kutya(mondjuk egy jópofa törpeuszkár) minden erejét összeszedve húzza pórázon termetes gazdáját, akinek a másik kezében egy jókora husáng, amellyel oda odasóz a törékeny kis állatnak, aki sehogyan sem akar engedelmeskedni, hiába üti, veri, püföli… Az ilyen típusú ember egészen biztosan nem a fajtaválasztásnál követett el hibát, egyszerűen alkalmatlan a kutyatartásra. Hiszen még jóindulatú figyelmeztetéssel, magyarázattal sem lehet benne tudatosítani azt, hogy hiába bántalmazza fizikailag a kiszolgáltatott állatot, ha előbb nem magyarázza el neki a megfelelő, számára is érthető módszerekkel, mit is vár el tőle.

Azt mondtuk, ahány ember, annyiféle. kutyavonatkozásában is igaz ez az állítás. Mindegyikük külön egyéniség, amely a környezet ingereire adott válaszreakciókban ezerféleképpen nyilvánul meg. Például: egyikük már az állatorvosi rendelőbe való belépéskor láthatóan megszeppent, ijedten kapkodja körbe tekintetét. A másik be sem akar jönni, lábait megfeszítve tiltakozik az ajtó előtt. A harmadik hörögve nekiront a felé barátságosan közeledő állatorvosnak. Mi a közös ezekben a kutyákban? Mindegyikük fél az állatorvosi rendelőtől, csak éppen ezt különböző módon próbálják tudomásunkra hozni! A laikusok még azt is mondják a rendelőben támadó kutyáról, hogy ez igen! Ez az igazán bátor kutya! Pedig talán valamennyi között ő fél a leginkább.

Féktelen támadása félelmének, bizonytalanságának leplezése. A magabiztosan, megértően viselkedő gazda nyugtató szava a megoldás kulcsa, nem az értelmetlen büntetés, durvaság.

Nagyon érdekes teszt az állatorvosi rendelő a kutyatermészetének megítélésében. Az öröklötten jó idegrendszerű, megfelelően szocializált és nevelt kutya az olyan kisebb beavatkozások miatt, amilyen például egy védőoltás beadása, soha nem hisztizik. Szinte észre sem veszi az akciót, maximum izmai kisebb mértékű megfeszítésével jelzi, hogy nem igazán tetszik a dolog, de nem foglalkozik vele különösebben.

A támadó, agresszív kutya másik véglete a pánikhangulatban a hiszti legkülönfélébb formáit produkáló eb, aki a fehér köpeny láttára bújik a gazda ölébe, az asztal alá, illetve az első alkalmasnak vélt helyre. A szakszerű rögzítést és a csaknem teljesen fájdalommentes szuri beadását olyan heves visítással fogadja, mintha éppen „nyúznák”. Az ilyen kutyák nem minden esetben az öröklötten érzékeny, labilis idegrendszerük miatt viselkednek így, bár azért sok ilyen is van közöttük. Nem egyszer csupán azért, mert kihasználják gazdájuk gyengeségét, elérzékenyülését, s azt remélik, egy kis hisztivel megúszhatják a kellemetlen állatorvosi beavatkozást.

Gyakori vita tárgyát képezi a kinológiai berkekben, hogy kutyáink milyen értelmi képességekkel rendelkeznek, egyáltalán beszélhetünk-e esetükben értelmes gondolkodásról vagy csak ösztöneik által irányított lények, amelyek kiképzése csupán a feltételes reflexek láncolatainak kialakítása által lehetséges.

Véleményem szerint nem lehet igazán helytálló a gondolkodást az ember privilégiumának tekinteni. Hiszen, mi vagy ki az ember? Nem egyéb, mint az élő természet legfejlettebb tagja a Földön. Nézőpont kérdése, hogy az emlősállatok alacsonyabb fejlettségi fokát minőségi vagy csupán mennyiségi különbségnek tekintjük-e, illetve a kettő ilyen-olyan arányú kombinációjának.

Érdekes példának tartom az alábbi gyakran előforduló esetet: Két kutyakergetődzik. Egyszer csak a menekülő kutya meglát valahol például egy parkoló autót, s arra veszi az irányt, körbe-körbe futván körülötte, azt remélvén, hogy társa így nehezebben éri utol. Számítása egy ideig be is jön, hiszen társa jó néhány kört hiába lohol utána. Egyszer csak azonban hirtelen rájön valamire: megáll az autó hátuljánál, megfordul, s lesben várja be az előle gyanútlanul menekülő játszótársát, aki aztán meglepetésében hatalmasat szökkenve próbál irányt változtatni. Vajon mi működik ekkor, ha nem az értelem valamilyen foka. A menekülő kutyaesetében alátámasztani látszik ezt az a felfedezés, hogy egy autó körül futkározván nehezebben utolérhető.

Még nagyobb felfedezésnek tartom azonban a játszótárs megvilágosodását, azaz, hogy bizonyos idő elteltével rájön arra, ha megáll és megfordul, könnyebben elcsípheti furfangos társát. Igen, azt hiszem nyugodtan beszélhetünk ebben az esetben gondolkodásról és furfangról egyaránt. Hiszen mindkét kutya megpróbál valamilyen módon túljárni a másik eszén! Azok értik ezt meg igazán, akik látták már ilyen esetekben azt a semmi mással össze nem téveszthető kaján vigyort, amely akkor ül ki az üldöző kutyapofájára, amikor a kocsi hátuljánál bevárt társa első meglepetésében azt sem tudja, mit csináljon!

Bizonyára a Kedves Olvasók függetlenül attól, hogy kutyatartók e vagy sem találkoztak már ilyen vagy más esetekkel, amelyek gondolkodóba ejtették az állatok értelmi képességeit illetően. Persze léteznek túlzások, kitalált történetek, azonban éppen elegendő kontrollálható, kísérletekkel is bizonyítható eset áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy beláthassuk, kutyáink valóban értelmes lények.

Szokás azt is mondani, hogy amikor a kutyaértelmi képességeit vizsgáljuk, óvakodjunk az állat emberiesítésétől. Hiszen nem szavakat, mondatokat ért meg, csupán a hangsúlyt, amelyet rendszeresen követő inger kapcsán kialakuló feltételes reflex következménye négylábú társunk értelmesnek tűnő viselkedése. Ez részben valószínűleg igaz is, de csakis részben. Nem hasonlóképpen működik e az emberi agy is? Természetesen azzal a különbséggel, hogy magasabb fejlettsége révén bonyolultabb összefüggések megállapítására alkalmas, mint a kutyáé. A magam részéről azonban ezt mennyiségi és nem igazán minőségi különbségnek tekintem.

kutyáink falkalények. Vajon nem az e az ember is? Vajon nem az egymáshoz való kölcsönös alkalmazkodni tudásnak köszönhető e a domesztikáció minden egyéb állatfajétól eltérő folyamata?

Gondolataimat nem cáfolhatatlan tényként vetettem papírra. Egy teória a sok közül, amelyet az elmúlt időszak kutyával végzett kísérletei az én olvasatomban alátámasztani látszanak.



nyitókép: archív

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)