A fajtatenyésztés története
Megváltozott kutyavilág II.
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Mirtse Áron  |  2010. szeptember 21.

Megváltozott kutyavilág II.

Azok az ebfajták, amelyek már nem űzik eredeti foglalkozásukat - mindenekelőtt az állatviadalokra használt molosszoid fajták -, erősen átalakultak. Ugyanakkor az angol agár vagy a tacskó szinte semmit nem változott egy évszázad alatt! Korábban megkezdett eszmefuttatásunkat folytatjuk.


 

Familiaris1, e (adv. -iter)
1. a házhoz tartozó, házi, családi (vagyon, jószág);
2. transl. bizalmas, meghitt, barátságos;
3. (az ugurok nyelvén) a haza sorsáról jósoló (belső rész; pars)
familiaris2, is,
meghitt barát, bizalmasa valakinek

 (Györkösy Alajos: Latin-Magyar Szótár, Akadémiai Kiadó,
Budapest 1986)

Hagyományos, jól ismert háziállatainkat hátra kellett hagynunk: nem voltak bekényszeríthetők abba a denaturált, már-már élhetetlen környezetbe, amit a magunk számára teremtettünk. Kényelmes börtönünkben nincs helye a lónak, a marhának, disznónak vagy a háziszárnyasnak - a kutya azonban maradt.

Az egyetlen állat, amely tökéletesen alkalmasnak bizonyult arra, hogy a városokban is velünk éljen, a kutya. Számtalan egyéb szőrös, tollas vagy pikkelyes lakótárssal megoszthatjuk szobánkat az aranyhaltól a kanárimadáron át egészen a macskáig, ezek azonban mégiscsak rabok: sohasem léphetik át a biztonságot nyújtó lakás küszöbét. Kizárólag a kutya van abban a kiváltságos helyzetben, hogy elkísérheti a gazdáját kirándulni, bevásárolni, nyaralni, sőt olykor akár dolgozni is. Ez nem jelenti azt, hogy egyedül is jöhet-mehet, kosarat cipelve vagy üzenetet közvetítve (ezt a jelenetet hagyjuk meg a játékfilmek számára), de a vakvezető kutyák létezése bizonyítja, hogy tökéletesen képes megállni a helyét a városi forgalomban is. Hogy miért alakult ez így? Minden bizonnyal azért, mert nagyon is hasonlítunk egymásra. A teremtői babérokra törő ember középtermetű, társas ragadozók számára alkotta meg mesterséges világát - és ez a leírás a kutyára is ráillik.

A hátrányok előnyei

A domesztikáció során minden állat veszített relatív agytömegéből, vagyis testtömegükhöz képest kisebb az agyuk, mint vadonélu usüknek. A kutya sem kivétel: agya több mint 30 százalékkal kisebb a farkasénál. Ez nem azt jelenti, hogy a kutya "butább", mint a farkas (bár akadnak jelentős különbségek az egyes példányok intelligenciaszintjében), hanem azt, hogy bizonyos ösztönös viselkedésformák feleslegessé válva visszafejlődtek, teljesen vagy részlegesen eltűntek. A háziasítás egyik legjelentősebb velejárója a menekülési reflex visszafejlődése. Az érzékszervek is tompultak valamelyest (persze még így is jócskán felülmúlják a mieinket, legalábbis ami a szaglást és a hallást, valamint a szürkületi látást illeti). Ezek a változások kérdésessé tennék a fennmaradást a természetes környezetben, furcsa mód mégis éppen e "satnyulásnak" köszönhető, hogy a kutya képes volt beilleszkedni az ember zajos, zűrzavaros, mesterséges környezetébe. ugyanakkor olyan tulajdonságai is kialakultak, amelyek viszont kimondottan a velünk való együttélését könnyítik meg. A megszelídített vadállat, amely nem ment keresztül a háziasítással járó évezredes evolúciós változásokon, lehet kedves és ragaszkodó a gazdájával szemben, ám alacsony ingerküszöbével, élénk menekülési reflexével minden bizonnyal világgá szaladna az első villamos csörömpölésétől.

Puli kívül és belül

A kutya tehát nem szelíd farkas, hanem kutya - olyan állat, amely évezredek óta szoros közelségben él az emberrel. Másfelől azonban "nyersanyag" is: az ember által tudatosan irányított "evolúció" nyersanyaga. Az, hogy ebünk ilyen gyorsan és tökéletesen tud idomulni a körülmények változásaihoz, nemcsak annak köszönhető, hogy egy igen alkalmazkodóképes, társas ragadozó leszármazottja. Nem kisebb szerepe van a sikerében annak is, hogy tenyészideje rövid és alomszáma viszonylag magas. A kutya másfél éves korában már utódoknak adhat életet, s a jó szemű tenyésztő egyszerre öt-hat utód közül választhatja ki azt, amelyik az elérni szándékozott cél szempontjából legkedvezőbb tulajdonságokat hordozza. Ez annyit jelent, hogy belátható időn belül jöhetnek létre új fajták, illetve egy adott fajta tulajdonságai a követelményeknek megfelelően "átgyúrhatók".

Mindennek természetesen előnyös és hátrányos következményei egyaránt vannak. Az egykor meghatározott tulajdonság elérése érdekében gondos szelekcióval létrehozott fajták képességei feleslegessé válva igen rövid idő alatt erősen csökkennek, ha a szelekciós tényező - vagyis az eredeti felhasználási cél - megszűnik. Puli marad-e a puli, ha a fajtajellegnek tökéletesen megfelelő külső mögött nem rejtőzik az ősöktől örökölt terelőhajlam? Vizslának mondható-e a vizsla, ha nem állja meg többé a vadat? A pusztán küllemi szempontok alapján tenyésztett kutyák eredeti belső tulajdonságait csak a jól kidolgozott követelményrendszert felállító képességvizsga széleskörű alkalmazásával lehet megőrizni.

