Társunk a kutya
Hasonló a hasonlóval
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Mirtse Áron  |  2013. január 10.

Hasonló a hasonlóval

Similis simili gaudet (hasonló a hasonlónak örül) - mondja a latin bölcsesség. Sok kutyatartó tapasztalhatta már, hogy mintha négylábú társainkra is érvényes volna ez az elv. Az azonos fajtájúak még nagyobb kutyatársaságban is tévedhetetlenül megtalálják egymást, s a legjobb játékok ilyenkor kezdődnek...


Az első ezirányú tapasztalatot még kezdő kutyás koromban szereztem, amikor egy közkedvelt kutyafuttatóhelyen első ízben találkozott két fekete-fehér foltos pointer. Mindkét kutya egyéves volt éppen, s mint utóbb kiderült, féltestvérek is voltak, hiszen apjuk megegyezett, de előtte - hiszen más anyától, más tenyésztőtől származtak - sohasem találkoztak. Amint első ízben megpillantották egymást, megfeledkeztek az összes két- és négylábú ismerősről, gazdáról. labdáról és minden másról, s a nap hátralevő részében csakis egymásnak éltek, egymással játszottak. Azóta számtalanszor volt alkalmam megfigyelni, milyen nagy a vonzalom az azonos fajtájú ebek között.

 

Mintha testvérek volnának!

Hogy honnan ismerik fel egymást az egy fajtához tartozó kutyák, arra minden valószínűség szerint egy régóta ismert, a Nobel-díjas osztrák etológus, Konrad Lorenz által felfedezett viselkedéstani jelenség, a bevésődés, azaz imprinting adja meg a választ. A kölyökállatok életük első napjaiban életre szólóan megjegyzik anyjuk képét (szagát, hangját stb.), ami a későbbiekben nagy segítségükre lesz a fajtársakkal való kommunikáció (például a párválasztás) során. Úgy tűnik, a kutyafajták elkülönülésével ez a jelenség is differenciálódott, s az egyes példányok fajtajellegeik alapján képesek azonosítani egymást. Mivel az anya és a testvérek képéhez csupa kellemes, pozitív és meghatározó élmény társul, nem csoda, hogy előnyben részesítik a rájuk emlékeztető egyedek barátságát. Teljes bizonyossággal az imprinting szerepére a fajtafelismerésben az szolgálhatna, ha kísérletek folynának az idegen fajtájú almokban cseperedett, dajkakutya által felnevelt ebek ezirányú viselkedésével kapcsolatban: vajon saját fajtájuk vagy nevelőanyjuk és tejtesvéreik képe befolyásolja választásukat?

Az egyes fajták között nemcsak küllembeli, illetve kutyaszemmel nézve (helyesebben kutyaorral szagolva) feltehetően illatbeli különbségek vannak, hanem viselkedésük is eltér egymástól. Ez tovább erősítheti az azonos (vagy akár csak hasonló) fajtájúak egymás iránti vonzalmát. A boxer például boxermódra, nagy morgással, temperamentumosan, birkózva játszik, amit más kutyák (nem is beszélve a gazdáikról!) könnyen félreérthetnek - de nem így egy másik boxer! Amikor egykori berni pásztorkutyám féléves kölyökként a szomszédban cseperedő két kis afgán agárral akadt össze, csak a fejét kapkodta körbe-körbe suhanó cimborái után, de testi adottságainál fogva mindig kívülrekedt a játékon. Kétségtelen tehát, hogy a hasonlóság nagy mértékben megkönnyíti a barátság kialakulását a játékos kedvű négylábúak között.

