A fajtatenyésztés története
Megváltozott kutyavilág
Oszd meg, mentsd el! - TurboBookmark.com
Mirtse Áron  |  2013. január 11.

Megváltozott kutyavilág

A buddhista Kínában Fo oroszlánkutyáját a törvények őreként tisztelték. Nem véletlen, hogy e képzelt lény vonásai köszönnek vissza a pekingi palotakutyában, melyet tilos volt a császári palotán kívül tenyészteni.


 

Megváltozott a világ körülöttünk. Nem égnek már pásztortüzek, nem szól a vadászkürt, és motoros szán siklik a hófehér havon. Egykori nélkülözhetetlen segítőtársaink már csak a nevükben őrzik hajdani foglalkozásukat. A foxhound már nem űzi a rókát, a rattler nem irt patkányt, a juhászkutya csak hírből ismeri a nyájat, s a bulldog sem csimpaszkodik roppant állkapcsával a bika lebernyeges nyakába. Milyen szerep jut nekik ma? És vajon a jövőben, még tovább változó életterünkben szükség lesz-e még legrégibb barátainkra?

A kutyafajtákat egykoron meghatározott céllal alakították ki elődeink: mindegyiknek a saját feladatára kellett alkalmasnak lennie. Ez a feladat olykor könnyen körülírható, máskor - legalábbis napjaink embere számára - nehezen felfogható. A házőrző, vadat hajtó vagy nyájat terelő eb létezésének célja ugyanakkor elanyagiasodott világunkban sem igényel magyarázatot, ugyanakkor mai fejjel nehezen érthető, hogy mi volt a haszna például a kínai vagy tibeti paloták apró, "sárkányképű" kutyácskáinak. Pedig ott és akkor, abban a meghatározott közegben, ahol az emberek fejében a valóság összemosódott a képzelt lények birodalmával, nem működhetett volna a világ ilyen szerencsehozó vagy gonosz szellemeket távol tartó ebecskék nélkül. Talán az ő szerepükön keresztül érthető meg leginkább, mi keresnivalója van a kutyának jelenkori és jövőbeni életünkben...

 

Bulldog a Hortobágyon?

 

Bár a hajdani kutyatenyésztők tevékenységében is minden bizonnyal megjelentek a küllemi szempontok, ezek szerep minden kétséget kizáróan másodlagos volt a célszerűséget szolgáló tulajdonságok megtartásával szemben. A komondor szőre nem azért lett zsinóros, mert a pásztor ezt szépnek látta, hanem azért, mert ez a bunda remek védelmet nyújtott hideggel, tűző nappal és farkasfogakkal szemben egyaránt. Autó, vasút, repülőgép híján az egyes tájak egymástól elszigeteltek voltak, így a különböző népek ebfajtáit ritkábban érték idegenből érkező genetikai behatások. A kutya éppoly jellegzetes része volt a tájnak, mint a népviselet vagy az épületek. Magától értetődő volt, hogy Magyarországon kuvasz őrzi a portát, Szlovákiában tátrai csuvacs, Lengyelhonban ovczarek podhalanski, Szerbiában sarplaninac, Észak-Olaszországban pedig maremma-abruzzói és így tovább - a hasonló feladat miatt hasonló tulajdonságú, mégis különböző fajták.

A változást az iparosodás és a vele együtt járó városiasodás hozta magával. A munkájukat vesztett - és valljuk be, emiatt olykor szó szerint a kipusztulás szélére sodródott - kutyafajtákat a tenyésztők felkarolták, ám szelektálásuk terén egyre inkább a küllemi szempontok kerekedtek felül. Teret nyertek a külhoni fajták is: a hortobágyi juhásznak soha nem jutott volna eszébe puli helyett szibériai huskyt vagy angol bulldogot tartani, ám a kedvtelésből tartott kutyák esetében a fajtaválasztást nem a használhatóság befolyásolja, hanem az egyéni ízlés, nemegyszer éppen az egzotikum iránti vonzalom.

 

A civilizált ragadozó

 

Az eredeti életterükből kikerült ebekre ugyanakkor újfajta szelekciós nyomás nehezedett: észrevétlenül el kellett kezdeniük alkalmazkodni a városi körülményekhez. Sajátos módon ezek a körülmények olykor éppen ellentétes tulajdonságokat követeltek meg a kutyáktól, mint eredeti foglalkozásuk. Nemcsak külsőre változtak meg (hol van a nyáj mellett dolgozó collie a kiállításon felvezetett habos szőrű, éterien elegáns skót juhászkutyától?), hanem belülről is. A házat őrző ebnek a legkisebb neszre is reagálnia kell, ébernek, hangosnak és az idegenekkel szemben bizalmatlannak, olykor egyenesen támadónak kellett lennie. A zsúfolt utcán sétáló, társasházban lakó kutya ellenben "szűrni" kényszerül a zajokat, elengedni a füle mellett az érdekteleneket, ha mégoly hangosak is, a nyüzsgő embertömeggel szemben pedig közömbösen, toleráns módon kell viselkednie - meg kell barátkoznia a gondolattal, hogy aki ismeretlen, még nem biztos, hogy ellenség.