Kutyák a vitrinben?

Kérdés persze, hogy mennyire van szükség a társként tartott puli vagy vizsla esetében azokra a képességekre, amelyek eredeti használhatóságát biztosították. Nyilván semennyire - a megváltozott élettérben mások a kulcsfontosságú tulajdonságok. Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy léteznek még birkanyájak, és léteznek vadászok, akik nem mondtak le hasznos segítőtársaik alkalmazásáról. Nekik olyan kutyákra van szükségük, amelyek nem csupán küllemükben, hanem működő ösztöneikben is őrzik az eredeti fajtajellegeket. A pásztorkodó puli persze nyilván kevésbé fog megfelelni a kiállítási követelményeknek, mint az a példány, amelynek semmi más dolga nincs, mint megfelelő szőrben lenni, a juhász azonban mégiscsak ilyet fog tartani, és az is a cél, hogy ilyet tartson! Ne feledjük: a pulit nem a pedigré, hanem a nyáj tette pulivá!

A másik lehetséges út tehát az, hogy egyes fajtákon belül kettéválik a használati célból és a kedvtelésből tartott állomány (amint erre nem hivatalos formában van is példa, s ez irányba mutat a kiállításokon megkülönböztetett "munkakutyaosztály" is). Ettől a jelenségtől nem megijedni kellene, hanem tudomásul venni. A kutyafajták dinamikusan fejlődő egységként működtek mindig is, s attól, hogy írásba fektettük standardleírásukat, kár volna konzerválva vitrinbe rakni őket. A használati célnak megfelelően mindig létrejöttek új formák, amelyek különböztek a korábbitól, s meg is különböztették őket - végül pedig önálló fajtává váltak.

Gladiátor munka nélkül

A gyors átformálhatóság kimondott előnyt jelent azon fajták esetében, amelyek teljes mértékben elveszítették eredeti funkciójukat. A száz vagy kétszáz évvel ezelőtti ábrázolásokat végigszemlélve feltűnhet, hogy az egykori viadorkutyák azok, amelyek a legnagyobb változásokon mentek át. Míg az agár feladata nem sokat változott az idők folyamán, addig Európa nagy részén már igen régóta törvény tiltja az állatviadalok rendezését. A harcikutyák tehát elvesztették egykori hivatásukat, s remélhető, hogy azokra a tulajdonságokra, amelyek erre alkalmassá tették őket, változatlan formában nem is lesz többé szükségük.

Ez azonban nem a fajták létjogosultságát kérdőjelezi meg. A harci ebből játékos, barátságos családi és sportkutyává alakult boxer az élő példa arra, hogy létezik alternatíva az ő számukra is. A kutya "keménysége", bátorsága egyébként is átértékelődött napjainkra. A fejlett bűnözés és bűnmegelőzés korában a házőrző vagy kísérő-védő kutya szerepe kezd egyre inkább "protokollárissá" válni.

A civil ebtartónak egyre kevésbé van szüksége arra, hogy a kutyája ténylegesen "bevethető" legyen: az a támadó, akit nem riaszt vissza az eb puszta látványa, valószínűleg kellőképpen fel is van fegyverkezve ellene. Ugyanakkor csak jóindulatú, kiegyensúlyozott kutya alkalmas arra, hogy gazdájának megbízható kísérője legyen, jelenlétével védelmet nyújtva számára, nem pedig félelmet gerjesztve a környezetben. Nem folytatható tovább az a korábban általánosan elterjedt gyakorlat, mely szerint egyes fajták kiállítási bírálatánál kimondottan előnyt jelentett a támadókedv, aminek egyenes következménye volt az agresszív egyedek - genetikai térnyerése - s ezáltal a fajta állományának nagy részére kiterjedő eldurvulás.

 

Canis familiaris - az ismerős kutya

Napjainkban még az őrző-védő kutyák esetében sem lehet elvárás az agresszió: a követelmény minden fajtával szemben a kiegyensúlyozott, barátságos fellépés kell hogy legyen. Ez feleslegessé teszi a súlyos láncokat és egyéb testidegen biztonsági felszereléseket.

A jólnevelt ebnek csak kísérőre van szüksége, nem pedig fegyőrre. A kutya alkalmas arra, hogy a megváltozott élettérben is az ember megbízható társa, családtagja legyen, s a kutya nélkül élő ember is bizalmas ismerőst lásson benne, ne veszélyforrást.

Noha az emberek többsége változatlan rokonszenvvel fordul négylábú barátaink felé, bőven akadnak köztünk olyanok is, akik rettegnek a kutyáktól, s nem szívesen látják őket környezetükben. Ugyanakkor zokszó nélkül elfogadjuk a járművek jelenlétét, s félelem nélkül felszállunk a dübörgő, füstöt okádó gépszörnyekre, holott évente hatszázszor annyian sérülnek meg közúti balesetben, mint kutyaharapástól. Denaturált világunk azt a tévhitet oltotta belénk, hogy amit az ember hozott létre, az uralható, míg amit a természet alkotott, az kiszámíthatatlan. Ez azonban nem felel meg a valóságnak. Az indiai kisgyerek egy szál bambuszbottal képes irányítani a bivalycsordát - mert ismeri őket. Amit ismerünk, attól nincs félnivalónk. A kutya az ember és a természet közös alkotása, s tudományos neve így hangzik: Canis familiaris. A familiaris latin szó jelentése pedig családi, meghitt, bizalmas. Erről nem szabad megfeledkeznünk ebben a furcsa, megváltozott világban.



nyitókép: archív

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

 
Nincs hirdetés!
 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)