 

Szép emlékek és régi sérelmek

Emberi fejjel gondolkodva sajnos már magától értetődik a következő kérdés: ha léteznek pozitív megkülönböztetések a kutyák körében, vajon negatív előítéletek is előfordulnak-e? Általánosságban elmondhatjuk, hogy a kutyák mentesek maradtak az emberi gyarlóság e formájától: egyik fajtának sincs "felsőbbrendűség-tudata" a másikkal szemben. A négylábú társadalom teljes jogú polgára minden egyes kutya, tekintet nélkül a származására, hiszen még a fajta nélküli, keverék kutyákat sem éri semmiféle hátrányos megkülönböztetés - legalábbis fajtársaik részéről. A pedigré vagy a kiállítási eredmények csak a tulajdonos számára bírnak jelentőséggel: ebeink gátlás nélkül barátkoznak, sőt (gazdájuk nem kis bosszúságára) gyakran a rangon aluli házasság gondolatától sem idegenkednek.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az egyes egyedek társaikhoz való viszonyát ne befolyásolhatnák saját élmények, akár pozitív, akár negatív irányban. A kölyökkorban átélt durvaság vagy zaklatás életre szóló rossz emléket hagyhat, s felnőtt korában is visszatarthatja a kutyát attól, hogy olyan fajtájú kutyákkal barátkozzon, amilyentől a sérelmet elszenvedte. Mi több: még a szőrzet színe sem mellékes! Kimber nevű boxerünket kölyökkorában merő jóindulatból, minden rossz szándék nélkül, de igen vehemensen és rendszeresen földhöz passzírozta egy fekete cocker spániel; a vak is láthatta, hogy a kiskutyának nagyon is elege van az erőszakos játékból. Később, komoly boxerként aztán még hosszú időn át nem feledkezhettünk meg a szükséges óvatosságról: noha egyébként egyáltalán nem verekedős, ha fekete spániellel találkozott, minden ok nélkül maga alá gyűrte, mintegy elégtételt véve a kölyökkori sérelemért. A fordított esetre is akad példa: ugyanennek a boxernek az apja, aki öreg berni pásztorkutyám mellett nőtt fel, még évekkel vén pártfogójának halála után is régi ismerősként üdvözölt minden bernit az utcán.

Jeromos, a "négerfogó"

És mi a helyzet az emberekkel? Köztünk vajon tesznek-e különbséget a négylábúak? Talán meglepő, de nem állíthatjuk egyértelműen azt, hogy nem. Noha a kutyának teljesen mindegy, hogy milyen nyelven beszél a kétlábú, mégis felfigyel bizonyos különbségekre. Az a közeg a természetes számára, amelyben felnőtt, s bizonyos távolságtartással viseltetik a szokatlan dolgok iránt. Nincsenek előítéletei semmiféle etnikummal szemben, de ha valaki feltűnően másképp mozog, beszél, gesztikulál, öltözködik, mint a környezetében élő személyek többsége, arra felfigyel, s nem ritka dolog, hogy - temperamentumától függően - füle hegyezésével, morgással, szőrborzolással vagy farokbehúzással ad hangot gyanakvásának. A gazdának nem árt odafigyelnie, ha az utcasarkon rikoltozó krumpliárussal, nagy batyukkal vonuló, tarka ruhás karavánnal, dülöngélő részeggel vagy akár sántikáló mozgássérülttel találkozik: noha a jólnevelt, kiegyensúlyozott idegrendszerű kutya senkit nem harap meg csupán azért, mert különbözik a megszokottól, figyelmeztető ugatásával félelmet kelthet, s ez nem kívánatos egyik fél szempontjából sem.

Jack London A beszél kutya című híres könyvében szerepel Jeromos, a "négerfogó" ír terrier, akit arra képeztek ki, hogy az ültetvényen dolgozó fekete rabszolgákra felügyeljen, s aki ezért ellenségesen viselkedett minden színes bőrű emberrel szemben, mígnem a sors szeszélyéből egy hajótörés folytán egy kis szigetre került, ahol egy öreg bennszülött hűséges társa lett. Ez a könyv nagyszerűen példázza azt, hogy a kutyába előítéleteket legfeljebb az ember nevelhet bele, s ha a sors úgy hozza, még ezek a megszokásból fakadó ellenségeskedések is leküzdhetők. Mindent egybevetve: e téren is van mit tanulnunk négylábú barátainktól...

 

 



nyitókép: archiv

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)