Kutyáink fényesen megállták ezt a próbát: megdöbbentő gyorsasággal alkalmazkodtak a megváltozott körülményekhez és követelményekhez. Kiválóan kiismerik magukat a betonrengetegben: olyan magabiztossággal közlekednek úton, járművön, lépcsőházban és lakásban, mintha csak ők maguk találták volna ki az egészet. Nem is kellene csodálkoznunk ezen, hiszen az eltelt évezredek során számtalanszor adták bizonyítékát páratlan alkalmazkodóképességüknek, mely legfeljebb az emberéhez hasonlítható.

 

A kutya időparadoxonja

 

Mai tudományos ismereteink hátterével a múltba tekintve kimondhatjuk, hogy az ember és a kutya - illetve őse, a farkas - számára itt, Eurázsiában nem is létezett más út, mint szövetségre lépni egymással. A híres német farkaskutató és kinológus, Erik Zimen mutatott rá arra a tényre, hogy a vadonélő állatok közül a farkas életmódja, társas viselkedése állt legközelebb az ősemberéhez. Hasonló létszámú és felépítésű falkákban, hasonló módszerrel vadásztak hasonló állatokra: ez túl sok volt ahhoz, hogy ne vegyenek egymásról tudomást. Vagy szövetkezniük kellett, vagy kiásni a csatabárdot. A farkasok egy része az előbbit "választotta", s kutyává válva meghódította a világot - más részük dacolva az emberrel, megmaradt farkasnak, s az eredményt tudjuk: ébredező lelkiismeretünknek az utolsó pillanatban sikerült megmentenie európai népességüket a végső kipusztulástól...

A farkas tehát kutyává vált, miközben mi emberré, s végigkísért minket azon a hosszú, kanyargós úton, amely a kőkorszak barlangjaitól a legújabb kori metropolisokig vezetett. Együtt változott a körülményekkel, mint ahogy mi is ezt tettük. Azt sem túlzás állítani, hogy többet változott, mint mi magunk. Hogy azért mégiscsak állat? Hogy végtére is ragadozó? Annyira az, amennyire mi majmok vagyunk. Biológiai adottságainak köszönhető ez: annak, hogy szervezete gyorsabban égeti a gyertyát, mint a miénk. Az egyszerre világot látott embergyerek és kölyökkutyaközül az utóbbi fogatlan aggastyán lesz, mire az előbbi ivaréretté válik, s ez idő alatt generációk sora lát napvilágot. Ha nem években, hanem generációkban számolunk, a kutyadomesztikációja valószínűleg régebben kezdődött, mint a mi emberré válásunk...

 

 

Őrködő kutyaszemek

 

Hogy való-e a kutya a városba? Ha az ember való, akkor a kutya is. Azok a cinikus kétkedők (mellesleg a "cinikus" szó is a kutya görög nevéből származik), akik rosszalló fejcsóválással állatkínzást emlegetnek, mondván: "szegény kutyát bezárni a négy fal közé, megfosztani a természetes életterétől...", valahogy mindig elfeledkeznek arról, hogy mi magunk is e négy fal között éljük le az életünket. Vagy az emberrel szemben megengedhető az, amit a kutyával szemben tisztességtelennek tartunk? Embergyerekeknek szabad paneltengerben felnőniük, csak kutyáknak nem?

A kutya természetes élettere ott van, ahol az emberé: barlangban, faházban, fűviskóban, jégkunyhóban, vadászlakban, pásztorcserényben, tanyaházban, császári palotában, tengerjáró hajón és felhőkarcolóban - és majd egyszer talán űrbázisokon is, ha velünk együtt odaveti a sorsa. A kutya otthona az, ahol a gazdája van, az emberé pedig az, ahol a kutyája várja. Az ember új környezetében is igényli régi bajtársa közelségét: talán meglepő, de a nagyvárosok kutyasűrűsége nem tér el lényegesen a falvakétól. A zárt lakásajtó mögött őrködő kutya jelentősége ma már hatékonyabban védi gazdája vagyonát, mint a hagyományos házőrző, hiszen az utóbbi a kerítésen át könnyen elnémítható. Néhány kiválasztott eb számára új munkalehetőséget is hozott az új élettér: modern "betyárok" ellen harcolnak vagy sérült embereknek kölcsönzik szemüket, fülüket, mancsukat. Legtöbbjüknek azonban nincs más feladata, mint az, hogy emlékeztessenek arra a festett falú barlangra, rég elhamvadt pásztortűzre - hogy hűséges, vigyázó kutyaszemeikkel megőrizzék bennünk az Embert.

 

Folytatjuk!

Az 1800-as évek végén készült ábrázolásokból kézzelfogható tanulságot meríthetünk.

Azok az ebfajták, amelyek már nem űzik eredeti foglalkozásukat - mindenekelőtt az állatviadalokra használt molosszoid fajták -, erősen átalakultak. Ugyanakkor az angol agár vagy a tacskó szinte semmit nem változott egy évszázad alatt!



nyitókép: archiv

Hozzászólások



Ha hozzászólna, kérjük jelentkezzen be!
 
 
ok
vissza az oldal tetejére
 
 

hírlevél

 

korábbi lapszámaink

 
 

hasznos

felhasználóinknak

hirdetés (1)

 
 

hirdetés (2)